Lauka Gusztáv (1818-1902): Románcz

Őszi alkony, őszi alkony,
Hűvös esős őszi alkony,
Vasárnap van nem dolgoznak
Vecsernyére harangoznak.

Összegyűl a falu népe,
Ifja, vénje, rútja, szépe.
Úr, és paraszt, gazdag szegény,
Csendesen az egyházba mén.

A ifjak tisztán csinosan,
A leánykák virágosan,
Piros ruha és czipébe,
Csak Juliska feketébe.

Neki szép virág sem kellet,
Elhervadna szive mellett,
Rozmarint tűz kebléhez
Az illik fájó szivéhez.

Enyhülést kér fájdalminak,
Meghallgatást imáinak,
Örök nyugtot kedvesének,
Kit a harcban megölének.

Őszi alkony, őszi alkony,
Hűvös esős őszi alkony,
Vasárnap van nem dolgoznak
Vecsernyére harangoznak.

Forrás: Magyar írók albuma. Geibel Armin bizománya. Pest, 1856.

Gyulai Pál (1826-1909): Tavasz-éj

 
Mért alusztok? Jó és szép alunni,
De álmodni?… könyben ébredünk.
Szebb az éj, a szép tavasznak éje;
Viraszt a sziv és megnyilik mélye,
S bánat nélkül mélyen érezünk.

Ezüst fátyolt von a hold sugára,
Mellyet néha meglebbent a szél.
A nyugvó természet föl-fölérez,
Mint hű anya kedves gyermekéhez,
Álmodik és édes szót beszél.

Ing a lomb s egy egy virágot hullat,
Mint tünékeny muló ifjuság,
Fölcsicserg az álmodó madárka,
Talán fáj, hogy holnap nem találja.
Ha egyik hull, nyíl majd más virág.

Fénybogárkák ragyognak a fűben,
Csillag fönn és csillag ide lenn.
Sötét az éj, sötétebb a bánat -
Oh csillagfény, melly homályán áthat,
Sugározzál földön és égen!

Tó és csermely ébren álmodoznak,
Kebelökre ifju lomb hajol.
A tó busan és fájón megrendül,
Mig a csermely víg csevegve zendül,
Bú- s örömhang lágyan összefoly.

Illatot hord a völgyek fuvalma,
Egyik virág másiknak izen.
Mint eseng, mint vágy e hő lehellel!
Mint susog a nyiló kelyhek mellett
Hivó hangod édes szerelem!

Mint emlék a boldogabb időből,
Bérczek ormán pásztortűz lobog.
Most magasan csillagokkal játszik,
Majd lehull és elalunni látszik.
Oh lobogj! Míg hajnal jőni fog.

Milly csöndesség, még is mennyi hang szól,
Milly homály és mégis mennyi fény!
Fény- homályból mennyi kép kifejlik,
A hangokban mennyi titok rejlik,
S mint szövődik bűvös sejtemény!

És a szív olly lassan csöndesen ver,
Nyugszik benne inden indulat.
Szelid álmok bölcsőjén ringatva
Csak egy csöndes mély érzés virasztja.
Jobb és hivebb, hőbb és ifiabb.

Forrás: Magyar írók albuma. Geibel Armin bizománya. Pest, 1856.

Dózsa Dániel (1821-1889): Dózsa Lajos emléke

Való tehát a hir szegény jó testvérem,
Hogy te is elestél a bus csatatéren!
A bus csatatéren, hol király és haza
Örök romlásunkra szembeszállott vala?

Oh midőn mint boldog gyermek hajdanában
Játszadoztunk együtt atyánk udvarában,
S majd mint érző ifjak füztünk reményeket,
Tisztelve a királyt, szeretve nemzetet,
S mennyekig ragadt fel sok szép álmodásunk,
Beh nem is véltük, hogy illyen lesz válásunk.
Mért hogy nem lehettem a te oldaladnál
Testvérem – utolsó szempillantásodnál!
Hogy a dárda, melly kebledet átdöfte,
Járta volna az én szivemet is össze.
Mért hogy, mint kik mindig egyiránt éreztünk,
Nem egy kézcsapástól, nem egyszerre vesztünk!
Oh a forradalom rémes egy szörnyeteg
Dúl, rombol és szerte tép ezer sziveket.
A czél a mellyért te harczi sikra szálltál
Csalt, de nem az érzés, mellytől lángra gyultál.
Hol vagy? Hamvaidat hiába keresem,
Megmutatni senki se tudja azt nekem.
Sír föd? Vagy a vadak eledele lettél?…
Csak annyit tudnak: hogy a csatán elestél.
Elestél, elestél, s hálátlan csatában!
Hallgat rólad a hir széles e hazában,
Oszlopot nem emel néked az utókor,
Sőt talán fejedre hűtlen átkokat szór.
Mért hogy hamvadat föl nem kereshetem.
Fiatal cserfával be nem ültethetem;
És föl ne metszhetem annak oldalára:
„Honért és királyért szent a hős halála!”
Képzelem mint törtél harczi tüztől égve
Az óriás karu kemény ellenségre,
Vitézid szétverve egyedül hagyának,
Egyedül törél a kozákok hadának.
Képzelem testedet összemarczangolva…
Hány helyt járhata át a muszkák golyója?!
Milly kinos keserves lehetett halálod
Mig nemes lelked a mennyországba szállott.
Te szomjas lehettél, s nem volt egy barátod,
A ki enyhitette volna, szomjuságod,
Kinokat szenvedtél s szülőd és testvéred
Végső perczeidben nem vigasztalt téged! -
Vajha az egekből lenézvén hazádra,
Nem og köny fakadni ott is szempilládra.
Tán hazánk tavasza ujra eljöhet még!”
Nem olly rosz a király millyennek festették.
Ő is a népeknek adott szabadságot,
És a nemzeteknek jog egyformaságot,
Ezt kivántuk mink is mindörökké ketten,
Ezért küzdtél te olly kétségbe esetten.
Ha így tudta volna, királya mit akar,
Nem szállott volna ki csatára a magyar.
Elrendeztük volna ezt a szép országot,
Mellyért annyi vér folyt, annyi hős csatázott.
A király s a haza szép összetartással
Egyet értett volna a jóban egymással,
De a félreértés folyté s foly szünetlen,
Mert sok keserüség van még a szivekben,
S annyiban boldognak mondhatod halálod,
Ha nem kell siratnod szenvedő hazádat.

Forrás: Magyar írók albuma. Geibel Armin bizománya. Pest, 1856.

Ismeretlen szerző: Karácsony éjszakáján

Karácsonyéje van, messze még az éjfél,
Meleg tűzhelyénél együtt ül sok család,
Ki ne emlékeznék a boldog perczekre?
Ki nem virasztott még karácsonyéjszakát?
Megemlékszem én is… elkerül az álom.
Hol az én tűzhelyem? Hol az én családom?

Miként a temető, szobám ollyan csöndes,
Árva sohajtásként elhangzik kérdésem,
Csak egyedül vagyok, s lehajtván fejemet
A hamvadó gyertya lobogását nézem.
Hamvadó örömök halavány viszfénye
Miért világitasz multam emlékére?

Könyet, forró könyet érzek szemeimben,
Anyám, hogy letöröld, édes anyám hol vagy?
Miért nem ölelsz meg kedves kis hugocskám,
Enyhitő szavaid mért nem vigasztalnak?!
Barátim miért nem fogjátok kezemet,
Hogy ne fázzam, oh hogy érezzek meleget?!

Zug a szél… hadd zúgjon, itt ülünk mi vigan,
Nyugalmas szobában, meleg tűzhely körül.
Beszélünk, dalt mondunk, emlékszünk, remélünk;
Lelkünk felmelegszik, és szivünk úgy örül.
Megmegmozdul a hű eb ajtónk küszöbén,
Mintha örömünkön örvendene szegény.

„Ülj mellém hugocskám! Oh bátyám ne menj még,
Ne tedd el még széked a kandalló mellől,
Beszélni akarok sokat, igen sokat
Ragyogó álmakról, boldog szerelemről.
Ah de nézd jó anyánk elaludt karszékén,
Tán fölébred szavunk hangosabb beszédén.

„Nem alszom gyermekim… szelid álmok helyett
Szememen az öröm könyei remegnek.
„Ha te sirsz jó anyánk akkor mi is sirunk,
Mert a könyek nem jót rosszakat jelentnek
„Csakhogy együtt vagytok;t öbbre vágyam nincsen:
A szegény árvákat megáldja az isten.

De hova tévedtem?… oh hova tévedtél
Milly boldog vidékre nem felejtő lélek?
Inkább imádj istent, hogy legyen kegyelmes
És vegye el tőled e fájó emléket,
És ha ár kell érte: adj reményt, vágyakat,
Mindent, mi a multból még talán fenmaradt.

Sirját sem láthattam az édes szülőnek,
Jó testvéreimnek alig hallom hírét;
Talán kis házunk is eddig összeomlott,
S a hű eb sem őri többé már küszöbét.
Barátim szenvednek idegen földeken.
Élsz-e vagy meghaltál szerelmes kedvesem?

Oh családi élet… szép családi élet,
Édes csöpp az élet keserü vizében,
Biztos rév a szívnek szélvészei között,
Védpaizs a sorsnak csapásai ellen,
Isten ajándéka, ember boldogsága.
Erény termő földje, örömök forrása!

Visszajösz-e hozzám?… jösz-e még valaha,
Elepedt lelkemhez, szomju vágyaimhoz,
Mint a pásztorleány, ki kunyhójából a
Puszták vándorának jó szót és italt hoz?
Életem utjain őrködsz-e felettem?
Szelid koporsómhoz te vezetsz-e engem?

Zug a szél… hah mint zúg! Milly busult haraggal.
Özvegyek siralma, árvák sohajtása.
Némulj el bánatom, hisz nem egyedül vagy
Sokan vannak veled e széles hazába’.
Ablakot nyitok ki, szemem az égbe néz:
Sötétebb az éjjel, jobban zug a szélvész.
Gy……..

Forrás: Magyar írók albuma. Geibel Armin bizománya. Pest, 1856.

ÁPRILY LAJOS (1887-1967)

    Aki az erdőket járja, a magánynak azokban a gazdag perceiben, amikor a nap izzó korongja a gallyak sátorában elpihen, a madarak röpködő csapatja a fészek békéjében elvonul, - a fáknak és füveknek, hullott leveleknek és csöndes virágoknak halk suttogását, néma beszédjét hallja meg, csendesebbet önszíve verésénél, meghittebbet a saját gondolatainál. Ezek a percek, ezek a felejthetetlen élmények keltek életre bennem Áprily verseinek az olvastakor. Egészen sajátos, szokatlan, új az, amit e költészetben találtam. A magyar lírában csak egy poéta rokon vele, Tompa Mihály – azokban az őszintén lírai elégiákban, amelyeket magányos tornácán sóhajtott el. Rokon a borongása és rokon a természettel való meghitt közössége. A zenében Grieg melankóliája hozza elénk azt a hangulatot, amelyből ez a  költészet felépül.
    Az épületnek két nemes kőanyaga van: az emlék és az erdélyi természet.

„Szeszélyes rajzú szőnyeg:
ódon tető-sorok.
Felettük őrködő hegy,
az Őrhegy mosolyog.

Az esztendők ívelnek,
a vén idő forog.
Redős Őr-Gullivernek
az arca mosolyog.”

    A kisdiáknak ez az élménye jellemzi az egész élet élményvilágát. Ablakát kitárja a szürkületbe, kémleli a „párakendős eget,” -

„A templom omló szürkeségbe ormol,
borzong az ákác, mint a nagybeteg,
s átrémlenek a szomszéd utcasorból
a lenge leplű házkísértetek.”

    A házkísértetek csendes ajtain régi ablakok lépnek elő, fejfára festett, árnytalan nevek:

„oly bibliás-szelídek mint a János,
és fátylosok, mint őszutón a hold.
Aki viselte, csöndes és leányos,
vagy férfias, de gerlelelkű volt
Halk utitársak, kedves alakok,
arcukra enyhe békefény világol.
Kezükben könyv, virág vagy sétabot,
amint kilépnek emlékfélhomályból.”

    A zengő patakvölgy egyszerű faházából édes apja jő: kiáll a ház elé, úgy várja „elszakadt fiát, mikor bocsátja már a láz s a város”. A falusi temető süppedt sírjai közül feléje tekint a testvér: harminc éve alszik ott, a föld immár fölitta testét, de keskeny ajkán ma is az a mosoly, amely gyerekugrándozásait kísérhette ott a halálország hepehupáján. A mariampoli sírból egy jó barát arca tűnik eléje; majd a komoly, vallomástevő professzort látja meg, a csend barátját… „a szent homlok ma már: homlokdarab”. A hideg, mogorva tél állandó szeme elé küldi halottra-vált írótársát, a csendes este felidézi csendesen szemérmes hívét…

„és közben hull a liszt; örök homok -
s a nagy kerék künn sóhajt és zokog.”

    Az emlékek világa állandó közösséget teremt a halállal. Áprily Lajosnak a halál nem az a félelmes hatalom, amilyennek a haláltáncképek festették; már gyermekkorában ott játszadozott a fejfás erdélyi temetőben:

„Ha gödröt ásni jött ásós-kapás nép,
kíváncsi kedvvel néztük, mennyit ás,
és nem volt több, mint kedves tűzijáték,
halottak napján a világítás.”

    A hegylakó ember szeme és lelke más, mint a síklakóé. „Szemük: derült szem, szárnyas és merész. Ha lent elúnta, fellegekre néz.” A lelkükbe tehát több élmény ágyazódik, olyan élmény, amely a mulandóságot megmosolyogja.

„Ó, a halál itt
nem borzongató,
több súlyt alig hord,
mint az este szó.”

    De ez az este nemcsak a vigaszt adja meg, hanem a túlságos ágaskodást is kijózanítja. Ahogy az este után reggel jő, ugyanúgy bizonyos az este elpihentető perce is: az elsimít mindent, kettétöri a nekifeszített pályát, meghajlítja a nekibüszkült derekat, lelankasztja a nagyon hadonászó kezet is. „Fejünk felett egy félelmes vitorlás: horgonytalan mulandóság  halad.” Ezt a vitorlást a mának élők nem látják, de a költő fenn a hegyek süvegén megérzi a szelét és az éjszaka titkos perceiben az ébredező hegyóriásoktól józan életbölcseletet tanul.

"A völgyből felkúszott csörögve
egy régi hang: a csermelyé
és azt csörögte: „mindörökre
tenger felé – tenger felé…”

    A költő ebbe a távol tengerbe akarja vetni horgonyát és némely költeményének szelíd békéje azt sejteti, hogy ez a horgony szilárd talajba akadt. A nyugalomnak ez a békéje Áprily költészetének egyik legerősebb varázsa.

    Másik varázsa az a csendes szemérem, amellyel lelkét elénk tárja. „Sorsom szent búvópatakja tompán zuhog a föld alatt”-  írja önmagáról és sehol sem igyekszik azt harsogóvá fokozni lantján. A ma sok zaja és fénye közepette a hallgatás barlangja felé kívánkozik és ott a költészete

„tó lesz, virágos úsztató,
habnyugtató és tiszta tó.
Nem ás, nem ont és nem kering -
csak ring s a lelkem benne ring…”

    Nem is örökké hangzó lant az ő szívének hangszere. Önmagát rajzolja elénk egy téli hangulatképének ez a versszaka:

„Felborzolt tollal ül a hím-pirók,
hózuzmarát szitál az ág le rája,
félálomban lát nyár-illuziót
s olyankor szól althangú fuvolája.”

    Amit a maga életének külső érzési élményeiből elénk vetít, az nem több egy-két ködlő emléknél. De ezek a kis foszlányok is az egész emberlelket revelálják előttünk. Van egy kis verse, amely akkor született, mikor kis fia a „bíboros ruhájú skárlát” karjai közt vergődött: csupa természetkép, amelyekből a szeretetbe vetett bizalom melege gyógyít. Másutt az első szerelmes éjszaka emléke ragyog át azon a vágyódáson, amely az alkonyat havas útjára csalogatja. Nem is lehet az másként, annyira összhangzik a költőnek és a természetnek a szíve. Itt a költő szívének minden hangulatrezdülése a természet rokon hangulathullámaiba olvad és a természet minden derűje-borúja egyszeribe visszhangot ébreszt a költőben is. Ez az összhang adja Áprily költészetének harmadik varászát.
    Egy helyt azt írja, hogy „a bükkös-erdő bús elégiája szép mint a halál és a szerelem”. Akik szeretik és értik az erdőt, azok átérzik e sor igazságát, de Áprily még azokat is meg tudja győzni, akik az erdőt nem ismerik. Hallgassuk meg, milyennek tudja ő ezt az októberi elégiát?

„Fától fához remegve száll a sóhaj,
Közöttük láthatatlan kéz kaszál.
Az ágakról a fölrobbant rigóraj
tengődni még a holt irtásba száll.

Lombját a gally, nézd, mily kimélve ejti,
holnap szél indul döntő támadás,
holnaputánra minden elfelejti,
milyen volt itt a végső lázadás.

Mint gyertyacsonkok, roppant ravatalnál,
tönkök merednek dúltan szerteszét,
s a nyár, ez a kilobbant forradalmár,
vérpadra hajtja szőke szép fejét.”

    Innen van, hogy Áprilynek még a gondolatai is a természet egy-egy pillanatának sajátos nyelvén jutnak kifejezésre. Pompás példája ennek a Ferrero-illusztráció: az a kerten átlobbanó tavasztűz, amely fehérre gyújtja a cseresznyefát – amelyet a költő Spartacus történetének, kisfia pedig csoda szép tavaszi napnak appercipiál.
    Ez a természet azonban nem akármely természet! Egyik versében a svájci tömegsír magyar halottjával ezt mondatja: „Olyan mindegy, melyik kapun suhanunk át a végtelenbe…” A halál és a jövő szempontjából igaza van, de az élet nem tud elidegenedni attól a kaputól, amely a természet és élet szépségeit a lélek elé tárta: a hazától. Áprily Lajos szeretheti a tengert, elábrándozhat a feldkirchi temető ciprusai alatt, de az erdélyi hegyek között van otthon, ott telik meg a lelke, ott feszül hangszerré lelkének húrja:

„És este kinyitom az ablakom
és a históriát hallgatom:
egyetlen transsylvan hősköltemény.”

    Áprily elsősorban Erdélynek a poétája. Amikor az összeomlás egymás után lökte a kishitűségbe és kétségbeesésbe a lelkeket, ő a székely művészet kincsásójával, Kós Károllyal a hegyekre sietett, a mozdulatlan vén hegy tetejére:

„Tekintetem szárnyat repesve bontott,
átölelem a hullám-horizontot,
s tetőit, többet száznál és ezernél -
s titokzatos szót mondtam akkor: Erdély…”

    Az öreg Herepei professzornak a lelke – azé a nyolcvanéves ember, aki mikor sejtette, hogy közeledik a végtelen, búcsúzni ment az Őrhegy alá, búcsúzni igézettől, erdőhomálytól, fa recsegésétől, kasza pengésétől – ez a lélek ma Áprily szívét dobogtatja –, bárhová vinné a sors, visszacsalnák az emlékek, mint annak idején a nagyváros kávéházából a juhok:

„Szelid hullámok göndörszőke tóban,
botvert, esővert, hajszolt kis család,
de verten, s út porába lankadóban
hozták a lankák hűvös illatát.

Az egyik összecsukló lábbal épen
az útszélig vonszolta el magát,
és rám nézett és harmatos szemében
vád volt, riasztó, karvalykarmú vád…”

    A lelke ezzel az erdélyi természettel van tele: ez az életeleme. Még az állatvilága is itt él az erdélyi lankákon, és éppen azért érzi oly híven az állatvilág érzését is a költő. A Halálmadár sorsának siratása azt a sajátos rokonérzést mutatja az állatvilággal, amelyet eddig a magyar költészetben csak Bárd Miklós versei éreztettek. De Áprily rokonérzésének a részvét az alapja. Az ő lantja csak a szomorúságnak ad ilyenkor hangot. A halálmadár szerelmese egy lázban vergődő erdőőrleány babonás félelmének esett áldozatul: a kedvest vesztő hím panaszát ez a fájdalom tölti meg. Az irisórai szarvasnak sorsa is szomorú: a rabságra való ráébredés szomorúsága szól a költő kis elbeszéléséből. De van  még egy jellemző különbség Bárd Miklós és Áprily Lajos ilyetén versei között: Áprilynál minden állatpanasznak keserűen szubjektív emberi árnyalata van: a meg-nem-értetés csalódása hangzik ki a halálmadár panaszából, az idegen környezetben vergődő költő szabadba-sóvárgása az irisórai szarvas keserves búgásából. Hogy az alaphang mennyire bánatos, azt egy különös motívum feldolgozása szemlélteti: Bárd Miklós a lesen, a mátkapár szerelmét látva, nem tudja fegyverét a gyilkos lövésre irányítani, - Áprily szalonka-lesén „forró szívükbe gyilkos puska robban”.
    Az erdélyi természet szépségét még egy vonás gazdagítja: a nép képzeletének mesefátylai. Áprily képzelete is érti ezt a mesefátyol-szövést, ezért festi a tanya estjét kisfiának mesehangokon:

„Búcsúzva már a dombra száll a nap,
A házak esti fényben állanak.
Kapu kitárul, hangos pásztorok 
piros arcáról izzadság csorog.
Itatnak. Fejnek… Majd kiköt, pihen
ember meg állat álom öliben.
A színfedélen varju szundikál,
a hold reá aranyködöt szitál…

És hirtelen – csalódás? Látomány?
Halk reszketés fut át akis tanyán.
És csöndesen megindul felfele,
a jegenyefa lesz a tengelye,
s remegni kezd, rezgő csudát zenél
hétezerhétszázhetvenhét levél.
És ami nappal józan és sivár,
mesefészek lesz, bűvös ősi vár.

S forogni kezd, mint egy búgócsiga,
ott alszik benne Csipkerózsika.
A vén magtár ma tündér-táncerem,
a kert aranygyümölcsöket terem.
A pocsolyákon gyémántfény remeg,
kuruttyolnak a békahercegek…

Palánk tövéből égre nő a hab
és Póli néni seprünyélre kap.
Táltos-tüzet zihál a vén gebe,
begyógyul minden ostorvert sebe,
s száguld a pásztor, a kis Lucián
Maros vízen, - az Operencián…

Az ősi várban kedves mesenép
így éli mókás tündér-életét.
Táncolva lejt, nevet, vígan lakik
holdfényes éjszakában hajnalig…”

    Így éli át, álmodja át Rapsonné templomjárását, az Őrhegy regéit, - s keresi „ott túl a rengeteg homályon”, az élet élményein, a mese országát és benne azt a kisgyerek-önmagát, aki a mesetenger partján habverte sziklaszálon botot cifrázgat. Önmagát keresi álom-meséiben, amelyek a székelymesék foszlányaiból a képzeletében meseköntössé állanak össze, mert költőgyerek marad, aki Peer Gynttel éli  a mesét, amelyet álmodik. De a meseéletet megtépte a való élet: „fölötte átcsapott a tenger, tajtékos évek tengere...” Fáj minden ébredése, szomorú minden reggele. A nagy harcok és nagy vesztések kora ezt az érzékeny szívet örökre a szomorúsághoz láncolta. A napos tisztás az ő erdejében hiányzik: az árnyék, a napot-elfogó, de meleg árnyék mindenhová elkíséri. A külső világ örömére benne csak sóhaj ébred:

„Milyen jó volna most örülni,
dalolva, mint a húr örül…
A bánat fekete kutyája
sötét ívben körül-kerül.

Riasztgató mozdulatomra
alattomos körrel kitér.
Öreg házak során lapulva
alkony felé hazakisér.

Sugártalan könyvtárszobában
elér, babonásan megáll
s fekete álarcát ledobja:
a – halál!”

    Íme, Erdélyországnak érző szívű magyarja ma ezzel a lélekkel köszönt át hozzánk: és hozza lantján az erdők és hegyek, madarak és állatok, múlt és jövő szeretetét; de csodáljuk-e, hogy a ma szomorúságba viszi énekét?

„De puszta kézzel mégsem jöttem:
hol a halál nagyon zenél,
sziromtalan csokrot kötöttem,
piros bogyó, piros levél.”

    A szeretet és a szomorúság oly meleg szépséggel száll húrjairól, hogy örömmel és büszkeséggel mutatjuk be olvasóinknak, mint a mai erdélyi költészetnek Reményik mellett legnagyobb értékét.* (Költeményeit, melyeknek első gyűjteménye Falusi elégia címen 1921-ben, második pedig Esti párbeszéd címen 1923-ban jelent meg Erdélyben, az Athenaeum most Budapesten Versek címen bocsájtotta közre.)

Forrás: Alszeghy Zsolt: Magyar lírikusok – Vörösmarty, Komjáthy, Harsányi, Ady. Budapest, Pallas Irodalmi és Nyomdai R.-T. Kiadása 1921.