Erdős Renée: A hőstett

Asszonyok és férfiak együtt ültek, teáztak és bolond kis dolgokról beszélgettek.

Kizárólag és csökönyösen a szerelemről, annak furcsa és nagy esélyeiről, a kiszámíthatatlanságáról és a hóbortjairól.

Arról, hogy min keletkezik néha, min törik meg, min támad fel újra. Halk, óvatos, merész és finnyás vélemények pattantak föl a levegőbe. S miután az ügy tragikus oldalait szerencsésen letárgyalták: áttértek a kedves és vidám, sőt humoros mezsgyékre, ahol aztán mindenki – mert csupa rendes és fegyelmezett emberből állt ez a társaság - egyszerre otthonosan érezte magát.

- Van nekem egy barátom – mondta egy szőke és hideg-kék szemű férfi -, aki halálosan beleszeretett egy asszonyba, mert az gyönyörűen játszotta Chopint. Az asszony csúnya.

- Ez semmi – mondta egy másik izgága, kissé elhízott őr -, én tudok valakit, aki éveken át udvarolt egy leánynak, akit a szülei nem akartak hozzá adni feleségül, mert a leány gyönge és beteges volt. Mindég délre vitték. Úgyszólván egész éveket töltött Nizzában és Capriban. Az a férfi pedig mindenüvé követte őket, mint az árnyék és nem győzött sírni, rimánkodni, hogy adják neki a leányt. A szülők azt mondták: várjon, míg az meggyógyul. Egyszer csak meggyógyult a leány. És mi történt? A férfi fölhagyott az udvarlással. Kiszeretett belőle. Nem vette el feleségül.

- Ez patológia – mondta egy szemüveges úr.

- Nem bizonyos – vetette ellen egy másik. – Minthogy a szerelem bizonyos illúziómennyiség kérdése: ennél az esetnél is ezt a szabályt kell felállítani. A beteg leányt, a szenvedő, az átszellemült, a folytonos gyöngédségre, támaszra, oltalomra szoruló: talált a férfi ízléséhez és ez tartotta virágzásban az illúziót. Az ép, erős, önálló leány már nem az volt, akit megszeretett volna. Így kiábrándult.

- Mégiscsak patológia – dörmögte a szemüveges úr.

A többiek rátámadtak, különösen az asszonyok, akik mindig legyőzetik magukat a lélektani magyarázatok által; jöttek új példák, azokra terelődött a figyelem.

- Én is mondok egy esetet – szólt közbe egy negyven év körüli agglegény. – De ezúttal rólam magamról van szó, s meg kell engedniök, hogy szubjektív részletekbe bocsátkozzam.

- Megengedjük – mondták a többiek.

- A dolog tizenöt esztendővel ezelőtt történt – kezdte az elbeszélő. – Nagyon fiatal voltam még és először szerelmes egy nagyon szép és nagyon jelentékeny asszonyba, aki azonban tudomást sem vett rólam, minthogy különösképpen a huszonöt éves férfiaknak igen kevés szerencséjük van a magasabb rendű asszonyoknál. Engem éppen, hogy megtűrtek, néha kacérkodtak is velem ott, de nyíltan és őszintén lenéztek a koromnál fogva s talán azért is, mert túlságosan naiv, leányos és félénk voltam. Szenvedtem, mint egy állat, ez bizonyos, de azért ott maradtam, vergődve, elkeseredve, lázadozva – de maradtam. Ám ezzel ellentétben volt egy másik nő, aki viszont engem szeretett valami hihetetlen nagy ragaszkodással. Egy nagyon alacsony származású művésznövendék, egy kis csenevész, de nagy szépséget ígérő színész leány, aki eljárt hozzám, vigasztalt és teljesen önzetlenül olyan megható és mély szerelmet tanúsított irántam, amit istenemre mondom, nem érdemeltem meg. Mert természetesen én nem szerethettem őt, holott egészen világosan láttam, hogy a kedvemért erkölcsös életet él. Szakított egy öreg és gazdag barátjával, kis hónapos szobában lakott, maga varrta a ruháit és kávét vacsorált, amit maga főzött spirituszon. Kérem, ezek nagy dolgok -, és most, ha most találnék egy ilyen leányra, jobban tudnám méltányolni. De mint mondom, akkor még brutálisan fiatal voltam és bolondul tiszta és a kis nőt magamban nagyon megvetettem és sehogy sem tudtam hozzámelegedni. Egyszer aztán történt valami. Furcsa dolog. Sohasem fogom elfelejteni. Fölmentem hozzá, sírva fogadott és föl-alá járkált a szobában. A foga fájt rettenetesen, már egész éjjel nem tudott tőle aludni. Sírva szaladgált az arcára nyomott zsebkendővel és csak ezt mondta:

- A becstelen! A becstelen!

- Mért nem tömeti be a fogát, ha lyukas? – mondtam neki.

- De hiszen nem is lyukas – mondta, és elém állt és kinyitotta a száját. Nézze, ez az! Nem látszik rajta semmi, és mégis fáj, pokolian fáj, hogy beleőrülök.

- Húzassa ki – tanácsoltam neki -, ha akarja, elkísérem egy fogorvoshoz.

Egy percre félbehagyja a sírást, rám néz és félrefordul.

- Köszönöm, nem – mondja és tovább szaladgál a szobában.

- De végre is valamit kell tennie – mondtam én -, csak nem akar így szenvedni tovább?

- Óh nem, valamit fogok tenni – mondta – csak jöjjön el a házmesterné.

A házmesterné csakugyan feljött és hozott magával egy jókora fogót és átadta a művésznőnek.

- Mit akar? – kérdeztem tőle.

- Ki fogom húzni a becstelent – mondta határozottan szinte kárörvendezően.

- Megőrült? – kiáltottam rá és erővel ki akartam csavarni kezéből a fogót.

Pofonütött. Amire én sértődötten fogtam a kalapomat és otthagytam.

Mire leértem a harmadik emeletről az utcára, az ő ablakai alá, hallom, hogy felülről a nevemet kiáltja. Fölpillantok a legnagyobb dühvel és az ő arcát pillantottam meg az ablakban, száján a zsebkendővel.

- Vigyázni – kiáltja -, és a következő percben egy kis papirosba göngyölt valami hull elém a földre.

Fölemelem, megnézem hát egy fog.

Egy egészen frissen kihúzott kis zápfog, jó hosszú gyökerekkel, amiken még kis véres húsfoszlányok tapadtak.

Kétségbeesetten rohanok fel újra. Hát ott áll a mosdója előtt és vizet tart a szájában. De azért a földuzzadt kis arcával nevet jókedvűen és a keze fejét forgatja annak jeléül, hogy már nem fáj semmije.

Minek mondjam tovább? Ettől a perctől kezdve őrülten megszerettem. Megszerettem az energiájáért, a bátorságáért, a hősiességéért. Imponált nekem, lebűvölt, megszédített azzal a kihúzott foggal. S ettől a perctől fogva ott hagytam az én kegyetlen istenasszonyomat és neki lettem hűséges, komoly lovagja. Az ország legelső művésznője lett később, férjhez is ment meg is vált a színpadtól. És én csak évek múlva tudtam meg, mikért húzta ki maga a fogát.

Nem volt pénze, hogy orvoshoz menjen. Egy forintja sem volt éppen akkor és szégyellte bevallani nekem. Hanem ennek a hőstettnek a tanúja azóta mindig nálam van. Hordom tisztelettel és bizonyos vagyok benne, hogy kevés asszony merné utána csinálni az én kislányom esetét. Íme!

E szók után az elbeszélő elővette az óráját,aminek vékony láncán egy kis jou-jou függött: Egy aranyba foglalt zápfog.

Forrás: Irások könyve 1905. II. évf. 1. sz. 1905.jan.1. Bp.