Erdős Renée: Küzdelmek

Egy este a vízparton sétáltak – ott, ahol munkások a fákat kivágták, hogy síneket rakjanak helyükre a vasút számára.

A férfi leült az egyik kidöntött fatörzsre és a vízbe nézett.

Az asszony, mint egy szobor mereven állt meg előtte és várta, hogy szóljon.

- Menj el innen –mondta kis idő múlva a férfi -, itt téged nemsokára bántani fognak. Eredj el messzire, hogy soha a neved az én nevemmel együtt ne emlegethessék. Az asszony, akinek én egyszer megfogtam a kezét – rossz attól a perctől.

- Én a kezedbe teszem a kezem – mondta mosolyogva az asszony -, én nem félek a rosszaságtól.

- Attól sem, amit az emberek gondolnak felőled?

Attól sem. Csak a hazugságtól félek és attól a szenvedéstől, ami a hazugságból származik. Ha elmegyek innen -, a hazugságba megyek. Mert csak itt jó nekem, ahol te vagy. Itt szeretek leni. És ha az emberek bántani fognak, az nekem nem lesz szenvedés, mert érezni fogom lelkemben az igazságot, az erős parancsoló igazságot. Én itt maradok.

- Eredj el innen – mondta a férfi. – Én foglak bántani, ha ők nem. Sohasem volt boldog az, aki az életét az életemhez kötötte.

- Kik voltak azok?

- Asszonyok. Jók és kevésbé jók. Szelídek, önfeláldozók, erősek és erőszakosak, ahogy éppen jött. Mind szenvedtek miattam.

- Én nem fogok szenvedni –mondta az asszony -, én olyan vagyok egymagam, amilyenek ők együttvéve. – Meglátod, hogy én más vagyok.

- Ha szeretsz engem – mondta a férfi -, olyan vagy éppen, mint ők.

- Ha szeretlek! De ki mondja, hogy szerelem ez? Nem kívánok másutt lenni, mint ahol te vagy. A hangod, a beszéded a legkedvesebb nekem, a te alakod és fejed a legismerősebb a földön -, tehát melletted érzem magam legjobban. De ne mondjuk, hogy ez szerelem Nevezzük rokonságnak és maradjunk egymás mellett.

- Én úgy fogok bánni veled, mint a többi asszonnyal – felelte a férfi -, előre mondom: egy szikrával sem tartalak többnek és becsesebbnek, mihelyt az enyém lettél.

Az asszony vállat vont.

- Az én értékemet nem a te becslésed határozza meg. S nem az a tény, hogy másokéhoz hasonló sors jut osztályrészemül. Minden ember külön cselekszik, akármilyen egyformák is – kívülről nézve – az emberek cselekedetei, és tőled függetlenül lehetek jó vagy rossz, mert a te egyéniségedtől az én egyéniségem ment marad - , amíg csak egyéniségem van.

- És ha elveszíted?

- Semmit sem veszítek el, aminek erősen tudatában vagyok, s amit magamban szeretek. Ami bennem és általam született és fejlődött, amit én teremtettem meg. Amiket bennem lerombolhatsz, kicsi és jelentéktelen értékek. Ami bennem becses és nagy: elérhetetlen.

- De ha szeretsz engem, nem szabad, hogy külön értékeid legyenek. Mindened nekem kell adnod.

- Csak azt adhatom neked –mondta az asszony -, ami önként áthódol hozzád. Semmit erőszakkal el nem tudsz tőlem venni.

- Úgy beszélsz, mint egy ellenség, nem mint egy szerelmes asszony.

- Úgy beszélek, mint egy ember. A te lelkedhez úgy vonzódik a lelkem, mint kicsi didergő madárfiók a naphoz. Tenálad fölmelegszem. A te közeledben többnek és nagyobbnak érzem magam. Ezért kötelességem – értsd meg, nagy, komoly, emberi kötelességem, hogy belevegyelek az életembe. Az ösztönöm azt mondja: általad tökéletesebb leszek s nekem kötelességem engedelmeskedni az ösztönömnek.

- Az enyém akarsz lenni? – kérdezte a férfi.

- A tiéd? Nem. – A magamé. De nem vetek korlátokat a vágyaid elé, ha azok az én vágyaimmal találkoznak. De ez semmi. Az a lényeges, hogy mivé alakul át a lelkem ebben a rokonságban. Hogy két vagy három esztendő múlva milyennek látom magamat.

E szók után az asszony erős forró kezét rátette a férfi vállára és lehunyta a szemeit.

- Te reszketsz – mondta a férfi.

- Segíts nekem – susogta az asszony -, a magam keresésében. Segíts, segíts abban, hogy megtudjam, mennyit érek és ki vagyok. Kell, hogy több legyek a többi embernél – de hogy mennyivel több: ezt kell tudnom. A látás felé, az igazság felé vezess engem. Vezess engem – magamhoz.

*

Három év múltán újra arra vették útjokat, ahol ez a beszélgetés folyt.

A vizet már akkor magas töltés vette körül. A vasút ott robogott el a töltés fölött. És az erdőhelyén házak voltak, amiknek ablakaiból a késő esti órákban kicsillogott a lámpavilág.

- Mekkora változás – mondta a férfi -, mikor kiszállt a kocsiból és az asszonyra nézett.

- Mekkora változás! – mondta az ragyogó szemekkel és gyönyörködve nézett körül.

- Miért kívántad, hogy idejöjjünk? – kérdezte aggodalmasan a férfi , mi hozott ide?

-- Nem tudom – felelte zavartan az asszony. –

- Valamit akarsz mondani nekem, de nem tudod, hogyan mondd, ugye?

- Valamit akarok mondani neked. Valami nagyon szépet és meleget, amiben benne legyen egész hálám és egész hozzád való szerelmem.

Milyen volt ez a három esztendő, amit egymás mellett töltöttünk – ha elgondolom, istenem – sóhajtott a férfi.

- Három nyár, ami közé nem esett ősz, tél és tavasz. Egymást követő három aratás. Nekünk adta az Élet legszebb termését. Mi voltunk a legerősebb, legszebb aratói a nyárnak.

- Boldog vagy? – kérdezte a férfi.

- A Boldogság vagyok – mondta lelkesülten az asszony -, mert eszembe jut minden, amit három esztendő előtt e helyen mondtam; az akkori vívódásaim, kétkedéseim, az akkori elindulásom – és látom, hogy jó irányban indultam el s útközben meggazdagodtam és azt részben neked köszönöm.

- Megaláz engem, ahogy hálálkodol – mondta a férfi -, hagyjuk ezt. Én szerettelek téged és szenvedtem miattad, és neked adtam mindenemet anélkül, hogy tőled bármit is elvehettem volna.

- Ez hálátlanság – mondta elpirulva az asszony. – Nem voltam-e a tied?

- Csak addig, csak arra az időre, míg a véred egy szikrája lobbot vetett, vagy szeszélyből, vagy jóságból. De én szerettelek szenvedéllyel, mohón és szünetlenül. Én csókoltalak és magamba fogadtalak és minden, ami bennem külön élt addig: beleolvadt ebbe a nagy szerelembe. Míg te azalatt tanultál. Tanultad az életet, engem, magadat és vizsgálódtál és megmérted a mámort, mennyivel lettél általa gazdagabb. A nagy kábulatokat józan gyönyörködéssel élted át. Magadba néztél, a lelkedbe és megállapítottad szinte napról-napra, mennyivel vagy közelebb az eszményi emberhez. Óh, és én voltam a te kísérleti emberanyagod és azért, mert lelkem, testem, minden tehetségem szolgálatodba adtam – engedted, hogy szeresselek. Soha, soha nálad gonoszabb, kegyetlenebb, önzőbb asszonyi teremtést nem hordozott a föld!

- Miket beszélsz? – mondta ijedten az asszony. – Miért mondod ezeket most – egyszerre?

- Óh, ha tudnád, mily régóta akarnak kitörni belőlem e szavak! Hányszor lobbant fel bennem a harag, hányszor háborgott bennem lázadás! De most végre beszélek. Igen, be kell látnom, hiába volna tagadnom, te vagy az erősebb, te vagy a tudatosabb, te vagy a több. Azok közül az asszonyok közül való vagy, akik hiába akarnak jók, szelídek és alázkodók lenni: ők alázzák meg a férfit, annál az energia-fölöslegnél fogva, ami bennük van. Ez a fölösleg teremtette a nagy, a hatalmas és kicsapongó királynőket a múltban s ez tombol az újkor asszonyaiban is, azokban, akik magukat keresik. Ez van benned is és tette, hogy fölibém kerültél, a férfi fölé, akinek pár őse már elpazarolta az energia-fölöslegét, te, aki kultúrátlan talajból pattantál ki színes, erős és túlfinomult emberré. Te, akinek a nagyapja tán olvasni sem tudott még: te éhes vagy mindenre, amit körülötted nagyot, becsest látsz, és a lelkedbe innál minden fényt, erőt, minden bájos és meleg sugárzást, ami a világon van. Te vagy az asszonyok legveszedelmesebbje, mert telhetetlen vagy a szerzésben, hogy a lelkedet meggazdagítsd. Hetaira vagy mégis, magadat sokszor egymás után elajándékozó a Szépnek és ahány változata van, annyiszor csalod meg vele az igazi párod -, a férfit. Én pedig azért, mert ilyen vagy -, elhagylak téged. Ha a lelkem elvérzik bele, ha a sírba visz is – elmegyek tőled. Mert nincs csúnyább, megalázóbb, szégyenletesebb, mint amikor egy férfi, aki valaki: szolgája, rabja, eszköze egy asszonynak, aki nálánál is több.

- De én – szeretlek téged – mondta az asszony és ijedten nyúlt a férfi keze után -, értsd meg, hogy szeretlek és amiket mondasz, rémlátások. Hidd el, hogy nem így van. Nem a magam feltalálása tett boldoggá, hanem az, hogy szerettelek téged. Hidd el nekem.

- Te csalod magad – mondta a férfi keserűen. Óh, hogy csalod magad! Az igazság, hogy még e percben szükséged van reám, de kevés idő múlva úgy érzed, semmit sem adhatok többé neked és akkor elküldenél magadtól. Én ezt nem várom be. Most megyek.

- De –

- Most megyek. Ne nézz utánam. Ülj be a kocsiba és menj oda, ahova akarsz. Isten velünk.

S a homályos úton megindult a férfi egyedül be a város felé.

- De én szeretlek – kiáltott utána az asszony – aztán hirtelen visszakapta a szót.

- Igaza van – gondolta magában. – Jobb, ha elmegy most, mintha később. –

Mégis, a szíve összeszorult –

Úgy érezte, az élete boldogságát viszi magával, amint megy lassú, imbolygó lépéseivel.

A gyönyörű nyár, a gazdag aratás jutott eszébe és hirtelen megborzongott valami fagyos fuvalomtól, ami messziről, igen messziről arcába fútta az eljövendő telek hidegét

Mögötte a kis őrház előtt hirtelen kigyúltak a lámpák. Távolról hallatszott a közeledő vonat dübörgése.

Most megigazította magán a köpenyt, és elszántan, de kissé fázva ült be a kocsijába.

Forrás: Irások könyve I. évf. 8. sz. 1905. júl. 1. Bp. – Írja, szerkeszti és kiadja: Erdős Renée