Tulajdonképpen
az operett dívájáról van szó, akinek dicséretét zengi a város, de ki sem merem
írni a nevét, mert félek: rám fogják, hogy én is arról beszélek, akiről
mindenki és az ízlésem belekeveredett a tömeg-ízlésbe, noha ez a „tömeg” ma már
kiválóan jelentékeny; intellektuális és művészi ízlés szempontjából csak úgy,
mint nagyságra és árnyalatra nézve.
A
Fedák Sári publikumáról beszélek. Különös, hogy nem róla magáról rögtön az első
szónál fogva, holott úgy volna helyén és nem is akadályozna benne semmiféle
tekintet, minthogy semmiféle érdek által megvesztegetve nem vagyok. A
kisasszonyt személyesen nem is ismerem, talán nem is fogom ismerni. Nekem nem
fontos, hogy tessem neki, minthogy sohasem fogok a számára operettet írni. Neki
viszont nem, hogy ő tessék nekem, mert hisz nem vagyok kritikus. Másrészt pedig
ez a rovat az, amiben szabadon írhatok az engem érdeklő személyekről és
dolgokról, jelenlévőkről és elmúltakról, mindent anélkül, hogy ezzel a bírálat
terén különös érdemeket óhajtanék szerezni magamnak. Mégis a tárgyamat, a
kisasszony színes, ritmusos alakját csak félénken és óvatosan kerülöm meg és
inkább előtérbe állítom a publikumát, azt, amelyik igazán szereti és megérti s
amelyhez talán mégis közelebb vagyok, mint hozzá. Egy ismerősöm – hazajövet a
János Vitéz előadásáról – ezeket mondta:
-
A Fedák Sári szemében igazi könnycseppek voltak.
S
ezt bizonyos szégyenlőséggel mondta, mintha restellné, hogy íme felült egy
alakosdi játéknak, egy huszárruhás aranycsizmába bújtatott hölgynek és
meghatódott úgy, mintha minden szót hinne, ami a színpadon történik. Holott
ebben nincs semmi különös. A kisasszonynak el kell hinni mindent, az összegyűrt
kalapjától a cifra karikásig, mert ő maga kívánja, megköveteli, hogy higgyenek
neki és mindabban, aminek a színpadon látszani akar.
Akkor,
amikor jött, kissé merészen és erőszakosan kívánta ezt. Akkor a közönség
húzódozott tőle. Nem akart. Megkötötte magát.
Táncolni
tud – mondta -, de egyebet semmit. Nincs hangja és semmit sem ad a művészi
formára. És ebben a közönségnek, annak, amelyik azóta testestől-lelkestől az
övé: teljesen igaza volt. Nem adott a művészi formára semmit. Széleseket lépett
és befelé fordította a lába hegyét, elhúzta a száját, nem akart szép lenni.
Jókedvű volt, tetszett neki a komédia és csinálta – részben a maga örömére.
Ilyen
volt még a Három pár cipő-ben és
később is. Rikácsolva beszélt Minden hangsúly és szín nélkül. Az emberek
bosszankodva ültek a helyükön és kíváncsiak voltak, mit mindent mer még? És
mindent mert. Ebben az időben sokat szidták és nem éppen jogtalanul, ámbár nem
érdemelte, mert nagyon fiatal volt még és végre is keresett. Egy formát keresett, magához, a fejéhez a hangjához, az
egyéniségéhez illőt. Mindenesetre valami egészen új akart lenni, egy cseppet
sem szentimentális, egy cseppet sem finomkodó, nem az a fajta operettszínésznő,
aki hajszálra kiszámít mindent. Patikamérlegen a friss hatásokat. Óh,
ellenkezőleg! Egy kezébe akadt virággal csodaszép mozdulatokat tesz újakat,
utánozhatatlanokat. Nem szégyell semmit Nem bán semmit, ahogy eszébe jut, úgy
csinál mindent. Ilyen volt kezdetben. Aztán –talán mégis a szidások használtak
neki -, megkomolyodott, megfinomodott, megtalálta magát. Azóta szinte kevesebbet
írnak róla. S ez mindenesetre jelent valamit nála, akire ugyan ki foghatná,
hogy elkopott? Minthogy jelent valamit az, hogy akik régebben lelkes tanácsadói
voltak: elhidegedtek tőle, akik pedig szidták: hozzámelegedtek. Csak kivételes
tehetségek körül szállnak-kelnek ilyen változó hullámzással a szimpathiák.
Végre
eljutott a János vitézhez, ahol
katona létére sírnia kell a színpadon. És ez nehéz, azért megjegyzik róla és
emlegetik. Tehát sikerült neki és komolyan vették! Hát még ő maga milyen
komolyan vette! Láttam, féltem tőle, ahogy a szerelmese halálhírére leereszti a
vállait és összegörnyed (csak ő teheti ezt is), hogy most mindjárt valami
nagyon nevezetes dolog következik. És úgyis történt. Pedig csak két szót
mondott:
-
Uram Atyám!
És
ezzel a két szóval mindent ki tudott fejezni, amit akart. És az ember örült
rajta: hogy milyen gyönyörűen csinálta meg azt, hogy a szörnyű csapás terhe
alatt egy fejjel kisebb lett és a kardkötőjére csúszott kezei hogy reszkettek.
Pedig
ez végre is kicsi dolog. A fő, a lényeges az, amire a kisasszony e szerepe
alkalmával vállalkozott. Mesehős, subás bojtár, drámai jelenség egyben. Még
csak nem is táncolhat. Nincs alkalma arra, hogy szíveket lefegyverezzen egy
derékhajlással, egy erős és okos és hirtelen földre üléssel. Nem is akar.
Ehelyett inkább arra törekszik, hogy egy kis esztétikára tanítsa az embert.
Olyan pózokat mutat be, amik többet adnak jellemzés dolgában, mint maga a zene
és a librettó, az egész darab. A plasztikájáról azonban – mint mondom, nem
tehet. Azt az isten adta neki. De ahogy ő ezt az istenadományt a színpadon
értékesíteni tudja, az művészet. És ezt nem szabad kicsinyleni, ez komoly ügy.
Majdnem olyan fontos, mint a hangja, aminek érzéki bársonyossága néha
csodálatosan megfogja a szívet.
Szóval
a kisasszony ott van, ahol már megértik és méltányolják. A különös geniejét a
különös alakú fejét, a még különösebb szemeit, mindent, amivel – dolgozik.
Mert
mégiscsak dolgozik. Hiába. Akár a piktor, mikor képet fest, vagy a szobrász, ha
szobrot farag vagy a költő, ha verset ír. És hogy mindent valami büszke, egyéni
bátorsággal csinál ez azt mutatja, hogy feltétlenül bízik magában, nem egyhamar
ijed meg jó vagy rossz következményektől.
Az
egész színpadi karaktere előttem állt abban a pillanatban,mikor a karikását
kibocsátja hosszúra és pattog vele.
Ezt
félre ne értse senki. Egyszer szól a szíj, másszor nem. De amikor pattog, abban
a nézőnek öröme van. Amikor csak egy színtelen suhintás lesz belőle – azt a
kisasszony részéről követi egy grimace. Őszinte és becsületes. Nem csupa
sikerekből áll az élet. És végre a karikás nyelén túl is van még valami, amihez
mér a közönségnek semmi köze.
Egyifjúságos,
erős gerincű, nagy leány, ami már magában is több int minden, amit néha a szent
ízlés és a művészet rovására elvét vagy meg nem lát. Egy bizonyos, hogy soha
semmiféle szerepét nem nézi le. A Torreador-ban
láttam ődöngni a színpadon anélkül, hogy akkor csak egy szó szerepe is lett
volna. Csak kijött, ott volt, ácsorgott, nézegetett, szinte megfeledkezve
arról, hogy színpadon van. A parókája alá nyúlt az egyik ujjával. Ez nem volt
esztétikus, de ő hitte, hogy a közönsége ezért is szereti. Valamint hogy hálás
neki azért, hogy őelőtte járkál, amikor ülhetne az öltözőjében is. És ez az,
amiért nekem tetszik. A biztonságáért, az újító becsvágyáért, amiért
némajátékokat talál ki és – noha az arcára vigyáznia kell -, sohasem veszít rajta.
*
Most
látom, mennyire bemelegedtem a tárgyamba és mennyi dicséretet halmoztam a
kisasszony alakjára! S ez a legfölöslegesebb és leghálátlanabb dolog, mert
semmit sem mondtam, amit róla ások is ne tudnának.
De
én ezeket már olyan régóta készülök elmondani róla, szinte úgy érzem, tartoztam
vele neki, magamnak is, aki sem az operettek, sem az operettművésznőket nem
szeretem, de szeretem az egyéniséget, aminek bármily térre vetődjék is, az az
ismertetőjele, hogy kezdetben bujkál, elsiklik, megtéveszti önmagát és másokat,
de végre is talpra áll és akkor mindazt, amit akar, elfogadtat másokkal is.
Ez
a suggestió az, aminek a kisasszony a sikereit köszönheti. Ez a neki eresztett
karikás, ami kirepül forog és nagyot csattan a néző feje fölött.
Forrás: Irások könyve I. évf. 5. sz. Bp., 1905. ápr. 1. –
Írja, szerkeszti és kiadja: Erdős Renée
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése