Somlyó György: Csók (1947.)

Mikor már sehogyse jut szóhoz,

beszélni kezd a csók,

összekuszál és kioldoz,

mint egy csomó.

(Forrás: A ’84-es kijárat – Antológia 27. o. – 1995. 7. sz. – Szerkesztette: Kukorelly Endre - Pesti Szalon Könyvkiadó)

Somlyó György (1920-2006): Játékok (1993.)

Hommage á Kurtág

György és Márta

csak az ujjak      az ujjak      az ujjak

egy oktávval a billentyűk fölött

mintha nem is érinthetnék meg

ezeket a tabukat

csak az ujjak érinthetik egymást az ujjak

az áthajló áthatoló átnyúló átbukó ujjak

ők ki se látszanak a zenéből

ki se hallatszik közülük a zene

*

ez az új zene       régi zene

ez a régi zene      új zene

nem interpretáció nem előad

s nem élmény és nem szerzemény

Kurtágék nem Bachot játszanak

nem Bachot és nem Kurtágék

„a táncosnő nem nő aki táncol”

aki szól     ami szól   (mintha nem szólna)

valaki más     valami más    mie? ki az?

a közébük szorult évszázadok?

a közülük kihullt évszázadok?

hogy lehet megszólítani?

*

és hogy lehet meghallgatni?

szinte illetlen intimitás

illetéktelen hallgatózás

mint a lehallgatások

mint a kihallgatások

nem meg– csak hallgatni lehet

tárgytalan figyelemmel

odatapadni az ő hallgatásukhoz

valami obszcén bensőség a távolságban

az együtt szó őstörténete

a megtestesült duális

(Forrás: A ’84-es kijárat – Antológia 26. o. – 1995. 7. sz. – Szerkesztette: Kukorelly Endre - Pesti Szalon Könyvkiadó)

Somlyó György: Távoli szeptember

1. Megfordítva egy híres Shelley-sort

„Késhet a tavasz, ha már itt a tél?”

(Tóth Árpád fordítása)

E hosszú tavasz és a hosszú nyár

E hosszú tavasz otthon az idén

Se Michoacán s a Midwest nyarával

Meghosszabbított nyár e hosszú nyár

Mint a tengerentúli repüléssel

Meghosszabbított nap ez az ajándék

Idő (mikor s hogy kell majd visszaadni?)

Mely önnön fáradtságát is legyőzi

(S talán mégis örökre megmarad)

E hosszú tavasz és e hosszú nyár

Mely mintha már nem múlna el soha

(A te tavaszodban s a te nyaradban)

E hosszú tavasz és e hosszú nyár

Olykor már-már elhiteti velem

Hogy e hosszú e hosszú nyár után

Talán nem is lesz többé soha tél

(A te tavaszodban s a te nyaradban

Mely nekem már nem múlik el soha)

2. Most még

Most még csak előtted kapaszkodom fel

Ez még a hegy innenső oldala

Aztán egy ponton éles fordulat

S már nem is látsz ahogy indulok lefelé

3. Őszi napéjegyenlőség

Ha minket is lebegve tartana

valamilyen rotációs egyensúly

hogy minden nyarakon és teleken túl

ha csak egyetlenegyszer bár egy évben

együtt állnánk az idő mérlegében

mint ez a nap és ez az éjszaka.

4. Ellentétes vektorok

Ifjúságod nyarának Krőzusa

Fog időmnek téli koldusa

Azt kutatom a nekem-semmiben

Milyen gyönyörű leszel öregen

5. Parafrázis Joyce-ra

Anna was, Lívia is, Plurabelle’s to be.

Finnegans Wake

Ki ez az  A n n a, aki  v o l t  (mikor

mi még nem voltunk vele) és ki az

a Százszorszép, az a Mindenlehet

P l u r a b e l l e,  aki  l e s z,  mikor mi már

nem leszünk – vele, vagy már

n e m  l e s z ü n k?

És aki  v a n, aki itt van velünk (amíg

velünk van) (amíg mi vele vagyunk),

ki mondja meg, ki ő már és ki még

de Már-Nem-Anna-Még-Nem-Plurabelle,

ki ez a  L í v i a  i t t  v a n  L í v i a?

(Forrás: Élet és Irodalom 1981.dec.23. 22. l.)

Somlyó György: Anyám szeme

(1945 március Buda és Pest között)

Vízbedőlt roncsaiból kiemelve,

mint ferde torony, állt billegve, ferde

traverzein a romok közt a híd,

akár egy rögtönzött diadalív,

mellyel a munka fiai fogadták

győzelmes érkezésedet, szabadság.

A hídverő nép első nyert csatája!

Hány csata s hány győzelem jő utána!

A tépett hídfőnél a lüktető tér

úgy dadogott, mint lázas ütőér

a zihálva éledő szervezetben.

S lökte a friss vért egyre sebesebben.

Naphosszat tódult át az áradat.

A millió széttépett kapcsolat

egy százszálú összekuszált gomolyba kötve,

kereste egymást szívszorongva.

A széthasított ország két fele,

a termelés felbomlott szövete,

a szakadt szálként szétfoszlott családok,

s kik föld alatt titkon szőtték a pártot, -

a hídon át találtak újra össze,

a béke új szövetségébe kötve.

Hajnaltól késő estig dőlt az ember,

nehéz batyukkal és nehéz szívekkel,

a hátuk megett nem is egy halállal,

s előttük is – még isten tudja, hánnyal!

Keresve mind az elvesztett munkát,

s fialányát, férje-nejét, vagy anyját...

S kik bűneik szakállukba takarva

zsúfolódtak e zsongó zűrzavarba,

hogy megpróbálják máris összezúzni

a békét, mely készült már egybefűzni

a jövendőt s az ezredévi harcot...

Reggeltől estig egyre így kavargott

a hídon át, cipelve régi gondját

és éledő reményeit,

az ország

Micsoda gondok és milyen remény!

Vele hogyan rohantam volna én,

De belepréselve e sűrű árba,

mely lomhán hömpölygött, mintha csak állna,

én is tolongtam, álltam és dülöngtem

e végnélkül tajtékozó özönben.

A vékonyodó jéglapok felett

tavaszi szél árasztá a vizet,

messzirehordva már a vérhabot,

mely egész télen át belefagyott.

Társzekéren, teherautón, gyalog

mentek a hontalan honfoglalók,

s gyerekkocsik, kordélyok, tragacsok,

ki-ki amit épp kiragadhatott

az egekig kavargó pusztulásból,

vagy amit fel tudott kapkodni máshol –

itt hullámzott,mint tengeren dagálykor.

Így kelten én is Pestre át Budáról,

hogy annyi vész után hazataláljak.

És otthon: van-e, lesz-e, aki várhat?

a téren már friss bucit kiabáltak.

A romok elé függönyt vont az alkony.

Szívszakadva fordultam be a sarkon,

még át az utcán és be a kapun,

s a lépcsőn fel...

S olyan váratlanul,

mintha oly rég nem ez kísértene,

az ajtórésen megláttam, ahogy

a homályos konyhából rámragyog

anyám szeme, anyám szeme, anyám szeme.

(Forrás: Aranyasszony antológia)

Somlyó György: Egy költő levele a színészhez

Jean Cocteau: Rettenetes szülők.

Művész Színház, 1945.

Gábor Miklós (Michel) és Sulyok Mária (Yvonne).

Fotó: Kálmán Béla.

Kedves barátom, Gábor Miklós!

A „Rettenetes szülők” előadása után nem volt időm bemenni öltöződbe, - amint az illik. Ezért most levélben köszönöm meg ezt az estét. De most sem, mint az a magam fajtától illenék, „irodalmi” és műítészi fejtegetésekkel. Csak azt az érzést akarom közölni, amit játékod keltett bennem. S vajon, ha való alakjában szemléljük, nem ez a kritikus legigazibb feladata-e, a művész és ő közötte az alkotáson keresztül létesült kapcsolat feltárása, - még ha az esetleg a felvetődő kérdések sokasága közt kitérőkbe téved s a pillanatnyi „tárgy”-tól messzi vezet is? A művészet igazi s mindig aktuális kérdéseihez bizonnyal mindig elvezet. Szóval: csak annyit akarok mondani Neked, hogy: irigyeltelek! Az ilyent többnyire jobbnak látják elhallgatni; de én, ha emlékszel, már a múltkor is mondtam Neked, a Bánk bán próbáján a szünetben. Igaz, akkor jobbára, mintegy személytelenül, színész voltodnak szólt s a kosztümnek, melyet én, fájdalom, csak képletesen ölthetek magamra. De ezúttal már személyesen Neked szól, nem a színésznek, hanem annak a remek színésznek, aki most már Te vagy s aki magadra tudod ölteni az egész életet is, mint a ruhát, elragadóan és kétségbe ejtőn, - ami magamfajtának legfeljebb ha szavakban és ezáltal mintegy magamon kívül sikerülhet. Nekünk, íróknak valami „örökhöz”, „maradandóhoz”, más-hoz kell kapcsolnunk a kifejezést,  melynek pedig eredendő fokán magából az életből kell sarjadnia. De Te magadban, saját esendő testedben, az élet és a pillanat boldog iramlásában villantottad fel ma este az ifjúság és a szerelem minden csudáját és minden nyomorát, minden illatát és minden verítékét. S amit legjobban irigyeltem, az a teljesség, a reális alak teljes azonosulása az elképzelttel; nem szavaltál, mint a színészek legtöbbje, nem „mimikáztál”, a lábad kisujja épp oly fontos és elhanyagolhatatlan volt, akár az arcod, minden ízed „játszott” egyforma izgalommal és jelentőséggel. Nem tudom, elfúló hangod, az egyszerre férfiasan gyötrött és gyermekdeden nyöszörgő fájdalom volt-e „valódibb” és feledhetetlenebb, vagy lábfejed görcsösen szenvedő és egyben mégis mulatságosan szeleburdi felhajlása, amikor kisemmizetten és elárultan anyád vállára dőltél, megkapaszkodva benne, az utolsó erősségben, de mégis úgy, mint aki már megkapaszkodni se kíván.

Boldog lehetsz. A legnagyobb jó jutott Neked, amiben részünk lehet: a sokféleség, hogy egy életedből teremthetsz sokat. Szüntelenül kiléphetsz a saját életedből – és ki az, aki sokszor nem akarna kilépni belőle? -, odahagyhatod mindazt, ami bánt, ami megoldhatatlan és elviselhetetlen és mindent megoldhatsz másutt, másvalakiben, - aki mégis mindig újra Te magad vagy, a Te hangoddal és mozdulataiddal. Száz formájában ragyogtathatod fel a mindig-egy életet, a szépet és a szörnyűségest, ahogy nagy költőnk mondja, a „kedvest és rettenetest”. Meghalhatsz minden este újra és ezer életet élhetsz e földön. Még soknak szeretnék ily meghatott tanúja lenni, mint e ma estinek.

Forrás: Fényszóró 1. évf. 12. sz. (1945. október 10.)

Hogyan születik a költemény?

Sokszor rejtelmes okok indítják útjára, néha azonban csak az, hogy két költő, aki már hosszú idő óta nélkülözte az írást és Vörösmarty szavával élve „írvágy”-at érez, együttesen elhatározza: közös tárgyú verssel költői versenybe fog.

Ezt tette Balatonlellén 1943 nyarán Devecseri Gábor és Somlyó György. Tikkadt délben a Balaton partján indult a verseny. A nyugodt víztükörre hirtelen lecsapó sirály röpte adott jelt az indulásra. „Szonett legyen; ezekről a percekről adjon hírt” és a „sirály”-nak nem szabad belőle kimaradnia” – hangzott a feltétel.

Itt közöljük a két költeményt.

Devecseri Gábor: Lellei emlék

A víz tetején az a kis ezüst hal,

mely a sirály gyomrába most kerül

s inkább csak sejlik, mint villan, belül

a nemlét alagútján, mint ezüst dal,

halkulva szól. S közben magasra nyargal:

föl a madárral – és a mélybe dűl:

le a gyomrába. Menthetetlenül

forog a földdel és rohan a nappal.

És oszlik az idővel. Morzsolódik.

S a létezésben mozdulatlan áll.

És születik agyamban. Forgolódik

a színek és szavak közt. A halál

megsokszorozza, míg sötétbe rejti.

Szívem az álmélkodást is felejti.

Somlyó György: Dél

Dél, fennen ragyogó és mélyben tükröző!

Most izzó tengelyed körül liheg a nagy nyár;

víz és ég megpihen e magos pillanatnál,

a mozdulatlanság arany álmát szövő.

Most a betelt világ örök és tünde kör.

Most nincs törés, fonák vetület, ferde forma,

most minden, mielőtt új homályba hajolna,

az árny-nélküli fény teljében tündököl.

Ó elült mozgalom, megállt perc: örök ábránd!

te múltról-nem-tudó, jövőt-nem-készítő…

Utolszor lengve még felcsillantja a látványt

reszkető buborék, a pattanó idő.

- Most csapj le, a múlás dúlt egeit hasítva,ű

vakító fény, sirály, sorsunk nagyárnyú titka!

Forrás: Fényszóró 1. évf. 14. sz. (1945. október 24.)