Erdős Renée: Nem félsz?...

Nem félsz a tavasztól?

Nem félsz a közelgő lágy alkonyatoktól?

Nem tölt el remegés a gondolatára

Hogy virágba pattan az orgona ága?

Nem borul gyászba a lelked:

Ha látsz ibolyás, fehér violás kertet?

Nem félsz a tavasztól?

Hogy megvádol miattam és átkoz?

Hogy susogó szóval odacsal magához

És füledbe sugja nevem?

És számon kéri tőled,A régi virágos, napfényes időket?

Sétáinkat a vizparton, a réten,

Kóborlásunkat a csillagos éjben.

Hogy számon kéri a dalom az álmom

A beszédem, a csókom, a kacagásom?

Hogy nevemmel üldöz, mignem futva futsz

Éjtől és virradattól – Nem félsz a tavasztól?

II.

Lásd, én félek...

Pedig ellened, soha nem vétettem,

Pedig tenéked rosszat sohse tettem –

Én félek...

Ilyenkor zaklatóbbak az emlékek

S ilyenkor a bünök haloványak,

S pirosak, és forrók a vágyak.

Ilyenkor az éj túlságosan fényes,

És nagyon fárasztók a nappalok!

S az ember szempilláján álmot érez,

S félénken, lopva csendülnek dalok

Bele az első remegő napfénybe –

És minden rossznak mindörökre vége!

S eltékozolt tavaszok illatát

Érzem suhanni a lelkemen át...

Én félek,

S nem tudom hova menjek,

Hogy álomtalan, vágytalan pihenjek,

És szenvedéseim hogy megmaradjanak –

Tele gazdagsággal az ifjú nap

S igy szegény tovább hogy maradhatok?

S azt is tudom, hogy várnak valahol,

S tudom: áldással, csókkal várnak ott.

Ha tán egy napon útnak indulok

S felvirágozva oda érkezem?...

Óh szenvedés ereje légy velem!

Félek: ujjongok! Félek: kacagok!

Félek...

Forrás: Irások könyve I. évf. 5. sz. Bp., 1905. ápr. 1. – Írja, szerkeszti és kiadja: Erdős Renée