ÁPRILY LAJOS (1887-1967)

    Aki az erdőket járja, a magánynak azokban a gazdag perceiben, amikor a nap izzó korongja a gallyak sátorában elpihen, a madarak röpködő csapatja a fészek békéjében elvonul, - a fáknak és füveknek, hullott leveleknek és csöndes virágoknak halk suttogását, néma beszédjét hallja meg, csendesebbet önszíve verésénél, meghittebbet a saját gondolatainál. Ezek a percek, ezek a felejthetetlen élmények keltek életre bennem Áprily verseinek az olvastakor. Egészen sajátos, szokatlan, új az, amit e költészetben találtam. A magyar lírában csak egy poéta rokon vele, Tompa Mihály – azokban az őszintén lírai elégiákban, amelyeket magányos tornácán sóhajtott el. Rokon a borongása és rokon a természettel való meghitt közössége. A zenében Grieg melankóliája hozza elénk azt a hangulatot, amelyből ez a  költészet felépül.
    Az épületnek két nemes kőanyaga van: az emlék és az erdélyi természet.

„Szeszélyes rajzú szőnyeg:
ódon tető-sorok.
Felettük őrködő hegy,
az Őrhegy mosolyog.

Az esztendők ívelnek,
a vén idő forog.
Redős Őr-Gullivernek
az arca mosolyog.”

    A kisdiáknak ez az élménye jellemzi az egész élet élményvilágát. Ablakát kitárja a szürkületbe, kémleli a „párakendős eget,” -

„A templom omló szürkeségbe ormol,
borzong az ákác, mint a nagybeteg,
s átrémlenek a szomszéd utcasorból
a lenge leplű házkísértetek.”

    A házkísértetek csendes ajtain régi ablakok lépnek elő, fejfára festett, árnytalan nevek:

„oly bibliás-szelídek mint a János,
és fátylosok, mint őszutón a hold.
Aki viselte, csöndes és leányos,
vagy férfias, de gerlelelkű volt
Halk utitársak, kedves alakok,
arcukra enyhe békefény világol.
Kezükben könyv, virág vagy sétabot,
amint kilépnek emlékfélhomályból.”

    A zengő patakvölgy egyszerű faházából édes apja jő: kiáll a ház elé, úgy várja „elszakadt fiát, mikor bocsátja már a láz s a város”. A falusi temető süppedt sírjai közül feléje tekint a testvér: harminc éve alszik ott, a föld immár fölitta testét, de keskeny ajkán ma is az a mosoly, amely gyerekugrándozásait kísérhette ott a halálország hepehupáján. A mariampoli sírból egy jó barát arca tűnik eléje; majd a komoly, vallomástevő professzort látja meg, a csend barátját… „a szent homlok ma már: homlokdarab”. A hideg, mogorva tél állandó szeme elé küldi halottra-vált írótársát, a csendes este felidézi csendesen szemérmes hívét…

„és közben hull a liszt; örök homok -
s a nagy kerék künn sóhajt és zokog.”

    Az emlékek világa állandó közösséget teremt a halállal. Áprily Lajosnak a halál nem az a félelmes hatalom, amilyennek a haláltáncképek festették; már gyermekkorában ott játszadozott a fejfás erdélyi temetőben:

„Ha gödröt ásni jött ásós-kapás nép,
kíváncsi kedvvel néztük, mennyit ás,
és nem volt több, mint kedves tűzijáték,
halottak napján a világítás.”

    A hegylakó ember szeme és lelke más, mint a síklakóé. „Szemük: derült szem, szárnyas és merész. Ha lent elúnta, fellegekre néz.” A lelkükbe tehát több élmény ágyazódik, olyan élmény, amely a mulandóságot megmosolyogja.

„Ó, a halál itt
nem borzongató,
több súlyt alig hord,
mint az este szó.”

    De ez az este nemcsak a vigaszt adja meg, hanem a túlságos ágaskodást is kijózanítja. Ahogy az este után reggel jő, ugyanúgy bizonyos az este elpihentető perce is: az elsimít mindent, kettétöri a nekifeszített pályát, meghajlítja a nekibüszkült derekat, lelankasztja a nagyon hadonászó kezet is. „Fejünk felett egy félelmes vitorlás: horgonytalan mulandóság  halad.” Ezt a vitorlást a mának élők nem látják, de a költő fenn a hegyek süvegén megérzi a szelét és az éjszaka titkos perceiben az ébredező hegyóriásoktól józan életbölcseletet tanul.

"A völgyből felkúszott csörögve
egy régi hang: a csermelyé
és azt csörögte: „mindörökre
tenger felé – tenger felé…”

    A költő ebbe a távol tengerbe akarja vetni horgonyát és némely költeményének szelíd békéje azt sejteti, hogy ez a horgony szilárd talajba akadt. A nyugalomnak ez a békéje Áprily költészetének egyik legerősebb varázsa.

    Másik varázsa az a csendes szemérem, amellyel lelkét elénk tárja. „Sorsom szent búvópatakja tompán zuhog a föld alatt”-  írja önmagáról és sehol sem igyekszik azt harsogóvá fokozni lantján. A ma sok zaja és fénye közepette a hallgatás barlangja felé kívánkozik és ott a költészete

„tó lesz, virágos úsztató,
habnyugtató és tiszta tó.
Nem ás, nem ont és nem kering -
csak ring s a lelkem benne ring…”

    Nem is örökké hangzó lant az ő szívének hangszere. Önmagát rajzolja elénk egy téli hangulatképének ez a versszaka:

„Felborzolt tollal ül a hím-pirók,
hózuzmarát szitál az ág le rája,
félálomban lát nyár-illuziót
s olyankor szól althangú fuvolája.”

    Amit a maga életének külső érzési élményeiből elénk vetít, az nem több egy-két ködlő emléknél. De ezek a kis foszlányok is az egész emberlelket revelálják előttünk. Van egy kis verse, amely akkor született, mikor kis fia a „bíboros ruhájú skárlát” karjai közt vergődött: csupa természetkép, amelyekből a szeretetbe vetett bizalom melege gyógyít. Másutt az első szerelmes éjszaka emléke ragyog át azon a vágyódáson, amely az alkonyat havas útjára csalogatja. Nem is lehet az másként, annyira összhangzik a költőnek és a természetnek a szíve. Itt a költő szívének minden hangulatrezdülése a természet rokon hangulathullámaiba olvad és a természet minden derűje-borúja egyszeribe visszhangot ébreszt a költőben is. Ez az összhang adja Áprily költészetének harmadik varászát.
    Egy helyt azt írja, hogy „a bükkös-erdő bús elégiája szép mint a halál és a szerelem”. Akik szeretik és értik az erdőt, azok átérzik e sor igazságát, de Áprily még azokat is meg tudja győzni, akik az erdőt nem ismerik. Hallgassuk meg, milyennek tudja ő ezt az októberi elégiát?

„Fától fához remegve száll a sóhaj,
Közöttük láthatatlan kéz kaszál.
Az ágakról a fölrobbant rigóraj
tengődni még a holt irtásba száll.

Lombját a gally, nézd, mily kimélve ejti,
holnap szél indul döntő támadás,
holnaputánra minden elfelejti,
milyen volt itt a végső lázadás.

Mint gyertyacsonkok, roppant ravatalnál,
tönkök merednek dúltan szerteszét,
s a nyár, ez a kilobbant forradalmár,
vérpadra hajtja szőke szép fejét.”

    Innen van, hogy Áprilynek még a gondolatai is a természet egy-egy pillanatának sajátos nyelvén jutnak kifejezésre. Pompás példája ennek a Ferrero-illusztráció: az a kerten átlobbanó tavasztűz, amely fehérre gyújtja a cseresznyefát – amelyet a költő Spartacus történetének, kisfia pedig csoda szép tavaszi napnak appercipiál.
    Ez a természet azonban nem akármely természet! Egyik versében a svájci tömegsír magyar halottjával ezt mondatja: „Olyan mindegy, melyik kapun suhanunk át a végtelenbe…” A halál és a jövő szempontjából igaza van, de az élet nem tud elidegenedni attól a kaputól, amely a természet és élet szépségeit a lélek elé tárta: a hazától. Áprily Lajos szeretheti a tengert, elábrándozhat a feldkirchi temető ciprusai alatt, de az erdélyi hegyek között van otthon, ott telik meg a lelke, ott feszül hangszerré lelkének húrja:

„És este kinyitom az ablakom
és a históriát hallgatom:
egyetlen transsylvan hősköltemény.”

    Áprily elsősorban Erdélynek a poétája. Amikor az összeomlás egymás után lökte a kishitűségbe és kétségbeesésbe a lelkeket, ő a székely művészet kincsásójával, Kós Károllyal a hegyekre sietett, a mozdulatlan vén hegy tetejére:

„Tekintetem szárnyat repesve bontott,
átölelem a hullám-horizontot,
s tetőit, többet száznál és ezernél -
s titokzatos szót mondtam akkor: Erdély…”

    Az öreg Herepei professzornak a lelke – azé a nyolcvanéves ember, aki mikor sejtette, hogy közeledik a végtelen, búcsúzni ment az Őrhegy alá, búcsúzni igézettől, erdőhomálytól, fa recsegésétől, kasza pengésétől – ez a lélek ma Áprily szívét dobogtatja –, bárhová vinné a sors, visszacsalnák az emlékek, mint annak idején a nagyváros kávéházából a juhok:

„Szelid hullámok göndörszőke tóban,
botvert, esővert, hajszolt kis család,
de verten, s út porába lankadóban
hozták a lankák hűvös illatát.

Az egyik összecsukló lábbal épen
az útszélig vonszolta el magát,
és rám nézett és harmatos szemében
vád volt, riasztó, karvalykarmú vád…”

    A lelke ezzel az erdélyi természettel van tele: ez az életeleme. Még az állatvilága is itt él az erdélyi lankákon, és éppen azért érzi oly híven az állatvilág érzését is a költő. A Halálmadár sorsának siratása azt a sajátos rokonérzést mutatja az állatvilággal, amelyet eddig a magyar költészetben csak Bárd Miklós versei éreztettek. De Áprily rokonérzésének a részvét az alapja. Az ő lantja csak a szomorúságnak ad ilyenkor hangot. A halálmadár szerelmese egy lázban vergődő erdőőrleány babonás félelmének esett áldozatul: a kedvest vesztő hím panaszát ez a fájdalom tölti meg. Az irisórai szarvasnak sorsa is szomorú: a rabságra való ráébredés szomorúsága szól a költő kis elbeszéléséből. De van  még egy jellemző különbség Bárd Miklós és Áprily Lajos ilyetén versei között: Áprilynál minden állatpanasznak keserűen szubjektív emberi árnyalata van: a meg-nem-értetés csalódása hangzik ki a halálmadár panaszából, az idegen környezetben vergődő költő szabadba-sóvárgása az irisórai szarvas keserves búgásából. Hogy az alaphang mennyire bánatos, azt egy különös motívum feldolgozása szemlélteti: Bárd Miklós a lesen, a mátkapár szerelmét látva, nem tudja fegyverét a gyilkos lövésre irányítani, - Áprily szalonka-lesén „forró szívükbe gyilkos puska robban”.
    Az erdélyi természet szépségét még egy vonás gazdagítja: a nép képzeletének mesefátylai. Áprily képzelete is érti ezt a mesefátyol-szövést, ezért festi a tanya estjét kisfiának mesehangokon:

„Búcsúzva már a dombra száll a nap,
A házak esti fényben állanak.
Kapu kitárul, hangos pásztorok 
piros arcáról izzadság csorog.
Itatnak. Fejnek… Majd kiköt, pihen
ember meg állat álom öliben.
A színfedélen varju szundikál,
a hold reá aranyködöt szitál…

És hirtelen – csalódás? Látomány?
Halk reszketés fut át akis tanyán.
És csöndesen megindul felfele,
a jegenyefa lesz a tengelye,
s remegni kezd, rezgő csudát zenél
hétezerhétszázhetvenhét levél.
És ami nappal józan és sivár,
mesefészek lesz, bűvös ősi vár.

S forogni kezd, mint egy búgócsiga,
ott alszik benne Csipkerózsika.
A vén magtár ma tündér-táncerem,
a kert aranygyümölcsöket terem.
A pocsolyákon gyémántfény remeg,
kuruttyolnak a békahercegek…

Palánk tövéből égre nő a hab
és Póli néni seprünyélre kap.
Táltos-tüzet zihál a vén gebe,
begyógyul minden ostorvert sebe,
s száguld a pásztor, a kis Lucián
Maros vízen, - az Operencián…

Az ősi várban kedves mesenép
így éli mókás tündér-életét.
Táncolva lejt, nevet, vígan lakik
holdfényes éjszakában hajnalig…”

    Így éli át, álmodja át Rapsonné templomjárását, az Őrhegy regéit, - s keresi „ott túl a rengeteg homályon”, az élet élményein, a mese országát és benne azt a kisgyerek-önmagát, aki a mesetenger partján habverte sziklaszálon botot cifrázgat. Önmagát keresi álom-meséiben, amelyek a székelymesék foszlányaiból a képzeletében meseköntössé állanak össze, mert költőgyerek marad, aki Peer Gynttel éli  a mesét, amelyet álmodik. De a meseéletet megtépte a való élet: „fölötte átcsapott a tenger, tajtékos évek tengere...” Fáj minden ébredése, szomorú minden reggele. A nagy harcok és nagy vesztések kora ezt az érzékeny szívet örökre a szomorúsághoz láncolta. A napos tisztás az ő erdejében hiányzik: az árnyék, a napot-elfogó, de meleg árnyék mindenhová elkíséri. A külső világ örömére benne csak sóhaj ébred:

„Milyen jó volna most örülni,
dalolva, mint a húr örül…
A bánat fekete kutyája
sötét ívben körül-kerül.

Riasztgató mozdulatomra
alattomos körrel kitér.
Öreg házak során lapulva
alkony felé hazakisér.

Sugártalan könyvtárszobában
elér, babonásan megáll
s fekete álarcát ledobja:
a – halál!”

    Íme, Erdélyországnak érző szívű magyarja ma ezzel a lélekkel köszönt át hozzánk: és hozza lantján az erdők és hegyek, madarak és állatok, múlt és jövő szeretetét; de csodáljuk-e, hogy a ma szomorúságba viszi énekét?

„De puszta kézzel mégsem jöttem:
hol a halál nagyon zenél,
sziromtalan csokrot kötöttem,
piros bogyó, piros levél.”

    A szeretet és a szomorúság oly meleg szépséggel száll húrjairól, hogy örömmel és büszkeséggel mutatjuk be olvasóinknak, mint a mai erdélyi költészetnek Reményik mellett legnagyobb értékét.* (Költeményeit, melyeknek első gyűjteménye Falusi elégia címen 1921-ben, második pedig Esti párbeszéd címen 1923-ban jelent meg Erdélyben, az Athenaeum most Budapesten Versek címen bocsájtotta közre.)

Forrás: Alszeghy Zsolt: Magyar lírikusok – Vörösmarty, Komjáthy, Harsányi, Ady. Budapest, Pallas Irodalmi és Nyomdai R.-T. Kiadása 1921.