Erdős Renée: Könny

Magam sírásra ritkán gerjedek.

S ha sírni látok mást: elfog a szégyen.

Nem szép a könny – csak kis gyermek szemében

Tört játékszerén aki kesereg.

Nem szép a könny. Rútít és megaláz.

De ha ezüstös aggot sírni látok:

Magának a bánatnak megbocsátok.

Gyermeknél, aggnál meghat a sírás.

Ott égig nő egy semmis kicsi ok

S szívet eltöltő nagy keservbe árad –

Itt egy könnycseppben emberöltő bánat

Öröm, reménység emléke zokog.

Szép mind a kettő, halvány, tiszta, szent.

De ez a múltba sír, az a jövőbe.

Ki a jelennek bátor küszködője:

Szenved, csatáz, de könnyet sohsem ejt.

Magam sírásra ritkán gerjedek.

Óh én már jól tudom, hogy elpihennek

Nagy viharok, nagy álmok, nagy szerelmek,

S hogy eltörnek a kis játékszerek...

Forrás: Irások könyve I. évf. 8. sz. 1905. júl. 1. Bp. – Írja, szerkeszti és kiadja: Erdős Renée

Erdős Renée: Küzdelmek

Egy este a vízparton sétáltak – ott, ahol munkások a fákat kivágták, hogy síneket rakjanak helyükre a vasút számára.

A férfi leült az egyik kidöntött fatörzsre és a vízbe nézett.

Az asszony, mint egy szobor mereven állt meg előtte és várta, hogy szóljon.

- Menj el innen –mondta kis idő múlva a férfi -, itt téged nemsokára bántani fognak. Eredj el messzire, hogy soha a neved az én nevemmel együtt ne emlegethessék. Az asszony, akinek én egyszer megfogtam a kezét – rossz attól a perctől.

- Én a kezedbe teszem a kezem – mondta mosolyogva az asszony -, én nem félek a rosszaságtól.

- Attól sem, amit az emberek gondolnak felőled?

Attól sem. Csak a hazugságtól félek és attól a szenvedéstől, ami a hazugságból származik. Ha elmegyek innen -, a hazugságba megyek. Mert csak itt jó nekem, ahol te vagy. Itt szeretek leni. És ha az emberek bántani fognak, az nekem nem lesz szenvedés, mert érezni fogom lelkemben az igazságot, az erős parancsoló igazságot. Én itt maradok.

- Eredj el innen – mondta a férfi. – Én foglak bántani, ha ők nem. Sohasem volt boldog az, aki az életét az életemhez kötötte.

- Kik voltak azok?

- Asszonyok. Jók és kevésbé jók. Szelídek, önfeláldozók, erősek és erőszakosak, ahogy éppen jött. Mind szenvedtek miattam.

- Én nem fogok szenvedni –mondta az asszony -, én olyan vagyok egymagam, amilyenek ők együttvéve. – Meglátod, hogy én más vagyok.

- Ha szeretsz engem – mondta a férfi -, olyan vagy éppen, mint ők.

- Ha szeretlek! De ki mondja, hogy szerelem ez? Nem kívánok másutt lenni, mint ahol te vagy. A hangod, a beszéded a legkedvesebb nekem, a te alakod és fejed a legismerősebb a földön -, tehát melletted érzem magam legjobban. De ne mondjuk, hogy ez szerelem Nevezzük rokonságnak és maradjunk egymás mellett.

- Én úgy fogok bánni veled, mint a többi asszonnyal – felelte a férfi -, előre mondom: egy szikrával sem tartalak többnek és becsesebbnek, mihelyt az enyém lettél.

Az asszony vállat vont.

Erdős Renée: Asszonyi levél

Köszönöm a piros rózsákat.

Tegnap, hogy elment és én magam maradtam

a szomorú különös alkonyatban:

valami bágyadt, érzelmes, meleg

hangulat szállta meg a lelkem.

Csak eltűnődtem, elmerengtem

azon, amiket mondott. Ölbe vett

s rohant a képzelet velem

szédületes lejtőkön föl s alá,

amíg megszédült a fejem,

amíg az arcom kitüzesedett.

Akkor helyemről ijedten fölálltam,

akkor kitártam jól az ablakot,

s a hűvös alkonyati szélnek

odatartottam az arcom, a vállam

s ez lassanként megnyugtatott.

-        -        -        -

Ma jó kedvem van. Kora reggel kaptam

a levelét. Óh, ennek a levélnek

megint minden sora ellenem lázad!

Ne írjon így s ne szenvedjen miattam

Most ne. Később. Lesz módja rá elég –

Írnék többet, de hisz látom ma még.

Köszönöm a piros rózsákat.

Forrás: Irások könyve I. évf. 8. sz. 1905. júl. 1. Bp. – Írja, szerkeszti és kiadja: Erdős Renée

Erdős Renée: Szent György lovag

Ponor Endre, mikor az állam megvásárolta a nagy Szent György képét: elment kóborolni Erdélybe.

A havasok alján, a kis móc-falvak között járt, ahol a vázlatkönyvét telerajzolta sudár nyírfákkal, vadbokrokkal s a magas tetejű vályogkunyhókkal, amik alatt a szegény emberek alázatos és jámbor életet éltek, egyazon levegőt szíván a tehenükkel vagy a sertésükkel.

Nagy volt itt az emberi szegénység és hatalmas, pompával teli a természet.

Ponor, a piktor látott oláh asszonyokat, fiatalokat, akiknek az ingvállától keresztül futott a hátán a hideg. Magában azt gondolta:

- Az asszonyon látszik meg legjobban a szegénység. Rajta a legszomorúbb. Őt veri a legkegyetlenebbül. Minden asszonynak pénzt adnék, ha volna, hogy tiszta és takaros lehessen.

Egy délelőtt, az erdőkben járva, a fenyvesek között talált egy ütött-kopott keresztet, amely előtt valami furcsa gombolyag hempergett a fűben. Nem lehetett tudni micsoda, mert a feje nem látszott. De énekelt különös, kedves madárhangon, tehát bizonyos, hogy asszonyféle volt.

A piktor odament és megnézte.

Először csak két tágra nyílt, ijedt szemet látott, ami körül nagy, fekete hajfelhő rendetlenül libegett.

Aztán látott egy csodálatos, nedves gyermekszájat, ami nyitva volt a meglepetéstől.

A többi csupa erdei virág volt, sárga, kék, fehér, piros. És vad puszpáng és fiatal gallyak.

A festő kinyújtotta kezét a csodálatos jelenség felé, amire a kis gombolyag el akart szaladni.

- Maradj csak! – kérte. – Hadd nézzelek meg!

Tizennégy éves leány volt. Elhanyagolt, piszkos és sovány.

A festő végignézte a fejétől a bocskoráig, amiben a finom kis lábi szinte lötyögtek. De ami hely maradt ott, az is ki volt tömve fűvel és virággal.

A festő majd hogy el nem szédült a gyönyörűségtől.

- Mért van rajtad ennyi virág? – kérdezte a leánytól.

- Mert ma vasárnap van – felelte az félénken. – És én idejöttem imádkozni.

A festő szemei tündököltek. Oly természetesnek találta ezt a választ, hogy fel sem vetődött elméjében az a kérdés, hogy a kis vadóc mért nem mosakodott meg inkább az ünnep tiszteletére?

- Hol laktok? – kérdezte.

A leány a magas tetejű vályograkások egyikére mutatott, ami meglapult a sziklás hegyoldalban.

- A szüleid élnek?

- Meghaltak régen. Betegek voltak. Az öregasszony él csak.

Bizonyosan a nagyanyja – gondolta magában a festő. Aztán odafordult a leányhoz.

- Gyere, vezess hozzá. Meg akarom látogatni.

Kézen fogta a leányt, aki mindenáron előre akart szaladni és beszélgetett vele.

- Voltál-e már a városban? – kérdezte.

- Nem voltam – felelte a leány.

- Szeretnél odamenni?

- Az öregasszony nem enged.

- Hátha én elvinnélek magammal? Eljönnél?

A leány elnevette magát.

Mintha csak azt ígérték volna neki, hogy leszakítnak számára a kék égből egy darabot, hogy abból magának ruhát csináljon. Tudta, hogy ez lehetetlenség.

Ezenközben hazaértek.

A festő nagy nehezen megérttette az öregasszonnyal, hogy semmi rossz szándéka nincs. Magával viszi a leányt, hogy képeket fessen róla. Szűz Máriákat és angyalokat. S ezért hagy az öregasszonynak sok papírpénzt, amivel az azt tehet, amit akar.

Az öregasszony homlokán a hideg verejték ütött ki a pénz láttára, és nem tudta, mitévő legyen.

A leány az alku alatt csendesen ült egy láda tetején és közömbös egykedvűséggel nézte az idegen úr hosszú szőke haját, mintha az egész dolog reá tartoznék legkevésbé.

Az öregasszony már a kezében tartotta a pénzt, sőt szerette volna a kendője alá hamar begyűrni, de még tétovázott.

- Nem bántod őt domnule, ugye? Látod, még csaknem gyerek.

A festő az ég felé mutatott, mintha esküt mondana.

- Úgy vigyázok rá, mint a testvéremre. Nem lesz más dolga, csak beleülni egy karosszékbe és ülni nyugodtan. Én szép ruhákat varratok neki és abban járatom. A télen eljöhetsz és meglátogathatod. Útiköltséget majd küldök.

Ez valamennyire megnyugtatta a vénasszonyt.

Mentem rámordult a leányra, hogy mért nem hozza rendbe a haját, mit ácsorog tétlen? Mért nem köt kötényt magára. Mit gondol majd ez az úr, hogy milyen lusta és haszontalan teremtés.

- Szolgálónak mész, tudod – beszélt hozzá gyors, rikácsoló beszéddel. Szép szobákat fogsz takarítani és nagy házban lakol. A télen majd eljövök és megnézem, hogy viseled magad.

Ezenközben már kötözte is a kis batyuját a leánynak, aki meg sem mozdult, hogy segítsen neki. Egy nagy virágos kendőt, ami az öregasszonyé volt s amire már régen áhítozott: lopva kihúzott a ládából és a háta mögé dugta, hogy magával vigye. Míg az öregasszony valamiért kiszaladt a konyhába: hamar a batyuba rejtette. Ezzel készen volt az útra.

Egy kihulló könny nélkül ment el hazulról. Útközben a vasútig még egy csomó virágot szedett, amit a csöpp kezével szorosan tartott még a vasúti kocsiban is.

*

Eleinte éjjel sokat sírt.

A kecskére gondolt, ami otthon maradt és reggelente hiányzott neki a pásztor-tülkölés, ami föl szokta ébreszteni.

Később beleszokott a helyzetbe. Mert rákényszerítették. megtanult magyarul, de azért néhány szót, mint például „isten” és „kenyér” állhatatosan oláhul mondott.

A festő jól bánt vele, csak sokat zaklatta könyvekkel, amikről azt akarta, hogy ő olvassa.

Ez nem volt ínyére.

Ülni szeretett. Ha beburkolták fehér vagy halványkék selyembe, a lelke ujjongott a boldogságtól. Ilyenkor a gazdáját is jobban szerette, mint máskor, amikor leckéket adott fel neki.

Ha pedig levetkőztették: azt se bánta. Egy nagy tükröt állítottak fel vele szemben, abban nézegette magát és mikor a festő munka közben néha azt mondta neki: „gyönyörű vagy”, azt olyan természetesnek találta, hogy meg se mukkant rá. Maradt a rendes beállításban, egy arcizma se rezdült a dicsérettől, ami akkor már úgy hangzott, mint a szerelmi vallomás.

Karácsonyra megérkezett az öregasszony és nagyokat örült rajta, hogy az unokája úgy megnőtt, megszépült.

- Kisasszony vagy – mondta neki -, adj hálát az istennek. És szeresd az urat.

Ez utóbbi intelem fölösleges volt. A kis oláh leány szemében a festő az isten fölött jóval magasabban állott.

Hogyisne.

Az isten nem tudott róla olyan gyönyörű képeket festeni, mint ő. Sem olyan szép ruhákat csináltatni neki. Színházba sem viszi és édességekkel sem kényezteti. Ellenben igaz, hogy azt sem kívánja tőle, hogy könyveket olvasson, amiket megérteni oly nehéz, oly nehéz, hogy inkább hazamenne a vályogkunyhóba, a kecskéhez és fölvenné a régi rongyos ruháit, csakhogy azoktól megszabaduljon. Mégis bizonyos büszkeséggel vezette el az öregasszonyt a tárlatra és megmutatta neki a kiállított képét.

- Ezt úgy hívják, hogy Psyche – magyarázta a vénasszonynak.

Az szörnyülködve csapta össze a kezét.

- Hát az mit jelent?

- Nem tudom. Tanítottak rá, de elfelejtettem. Csak azt tudom, hogy Psyche. Mert két éjjel folyton ezt a szót mondtam magamban.

- Aztán ez te vagy? Nincs teneked szárnyad!

- Azt csak úgy csináltak hozzá – magyarázta a leány és hirtelen elhúzta az öregasszonyt a képtől, mert elszégyellte magát előtte, hogy egészen ruhátlan.

Erdős Renée: Nem titkolózom

Nem titkolózom, óh ne féljetek!

Megtudjátok ha újra szeretek.

Idők multán, ha majd csók éri ajkam;

Elmondom újra hangos, büszke dalban,

Hogy mindnyájan örüljetek velem.

Óh mert hideg és szomorú a föld!

Kevés rajta a dal, a szerelem.

És kevesen értik meg a gyönyört,

A nagy gyönyört, mely imádság és szentség

Mit lélek és test együtt érez át.

Két sziv hatalmas összedobbanását,

Két fiatal száj csókokba forrását,

Mely ha remeg, úgy érezi:

Vele megremeg az egész mindenség

S a néma légben izzó dalok kelnek!

Óh elmondom, ha pihenő lelkemnek

Új tavasza kél, új virága nyit!

A légbe szórom piros szirmait

Reményeimnek, vágyaimnak,

Hogy töltse be a fázós sziveket

A melegség, a fény, az illat!

Azt akarom, hogy üdvöm jöttivel

Minden sziv az üdvét kivánja.

Azt akarom:

Hogy asszonyi könny vágytól hulljon

Hogy férfi arca kipiruljon

Hogy a fagyos föld keljen nászra

Ha megcsendül nászi dalom.

Ha megcsendül nászi dalom!

Ha még megérem, hogy fejem

Egy kéz – erős, puha, fehér –

Megsimogassa lágyan,melegen.

S a rámboruló komor éj

Csillagözönnel gyúljon ki fölöttem,

Hogy egy szerelmes ajk feligya könnyem

S egy erős vágy lelkemig égjen –

Óh ha megérem!

Most még úgy gondolok rá mint mesére,

Ma még, ha szól valaki róla

Nemet intek az első szóra.

Ma még úgy érzem magamat,

Mint aki távol vidékekről tért meg

Egyhangú, szürke otthonába,

Hol kötelesség, munka várja,

S lelkén a nagy látások, elmúlt képek

Hangulatok, álmok, emlékek

Idegen ragyogása ég:

S a jelent többé nem találja

Ami körötte van: nem látja –

Csak visszanéz, csak visszanéz.

Most még úgy érzem magamat,

Mint ki kedves halottat temetett

Aki, bár nyugszik, nem múlt el egészen.

Ezer apró emlékezésben

Szemébe sír, vagy ránevet.

És meglehet: egy életen keresztül

Közelebb lesz hozzám egy halott emlék

Mely lelkem húrján fájva rezdül:

Mint a jövőnek színes, gazdag álma.

És ahelyett, hogy útra kelnék

A boldogság felé: itt maradok.

Várva csodára és feltámadásra.

S nem kell a felvirradó élet:

Csak visszanézek, visszanézek...

S akkor, hiába tavasz sugár

Virágcsók, selymes fuvalom:

Nem halljátok többé nászi dalom.

Reám új szerelem hiába vár!

Leszek magányos álmok álmodója

Leszek a gyönyörök tagadója.

Elmúlt dalok szótlan szerelmese

Egy halott emlék élő hitvese

Forrás: Irások könyve I. évf. 8. sz. 1905.júl.1.

Erdős Renée: Egy karikás ostorról

Tulajdonképpen az operett dívájáról van szó, akinek dicséretét zengi a város, de ki sem merem írni a nevét, mert félek: rám fogják, hogy én is arról beszélek, akiről mindenki és az ízlésem belekeveredett a tömeg-ízlésbe, noha ez a „tömeg” ma már kiválóan jelentékeny; intellektuális és művészi ízlés szempontjából csak úgy, mint nagyságra és árnyalatra nézve.

A Fedák Sári publikumáról beszélek. Különös, hogy nem róla magáról rögtön az első szónál fogva, holott úgy volna helyén és nem is akadályozna benne semmiféle tekintet, minthogy semmiféle érdek által megvesztegetve nem vagyok. A kisasszonyt személyesen nem is ismerem, talán nem is fogom ismerni. Nekem nem fontos, hogy tessem neki, minthogy sohasem fogok a számára operettet írni. Neki viszont nem, hogy ő tessék nekem, mert hisz nem vagyok kritikus. Másrészt pedig ez a rovat az, amiben szabadon írhatok az engem érdeklő személyekről és dolgokról, jelenlévőkről és elmúltakról, mindent anélkül, hogy ezzel a bírálat terén különös érdemeket óhajtanék szerezni magamnak. Mégis a tárgyamat, a kisasszony színes, ritmusos alakját csak félénken és óvatosan kerülöm meg és inkább előtérbe állítom a publikumát, azt, amelyik igazán szereti és megérti s amelyhez talán mégis közelebb vagyok, mint hozzá. Egy ismerősöm – hazajövet a János Vitéz előadásáról – ezeket mondta:

- A Fedák Sári szemében igazi könnycseppek voltak.

S ezt bizonyos szégyenlőséggel mondta, mintha restellné, hogy íme felült egy alakosdi játéknak, egy huszárruhás aranycsizmába bújtatott hölgynek és meghatódott úgy, mintha minden szót hinne, ami a színpadon történik. Holott ebben nincs semmi különös. A kisasszonynak el kell hinni mindent, az összegyűrt kalapjától a cifra karikásig, mert ő maga kívánja, megköveteli, hogy higgyenek neki és mindabban, aminek a színpadon látszani akar.

Akkor, amikor jött, kissé merészen és erőszakosan kívánta ezt. Akkor a közönség húzódozott tőle. Nem akart. Megkötötte magát.

Erdős Renée: Hegyi séta

- Jöjj velem, ne félj Jöjj velem én társam.

Hív, csak a hegy és annak minden csodája. Szürkül a reggel és nekünk mennünk kell! Jer, hív a hegy.

- Sötét van – mondja a fiú és elrejti szőke fejét a párnák közé. Huj, félek nem jön fel a nap.

- Ma nem. De te csak jöjj. Miénk a világ, miénk a sötétség, miénk ez a köd. S ha a te aranyos fejed megjelenik az ormon, kisüt a nap.

Megyünk.

Álomtól piros arcát, ahogy megcsapja a reggel lég: összerezzen, megfordul, vissza akar futni a meleg szobákba, a puha párnák közé.

Megfogtam a kezét.

- Te! Férfiú légy! És ismerj ködöt, fagyot, borút és fáradságot. Ismerned kell, ha engemet szeretsz. Mert ez az én utam...

Megyünk.

Keresztül a hídon a szél szembe talál. Sivít, kacag, felborzolja hajunk.

- Fázom! – mondja ő.

- Ez az élet, bajtársam! És ez a reggel! Gondold el, hogy csak a reggelt éljük, mi ketten és a vágyódásunk még nem ismer napot. Szép a reggel, gyönyörű a köd és erős a ború. Mi pedig, mi ketten – mi vagyunk a korán kelők!

Megyünk. Alattunk a folyamvize sárga Erős hullámai csapkodják a partot.

- Nézd – mondom -, mi akarsz lenni vajon? Part-e vagy hullám?

- Hullám – feleli és nevet, hogy a fehér fogai elővillannak.

- Megyünk ketten –mondom neki. Két fiatal hullám egymásba fogózva, két erős hullám, miket útjában meg nem állít senki.

- És megtörünk a parton – mondja ő és csupa aggodalom a hangja.

- Hol van még tőlünk a part! Hajh, hajh! Hány nehézkes tutajt megmozgatunk addig! Hány csónaknak vetjük neki a fejünk? Hányszor fölcsillanunk a napban! Hányszor elalszunk a sötétben! Óh, hányszor lesz addig reggel és este! Mi vagyunk a rohanók, az élők, mi ketten, szerelmesem, hullám!

- Látod a várat fönn a hegyormon? – kérdezi ő.

- Látom. Ott adtuk egymásnak az első csókot.

- Mikor?

- Százezer éve! Tavaly.

- Tavasz volt –mondja ő -, a nap búcsúzott éppen és körülöttünk virágban álltak a fák. És a vár bástyáin csiripeltek a fecskék.

- Igen. És mi csiripeltünk ketten a szerelemről és oktalan mód boldogok voltunk.

- Mint a fecskék – mondja ő és belehúzódik a köpenyébe fázva.

 - Akkor bolondos madarak voltunk. – De ma – felelem neki -, ma járunk a sötétben és a hidegben -, és ezért emberek vagyunk.

- Vissza lehetne menni – mondja ő.

- Azt hiszed. Nem, én bizonyos vagyok benne, hogy visszamenni nem lehet. Csak előre. Láttad valaha, hogy a hullám visszafordult útján?

- Ha dühös szél veri...

- Akkor is előre kergeti. Ejh, ne bánj meg semmit! Mi, akik az éjszakából jövünk, méltán várhatjuk a napot. Más az, aki a napfényből jön, mert annak szemei égnek és agya a hőségtől fáradt és tagjai ernyedtek. Azokat várja a sötétség. De minket, akik most nyitottuk el szemeinket, akiket csak kevéssel előbb bocsátott ki karjai közül az éj -, minket vár a nap. Gondold meg, fiatalok vagyunk és minálunk a félelem bűn és halálos ítélet egyben.

Megyünk a hegyi úton a sziklák között. Három lépésnyire, ha látunk a ködben. Egymás kezét fogjuk, hogy el ne csússzunk a nyirkos köveken.

Egy fordulónál megállunk. Alattunk a város mélyen aluszik még. Templomok, paloták cicomás tornyait, gyárak fekete kürtőjét betakarja a köd.

Erdős Renée: Amig engemet...

Amig engemet űz a nyugtalanság:

Te nem tudsz megpihenni,

Amig a lelkem gyötrődve gondol rád

Te nem tudsz boldog lenni.

Míg minden álmom csókjaiddal telve.

Te nem aludhatsz éjjel!

Rám kell gondolnod, könnyek közt, epedve

Bús, csókos szenvedéllyel.

Amig én téged titkosan kivánlak:

Te áhitsz engem lopva.

Amig én téged ujból meg nem áldlak

Te nem lész feloldozva...

Forrás: Irások könyve I. évf. 5. sz. Bp., 1905. ápr. 1. – Írja, szerkeszti és kiadja: Erdős Renée

Erdős Renée: Cassandra

A két leány színházból jött haza, későn, tizenegy óra után.

Hamarosan teát főztek, mert fáztak.

A kabátjuk zsebéből előszedték a vacsorájukat, a rendes hideg felvágottat és hozzáláttak a lakomájukhoz.

A kisebbik kissé csámcsogva evett és nagyon mohón.

Erős szemöldökű, karcsú fekete leány volt, bántóan éles nézésű szemekkel, kissé csontos kezekkel és erősen hátrasimított hajjal.

A másik fehér arcú, vörös hajú, nagy lomha teremtés, hátravetett fejjel ült a széken és evés közben a mennyezetre nézett.

Majd megszólalt lustán, álmosan.

- Nem szeretek a karzaton ülni.

A másik erre kissé összehúzta a szemöldökét és fölnézett a tányérjáról.

- Miért, óh Cassandra? –mondta gúnyosan.

Cassandrának azért nevezte őt, mert a nagy, zöldeskék szemeiben valami különös „távolbanézést” fedezett föl, amin a másik jóváhagyólag nevetett és nem akart magyarázatokba bocsátkozni arról, hogy a nézése inkább befelé, sőt visszafelé való nézés. Hallgatott és elfogadta a szépen hangzó nevet.

- Az emberek a meleg leheletükkel egészen mellettem – brr –

Megrázkódott, komoly undorodással, minden tettetés nélkül.

- Mért nem szereti az embereket?- kérdezte a kis fekete és fölvágott egy almát, hogy sajtot kenjen rá.

- Nem mondom, hogy nem szeretem őket – messziről. Közelről félek tőlük. A kezüktől, amik nem tiszták, a hajuktól, ami zsíros, a nézésüktől, ami világos és kifejező akár az éhes fenevadaké.

- Mért lépett akkor az orvosi pályára? – kérdezte a sovány. Itt folyton közelükben kell lennie éspedig olyan körülmények közt, amik nem teszik őket szebbekké. Ha az egészséges embertől undorodik, hogy fog undorodni a betegektől?

- Az más – felelte a vörös. Az tudomány. Ott nem velük van dolgom, hanem a bacilusaikkal. S ezek végre is – érdekelnek. De hagyjuk az egészet. Én csak azt mondtam, hogy nem szeretek a karzaton ülni s maga mindjárt filozófiai térre szeretné vinni a beszélgetést. Maga most nekem egy hosszú előadást akar tartani arról, hogy micsoda egoisztikus életfölfogásom van, és ezzel ellentétbe állítaná a saját altruizmusát. Ha tudtam volna: nem jöttem volna ide, hogy magával együtt lakjam.

A fekete diákkisasszony nevetett.

 - Megbánta? – kérdezte vidáman, mégis titkos megdöbbenéssel, amit erősen rejtegetni igyekezett.

- Nem bántam meg. De legyen okos és fogadja el, ha meghívom egy zsöllyeszékre. Végre nem kívánhatja tőlem, hogy azért, mert magának nincs pénze: én is a nyolcvan krajcáros helyen szorongjak.

- Hát ne járjunk együtt színházba – mondta a fekete, most már őszintén elkomorodva.

- Filiszter, kis filiszter! – kacagott a Cassandrának nevezett leány és átnyúlt az asztalon, hogy megsimogassa a társnője hideg kis ujjait. – Mért nem akar elfogadni tőlem ilyen csekélységeket? Nekem tízezer forint évi jövedelmem van. maga pedig leckéket ad. Hát nem ostobaság.

- Lehet. Nem szoktam ajándékokat elfogadni – szólt önérzetesen a másik.

A vörös erre nem szólt semmit, hanem vetkőzni kezdett.