Erdős Renée: Egypár ember

- Nézze – mondta a férfi és kezével a pirosodó égboltra mutatott – ott örömben ég minden, a fölött hogy mi vagyunk. Ott bennünket szeretnek; nagy, kékszemű angyalok, egymásnak titokban elmondják, amit rólunk tudnak.

Az asszony a sziklán ülve, hallgatta ezt az udvarlást. A tengert nézte és szárnyatlan földi teremtményekre gondolt, akik szintén elmondják egymásnak mindazt, amit róluk kettőjükről tudnak, sőt rendszerint többet is annál. Lenn a föld izzó levegőjében nagyobb, színesebb fantáziájú alakok élnek, mint fönn a hűvös mennyországban.

Erre gondolt, mert véletlenül józan volt, de látva a társa kigyúlt szemeit, reszkető ajkát, nem akarta kizavarni álmaiból, lelkesültségéből.

Lehajtotta a fejét és hallgatott.

- Mi ketten vagyunk – folytatta a férfi – és súlyunkat érzi a föld. Óh érzi, érzi! Mivelünk számolni kell. Mi ketten vagyunk.

- Vigyázzon – mondotta az asszony és ijedten ragadta meg a karját – itt síkosak a kövek. Ha most megcsúszott volna! A tenger nyugtalan, menjünk messzebb kissé.

Eltávolodtak a parttól. A babérfákkal szegélyzett úton lassan sétálva mentek és beszélgettek.

- Miért van ma úgy teli hittel és bizalommal? Mi történt magával tegnap óta? – kérdezte az asszony. Halálos beteg és kimerült volt este, hogy búcsúztunk. Mitől éledt fel így egyszerre?

- Egyszerűen, mert kialudtam magam – mondta mosolyogva a férfi. Hiszi-e, hogy két hét alatt, míg magától távol voltam, nem aludtam két éjszakára valót? Higgye el, nincs nekem más bajom, minthogy mindég magát kell látnom. De ez nem betegség. Sőt.

Az asszony az erős szemöldökeit kissé összehúzta, úgy válaszolt.

- Kell, hogy egészségesnek érezze magát akkor is, ha nincs mellettem. Csak ilyeneket ne mondana soha! Én ezt úgy sem tudom méltányolni. Nekem igazán maga a legfőbb jó az életemben, de én tudok aludni akkor is, ha maga más városban van. Végre én is mondhatnám, hogy nem tudok. De nem mondom, mert tudok. És félek, hogy maga is csak úgy mondja ezt ki a levegőbe – s ennek nincs értelme, igazán nincs.

- De ha így van. Ez nem udvarlás. Tudnia kell, hogy így van.

Az asszony arca olyan fáradt volt e percben, mint azoké az asszonyoké, akik egy dolgot egyazon férfitól már ezredszer hallanak, és nem helyeznek többé súlyt sem a valódiságára, sem az esetleges hazugvoltára. Beletörődtek mind a kettőbe, megszokták, a tudatukban él és nem óhajtják hallani többé.

A férfi ezt az arckifejezést észrvette, fölfogta és megijedt tőle.

- Már megint ismétlésekbe bocsátkozom, ugye? – kérdezte rosszul palástolt idegességgel.

- Maga az utolsó időben sokszor a szememre veti, hogy csupa régi dolgokat mondok. Ez megfélemlít. Igazán nem tudnék többé semmi újat? Ez nagy szégyen. Maga kezd rám unni és végre is – igaza van. Az ember nem lehet bűnhődés nélkül, évekig egyazon stádiumában a szerelemnek. Márpedig én úgy vagyok. Nekem ez a dolog egészen új, maga is és minden, ami kettőnkre tartozik. Én azt gondolom, amit mondok: előszörre mondom. Ez baj.

A keserű hangra az asszony megrázta a fejét.

- Nem így van – mondta -, nekem már akár semmit se mondjon. Én – én már minden hazugságnak és minden igazságnak fölibe kerültem. Én már úgy szeretem magát, hogy itt minden szó fölösleges. Nem unhatom meg mint ahogy meg nem unhatnám a levegőt körülöttem vagy önnönmagamat. De maga néha úgy színez előttem bizonyos dolgokat, hogy azt látom, nem ismer eléggé jól s azt hiszi szükség van ezekre a requisitumokra. De hát miért? Miért? Én istenem? Lehet-e előttem kisebb vagy nagyobb, jobb vagy rosszabb? Szerethetem kevésbé vagy jobban, amikor mindenekfölött és mindenek dacára szeretem? Íme, rákényszerít, hogy én is régi dolgokat mondjak – ne – hagyjuk. Nézzük a vizet és hallgassunk magunkról. Nézzük a cyprusokat, nézzük a sziklákat, semmisüljünk meg kissé a természet előtt, mi, akik úgyis szüntelen a magunk cultusának élünk. Pihenjünk meg magunktól és egymástól. És ne kérkedjünk. Babonából se. Amikor az imént azt mondta: súlyunkat érzi a föld – az olyan furcsa és hamis dolog volt Frázisnak is a leggyöngébb. A szikla, amin állt, tízszer akkora volt, mint maga és abban a pillanatban mégis megmozdulhatott volna. Akkor beleesik a tengerbe is – vége. Nem érzi többé súlyát a föld. Kis halak föllakmározzák.

- Óh, hát így vagyunk! – mondta a férfi és megállt az út közepén és hátravetett fejjel gúnyosan nézett az asszonyra. – Ma megint az a bizonyos napja van, amikor nem ért meg semmit. Amikor apró igazságok az illúziói szárnyaiba kapaszkodnak.

- Igen, ma vagyok a „kis szatócsnő”, ahogy maga mondani szokta – nevetett az asszony. – Fogyatékos intellektussal és kicsi fantáziával. Bocsásson meg.

- És – ma nem szeret engem? – kérdezte a férfi.

- Annyira, annyira – mondta az asszony és belepirult ebbe a pár szóba, hogy annak a megértéséhez asszonynak vagy istennek kell lenni. Férfi erre kevés.

Egy pillanatra megálltak; közös akarattal, hirtelen hajlott össze a fejük, megcsókolták egymás ajkát kis, csattanó csókkal, mint két pajtáskodó leány és tovább mentek.

A férfi boldog volt, és mint ilyenkor rendesen: hosszú analízisbe fogott önmagáról, az asszonyról, az akkori hangulatukról.

- Maga mindent rögtön megmagyaráz – panaszkodott az asszony. Hagyja békén a dolgokat, várja, míg kissé eltávolodunk tőlük. Így lehetetlen gyönyörködnünk bennük. És maga néha hihetetlenül sokat lát. Én azt nem bírom.

- Mit nem bír el maga! Az a baj, hogy mindég előttem jár egy lépéssel és a gondolatomat kimondja, mielőtt még végiggondoltam volna.

A „kis szatócsnő” nevetett.

- Fájdalom – mondta azután -, sok olyan gondolata van, amit nem mondhatok ki.

A férfi nem kérdezte meg, mit ért ezalatt. Megfogta a társa karját magához szorította, így mentek lassan keresztül egy kis erdőn, föl a házak felé vivő úton.

- Annyira egyedül vagyunk itt – mondta a férfi -, hogy tulajdonképpen most érzem először teljesen és igazán, hogy maga rám van bízva. Itt és másutt. Most és mindenkorra. Valahogy nagyon büszkévé és erőssé tesz ez a tudat. És maga érzi-e, érzi-e, hogy jó helyen van, a legbiztosabb helyen a földön? Itt velem, a legnagyobb biztonságban.

Ott mentek a magányos, egymástól messze eső villák között a keskeny gyalogúton, amit már teljesen homályba takart az est.

- Én akkor érzem biztonságban magam – mondta az asszony – ha teljesen egyedül vagyok.

- Én pedig veled, melletted, tudva, hogy védelmemre szükséged van: mindent merek, semmitől sem tartok, mindennek kiállok.

- Itt a kápolna mellett le kell térnünk az útról – mondta az asszony -, és óvatosan ment előre.

Ebben a pillanatban a szomszéd villa rácsajtaján kiugrik egy nagy, hatalmas, fehér kutya és irtózatos csaholással törtet feléjük.

- Ne – ne -, kiáltott a férfi az ijedtségtől rekedt hangon. – Forduljunk vissza, ne menjünk erre.

És egész testében reszketve hátrált és görcsösen kapaszkodott meg az asszony karjában.

- De hisz ez semmi, mehetünk bátran, lássa, nem is mer ide jönni – mondta az asszony.

- Nem, nem akarom. Csak menjünk vissza. Vissza, érti – ez borzasztó. A kutya – a kutyától irtózom. A kutya, az rettenetes -, nem jön? nézze csak, nem jön? Siessünk.

- De hogy lehet félni – mondta haraggal az asszony -, elfutni! Ugyan jöjjön, nem harap, csak jöjjön velem, nem lesz bántódása.

A férfi homlokán kiütött a verejték.

- Nem – mondta sötéten -, én nem megyek. Maga ezért megvet, bizonyosan megvet, de én a kutyától – félek. A legkisebbtől is, ha csak egy öklömnyi. –

Visszamentek azon az úton, amelyiken jöttek.

A férfi még soká nem tudott szólni az ijedtségtől.

Az asszony arra gondolt, hogy hazudott neki, mikor azt mondta, hogy a kicsi kutyáktól is fél. Bizonyos volt benne, hogy csak a nagyoktól fél. A férfi azt gondolta.

- Ma este nem fog megcsókolni, ma nem lesz kedves hozzám. Határozatlan és titkos vágyódások töltik meg szívét valami marcona, nagy, durva kezű atléta után, aki neki mer rohanni a bőszült bikának.

Mikor hazaértek, a férfi, hogy elébe vágjon a visszautasításnak: komolyan és tartózkodva búcsúzott. Az asszony mind a két kezével megfogta a kinyújtott jobbját.

- Ma nem lehet – mondta melegen -, még maradjon itt.

Benn a világos szobában két kezébe fogta a férfi fejét és sokáig nézte.

- Még mindég sápadt vagy – mondta neki.

Aztán hirtelen ösztöntől hajtva letérdelt elébe a földre és a finom, kissé hideg kezét az ajkához szorította.

- Kimondhatatlan kedves vagy nekem – mondta -, soha még így nem szerettelek.

A férfi zavartan nézte.

Hirtelenében nem tudta, mi ez? Komédia? Részvét? Az erősebb elnézése a gyöngébb iránt? Nem akarta, hogy megalázzák, hogy megszégyenítsék, hogy kegyelmet gyakoroljanak vele.

- Kihúzta kissé durván – kezét az asszony kezéből és annak erős koponyáját, izmos vállait, kiálló erélyes állát egy percig úgy nézte, mint egy férfiét. Irigyen, daccal, titkos gyűlölséggel.

Forrás: Irások könyve I. évf. 5. sz. Bp., 1905. ápr. 1. – Írja, szerkeszti és kiadja: Erdős Renée