Erdős Renée: Egy csendes völgyről

Margitliget, május havában.

Valamit szeretnék mondani arról a napról, amelyen idejöttem, valami forrón panaszost az akkori lelki és testi állapotomról,l és az előző hónapok nagy ijedelméről, amikor váratlanul bekopogott hozzám a betegség, a legnagyobb munkaláz közepette az elfáradás, és le kellett tennem kezemből a tollat, hogy pihenjek, holott ahhoz való kedvem nem volt.

Szeretnék elmondani mindent egy különös állapotról, melyben az ember szüntelen figyeli önmagát, szinte részenként és napjában százszor is elkérdezi magában: mi bajom? Mim fáj? Mi történt velem?

És valóban nem fáj semmije. Jól alszik, csak nehezet álmodik és sokszor felriad azonközben. Későn ébred és kínosan kel ki az ágyból, és oly fáradt, oly fáradt, hogy úgy érzi, semmiféle földi fekvőhely, legyen az indus selyemmel bevont, perzsaszőnyegekkel leborított, nem elég kényelmes, puha, megnyugtató arra, hogy rajta megpihenhessen.

Akkor következnek az orvosi consultátiók, a mérsékelt kúrák, a pihenni akarás; az ember belekényszerít magába annyi energiát, hogy ne dolgozzék, s e kényszer alatt még jobban szenved és még betegebb lesz. Ezekről szeretnék mondani sok mindent, ezer apró tünetét a nagy elfáradásnak, ami tulajdonképpen nem is betegség, és mégis szörnyű – egészen addig a pontig, ahol az ember el kívánja magától embertársait, a legkedvesebbjét, magát a sok gyönyörűséggel fölépített álomvárát, legszentebb törekvéseinek, végre az életet is. Mégis, e pillanatban, mikor e sorokat írom, úgy érzem: panaszkodni bűn és hálátlanság volna.

Ülök egy nagy, fehér függönyös szobában, amiben csak úgy szikrázik a világosság, az enyhe tavaszi napfény.

A nyugatra néző ablakomon át fehér virágban álló gyümölcsfák benéznek hozzám és mintha mondanák:

- Nincs betegség! Tavasz van, élet és örök feltámadás, napfényes szerelme a nagy természetnek, mely virágot fakaszt és madárdallal telíti meg a levegőt.

Istenem, ezek a fák! Mintha csakugyan hallanám a szavuk és mintha valóban igazuk volna.

Egy karcsú fiatal almafa mintha csilingelne a fehér csengettyűivel, miket lágyan himbálgat a szél.

- Mi is voltunk fáradtak és szomorúk, és lehullattuk leveleinket, és el voltunk telve a halál gondolatára. De ma – süt a nap.

Süt a nap.

Becsukom a szemeimet, és így fordulok a nap felé és fürdöm a meleg sugarakban.

Ha engem is úgy kivirágoztatna érzésekkel és gondolatokkal, ahogy a fiatal fákat odakünn –

És miért ne?

Ha egy istenségtől csodát várunk: kell, hogy egész lelkünkkel higgyük az istenségben.

Én pedig imádom a napot és hiszek benne.

*

Szépek a reggelek idelenn a völgyben

Gyönyörű az Oszoly csúcsa ilyenkor, mikor beözönli a nap.

A völgyből a hegycsúcsra: ez a mindennapos utam. És csak az Isten tudja, mily messze érzem magamtól a várost ilyenkor!

A kedvenc könyveimből viszek magammal egyet-egyet. Bölsché-t, akinek csodás nagy könyvét „Liebesleben in der Natur” az ember jobban érti, ha a szabad ég alatt olvassa egy padon, vagy a sziklákon ülve a mélység fölött. De jön néha Verlaine is, és ilyenkor a madarak, kövek és virágok meghallhatják a Bonne Chansonnak egy bűbájos versét meleg érzéssel, de színmagyar franciasággal és rosszul szavalva.

La lune blanche

Luit dans les bois;

De chaque branche

Part une voit

Sous la ramée

O bien-aimée...

Néha egy-egy kecses sikló kibújik a napra és kíváncsian néz körül. A kis barna pillangók – ezek az elsők –megülnek a piros virágú bokrokon és azt hiszik, őérettük teremtette isten a világot. Lenn a völgy fái között csak keskeny ezüstös csíkja látszik a kanyargó pataknak. A falvak köröskörül oly csendesek, mintha senki sem volna odahaza. Emberi szó fel nem hallatszik az oromra. Csak egy-egy hatalmas, mohos, kék szárnyú dongó veri magát néha hangos zümmögéssel valamelyik bokorághoz.

Un vaste et tendre

Apaisement

Semble descendre

Du firmement

Que l’astre irise...

C’est l’heure exquise...

*

Szent Hubertusra, kinek kecses kis kápolnája fenn áll a dombtetőn, mondom és vallom: az ember hitvány féregnek érzi magát, ha a tavaszi életét nézi fáknak, bogaraknak és virágoknak. Milyen csodák történnek egy nap, egy éjszaka alatt! Ha az ember reggel fölkel és megindul a szokott körútján: száz apróbb nagyobb változást talál, melyek mindegyike bámulatba ejti.

Május első napján kinyíltak a patakparti fűzek, halványzöld fürtjeikkel; május harmadik napján hogy, hogy nem, vad méhek raja már megült az egyiken.

Csupa erős zümmögés volt a levegő, a jövevény rablók fesztelenül garázdálkodtak a virágokon, amik a forró ostrom alatt, a nap melegében lassan hulltak alá, s a Dera vize vitte őket szép csendben lefelé.

Tisztes távolság hallgatom a munkálkodó méhek egymás közt folyó csendes társalgását és azon tűnődöm: honnan tudták a vadméhek, hogy tegnapelőtt kinyíltak a fűzfák?

Az ibolyák utolsó napjaikat élik. Alig látható egy-kettő itt-ott a lejtőkön. Azok is már kivetkeztek az egyéniségükből hosszú szárakon imbolyognak és halványak a naptól.

Ezek a késlekedők. Akik még maradni szeretnének, az idejükön túl. S ezért bűnhődnek is. A nap melegétől, árnyhoz szokott kelyhük csak úgy ég, tikkad a szomjúságban. Estig ellankadnak, reggelre meghalnak. Mire még egyszer látom őket, kedves kis fejük összezsugorodva hever a haraszton.

*

Amikor az ember lelki életének olyan stádiumába kerül, melyben a nyugalom helyettesíti a boldogságot: úgy érzi, a boldogság nem is annyira szükséges a földön, mint a nyugalom. Ki tudja, igaza van-e. Az alkotó lelket mi termékenyíti meg inkább, s eredményében melyik hatás értékesebb? Egy bizonyos: a pihenő ember intenzívebb lelki életet él, mint a boldogsághajhászó. Az első: a benyomások virágait szedi, gyűjti, megtartja. Az utóbbi: rohanó útján sorra elhullatja. Igaz, hogy néha a pazarlás az, ami boldogít, de hiába: eljön ideje a gyűjtésnek is, amikor minden fontos; a legkisebb jelenség (van egyáltalán kicsi jelenség a földön?) megragadja, gondolkozóba ejti az embert. Láztalan elragadtatások ezek, amelyek annál mélyebbek, mentől csendesebbek.

Ezeket a kis gyűjtéseket akarom elmondani, nem sorrendben, csakúgy, amint itt-ott, csendesen szemlélődve fölszedtem.

Van itt egy leányalakom. Fiatal, kedves és beteg. Nézem, figyelem egy hónap óta. Lesem a szomorúságát, lesem a jókedvét, nézem, hogy beszél a férfiakkal az asszonyokkal. Ha eltűnődve ül egy padon, ha lázasan járkál, valami magányos úton, mintha futna valaki elől, mintha sietne valaki elé mintha várna, messzire elnézne; valakit a távolból keresve hína. Amit róla tudok, nem mind pozitív dolgok. Van valami egészen pozitív a tizennyolc éves leány lelkében, még ha egészséges is? Hát még, ha beteg Igen bizonytalan az én kis lányom öröme, szomorúsága, sőt betegsége is.

Ha sír, vagy nevet, ha az arca ég, nem lehet tudni: tavaszi láz gyújtotta-e föl, vagy ifjú, és máris beteg idegei nyugtalankodnak?

Járás-kelésében, ahogy én látom, itt megírom. A neve:

Kata.

A gesztenyefák alatt ült és nézte a teniszezőket.

Egy csomó tulipánt, sárgát és pirosat vásárolt reggel a szomszéd kertésznél, azokat az ölében tartotta, és anélkül, hogy tudta volna: simogatta és beszélt hozzájuk.

- Látjátok őt? Ott áll! Aki a legkarcsúbb. Az a sápadt. Most visszaütötte a labdát. Én abba szerelmes vagyok.

A teniszpálya felől kacagás hangzott. Kata összeszedte a virágait és föláll.

- Nem bírom nézni – gondolta magában. – A szívem fáj.

Elindult a zöldsége kertek felé és nézte a kertészlegényt, amint az apró salátafejek közt babrált.

- Ez bizonyosan egészséges – gondolta magában. – Vagy legalábbis: nem tudom róla, hogy beteg.

Hozzáment, hogy beszélgetést kezdjen vele. De a legény sietett a dolgával. az öntözőkannákat telemerítette a kútnál és ment tovább. Mezítláb volt, rossz bőrpapucsokban s a nadrágja a térdén meg volt foltozva két nagy, durva folttal.

- Vajon van neki szeretője? – tűnődött magában Kata, akinek elméjében e kérdés spontán vetődött fel. Különben pedig nem értette, hogy lehet szeretni egy férfit, akinek a nadrágján két folt van, a lábain pedig olyan bőrpapucsok, amiknek az oldalához sár és szalmaszálak tapadtak.

Kata nem tudta magát beleélni az egyszerű emberek érzelmi világába. Ő, amint magáról titkos elismerte nagyon komplikált lelki életet élt. Eleinte szerelmes volt az apjának egyik barátjába, egy ötven év körüli úrba, akinek meg is vallotta szerelmét, de aki ezt úgy látszott, szerette, s hogy az esküvő megvolt: hirtelen megbetegedett és akkor idehozták a szanatóriumba.

Itt eleinte nyugodt és csendes életet élt. Sok tejet ivott, sétált és többször napjában brómot kapott és langyos fürdőket s emellett leveleket írt egy fiatal írónak, aki azokra nem válaszolt. Szóval, az élete egészen normálisan folyt mindaddig, míg a sápadt, karcsú fiatalember meg nem érkezett a szanatóriumba.

E karcsú férfiú szenvedélyes morfiumélvező volt és meg akart szabadulni ettől a bajtól, azért kúrának vetette alá magát. Egy hónap leforgása alatt, mialatt lassan és óvatosan vonták el tőle a morfint, egészen lábra állt, felfrissült, tudott aludni, enni, együtt volt a társasággal, sőt már teniszezett is.

Ám az arca még mindig koravén volt s a szemei ráncosak, az ajka pedig bizonyos időközökben elkékült és megvékonyodott.

Kata a fiatalemberről ábrándozott este, mikor aludni tért és nem írt többé sürgető leveleket az apjának, hogy őt vigye haza. Ellenkezőleg. Minden levele tele volt áradozással, hogy milyen jól érzi magát a szanatóriumban. A többi betegek milyen kedvesek hozzá, hogy szeretik! A doktor milyen jól bánik vele! A tavaszt dicsérte, az orgonabokrokat. A csalogányokról egy egész hosszú tirádát írt és kért egy új napernyőt, és egy világos meg egy sötét szalmakalapot, kesztyűt, övet és egy nem vonalzott füzetet, kemény táblával, amibe naplót írhasson.

Mire mindezt megkapta: a sápadt ifjúval már egészen megbarátkozott. Együtt sétáltak, könyvekről és az új színművekről beszélgettek, bogarakra és lepkékre vadásztak és ez csupa boldogság volt.

Mindazonáltal Kata mégis szomorú volt. Valami előérzete volt arról, hogy ez a szerelme is rosszul végződik s ez egyszer okos akart lenni, okos, mint amilyenek az érett és ravasz nők tudnak lenni, amikor életük egy nevezetes fordulópontja előtt állnak.

- Úgyse vesz el – gondolta magában -, még ügyvédi vizsgája sincs. Amíg elkészül, addig úgysem várhatok.

Ezért igyekezett nem foglalkozni vele. Délelőtt kis csillagokat horgolt – egy blousera, dísznek. Délután ellenben festett. Jobbára üvegre, nagy borzas és rendetlen krizantémeket, amiken óriás lepkék imbolyogtak s azt elajándékozta valamelyik betegnek. Olvasni szeretett volna. De a könyvek felizgatták. Mindjárt sírt és éjszaka nem tudott aludni tőlük.

Selymet hozatott a városból és olajjal festett rá halvány rózsákat és gladióluszokat, de azért boldogtalan volt.

Szüntelen a szerelemmel foglalkozott és azokkal a szenvedésekkel, amik általa érték. Már többször elhatározta, hogy nem fog szeretni többé. Mondta is bizalmasan egyik-másik barátnőjének, akik néha kijöttek hozzá látogatóba.

- Én már befejeztem: tudjátok?

De csak tizennyolc éves volt és az idegei szörnyen érzékenyek. Egy pillantástól is összerezzent és elpirult Egy közömbös kézszorításba belesápadt és megfájdultak a szemei. A karcsú fiatalember pedig állhatatosan vele foglalkozott. A festésben segített neki és többször le is fotografálta. Hanem a viselkedése inkább pajtásos volt és Katának ez fájt, valamint az is, hogy bizonyos prózai hatású szerek bevételét előtte tárgyalta. Nem restellte.

Egyszer aztán megtalálta a magyarázatát ennek a viselkedésnek. A férfi véletlenül kiejtett a tárcájából egy kicsiny arcképet, aminek a hátán ez a pár szó állt: Tied vagyok.

Szép fiatal leány mása volt a kép.

Kata elismerte, el kellett ismernie, hogy nálánál szebb és szőke – ah, szőke!

- Nem baj – gondolta magában-, legalább kiábrándulok.

Mert Kata nem szerette az akadályokat és annál a szónál: szerelem, öntudatán kívül ott állt egy másik szó: a házasság. Ezt a kettőt nem tudta egymástól külön választani, nem is akarta, nem is tehette a nevelésénél és koránál fogva.

De hát ezért csak nem ábrándult ki. Ellenkezőleg, sokkal inkább vonzódott a fiatalemberhez, aki őt keresztnevén szólította már és néha hozzátette:

- Kis pajtás. Kata pajtás.

Persze csak olyankor, mikor a doktor nem hallhatta.

Kata pedig szinte görcsösen nézte ezeket a bizalmas megszólításokat és szenvedett, ha véletlenül elmaradtak.

Egy napon a fiatalember engedélyt kért, hogy három napra hazamehessen a szüleihez. Ez meg is történt. Kata e három nap alatt halványan járt-kelt, mint egy árnyék, és éjszaka egy percre sem hunyta le a szemét. Reggel aludt el, a fürdő után, és egész nap a fejét fájlalta. A negyedik reggelen a férfi megérkezett ragyogó arccal, vidáman. Beszélt az édesanyjáról, hogy hogy örült, mikor meglátta, a húgairól, akik a vasútnál várták. Az utazásról, hogy hányan ültek egy coupében és kik.

Csak egyet nem mondott el. Azt, hogy jegyet váltott azzal a lánnyal, akinek az arcképét magánál hordta.

Hanem ezt Kata mégis kitalálta.

A szorong érzése megsúgta neki.

A szegény, látnokiságig megromlott idegei elárulták előtte.

Azért vacsora után ahelyett, hogy ostáblázott volna vele: fölszaladt a szobájába és ott maradt másnap délig.

Akkor lejött az ebédhez, fehér blúzban, a hajában egy kis világoskék szalagcsokorral.

Új vendég érkezett éppen. Nem beteg. A háznak egy távoli rokona. Egy főhadnagy. Izmos, ragyogóan tiszta, csontos arcú, merev katona, akinek arcáról, fényes szürke szemeiből csak úgy tündökölt az egészség.

Katával szemben ült az ebédnél és egyszer, mikor a salátás tálat átnyújtotta neki, egy ujja véletlenül hozzáért a leány kicsiny, csontos kezéhez.

Kata átvette a salátás tálat, de nem vett belőle, hanem letette az asztalra.

A katona rövidre vágott szőke hajáról átható illat szállt felé, amit Kata hirtelen, lopva belélegzett.

A morfinista fiatalember az asztal túlsó felén ült és egy kicsit köhécselt.

Kata egy pillantást vetett rá, aztán elkapta a fejét, gyorsan, önzőn, szinte erőszakosan és a katonához fordulva felsugárzó szemekkel kérdezte:

- Meddig marad itt?

*

A költő a föld leghálátlanabb teremtése. Mert kettős életet él és egyiket sem éli igazán, s így valamelyikkel mindég esik baja. A legnagyobb gyarlóságai közül való az is, hogyha szomorú: vidám témái jönnek, ha pedig vidám: szomorú témái. A külső jelenségekkel ritkán olvad össze, mert maga egyéniségében külön áll mindentől. Csak egyes sugarak, amik lelkéből kiszállnak s csak egyes képek, amiket lelke egyszerre befogad. Ha örül, nem örül egészen; nem tud, nem akar. A maga számára mindég tartogat egy kis külön szenvedést, amiben gyönyörködik, mint a nagy Ellentétben. Mert ebből az ellentétből születnek a témák. S így a napfényes reggeli sétákon, amikor minden csupa élet, szín és ragyogás: a költő egyszerre beborul és minden ok nélkül panaszkodik. Azért hinni neki kell, minthogy ő maga is hisz magának. A melankóliája őszinte és igaz, csakhogy időszerűtlen s ezt tudja, magamagának bevallja, de nem tehet ellene semmit. Ezek azok a bizonyos kényszerérzések, amikről az idegdoktorok annyi példát tudnak. Hogy a költők, akik ilyen kényszerérzésekbe minden untalan beleesnek, majdnem állandóan idegbetegek: ezek után szinte kétségen felül áll. Szerencse, hogyha megírták a versüket, megint csak egészségesek lesznek! Különben hova is lennének. Az itt következő dalok is ilyen kényszerérzésből fakadtak, úton-útfélen való kóborlások közben.

Nem olyan az erdő

Nem olyan az erdő, nem olyan hiába,

Mint volt hajdanába,

Gerle, ha felbúg is, vadpatak ha zúg is –

Halványabb a virág ha száz szám virul is.

Bokor ága nem súg annyi titkot nékem,

Mint valaha régen.

Síró csalogánydal keservébe, fájón,

Bele nem dalol már, gyötrő boldogságom.

Nem olyan a hegynek sziklaköve, fája

Sem az ibolyája –

Letiport haraszton, lebbenő levélen

A tavalyi nyárnak búcsúját nem érzem

Nem olyan a tavasz napja mosolygása

Rügyek fakadása,

Alkonyat szállása nem olyan mint régen

Mikor együtt jártunk az erdőn, a réten.

Valami nagy átok eshetett a földre

Természet pompáját ami összetörte.

Vagy hogy beteg vagyok, halálosan beteg –

Vagy hogy az én szívem most is téged szeret...

Fák

Várom az ákácok nyílását.

Várom a hársak virulását

Várom a vadgesztenyefák

Piros virágba borulását.

Elmegyek a viruló hárshoz

És súgva mondom, fojtott váddal:

„Egy éve múlt, hogy nem is láttam.”

Legutoljára elmegyek

A dúspiros vadgesztenyéhez.

És hogyha kérdez,

Miképp történt a nagy csoda?

Azt felelem: A hársak tudják

Az ákácok is azt susogják

Talán a csillagok is érzik. –

Hanem az emberek nem értik...

*

A fákról jut eszembe egy kép, amit a télen láttam egy robogó vasút fülkéjében, száguldva Erdély szeszélyes bércei között.

Fiatal pár ült az ablak mellett és nézett ki a havas vidékre.

Az asszony – majdnem gyermek – oly szőke, mint a Palma Vecchió aranyfürtös asszonya. A férfi fekete, sötét szemű, fiatal óriás. Egymás kezét fogták és egy ideig nem szóltak semmit.

Egyszerre az asszony fölugrik, és elkiáltja magát:

- Nyírfák!

És valóban, a közeli dombtetőn ott álltak szépen, sorjában a finom törzsű fák, a fehér világításban, valami csodálatos meleg, leheletszerű tónust adva az egész vidéknek. A fehér föld és a hideg szürke ég között nemes fönségben nyúltak ki halványsárga koronáikkal, kissé idegenül úgy, hogy az ember szinte hallani vélte panaszos susogásukat. Mintha álmodtak és emlékeztek volna.

Ez a kép kísértett sokszor azután még, de soha olyan élénken, min amióta itt vagyok. Így van a költő a félretett hangulataival. Azok egyszerre csak előtörnek és követelőznek, parancsolnak.

- Mi még itt vagyunk. Tessék velünk leszámolni.

- De kedves nyírfák, ti ott vagytok Erdélyben, és én titeket csak egy percre láttalak és akkor hó volt, hideg volt, most pedig tavasz van és a mostani alakotok, színetek bizonyára más. És az a két ember is, aki akkor ott volt és benneteket szerelmesen nézett: a jó ég tudja, hol van azóta és milyen körülmények között! Hiába! A téma nem halt meg, csak aludt és most fölébredt és élni akar. Isten neki. Itt van: megírtam, mert köteles voltam vele, mint ahogy az ember bizonyos idő múlva kifizeti az adósságát, amit eleinte nem akart, vagy nem tudott kifizetni.

Úton

A nyírfák a dombon

Beh szépek, beh szépek!

Mily karcsú növésük,

Mily tiszta fehérek

A nyírfák a dombon.

Futó vonatunknak

elébe úgy álltak

Mint messzire vágyó

Szelíd, puha árnyak

A nyírfák a dombon.

Hófödte hegyektől

Melegbe, sugára

Vágyódtak, epedtek

A télből a nyárba –

Óh nyírfák a dombon!

Szép szőke fejedre

Kezem lehanyatlott

És néztem az ajkad

És néztem az arcod

És néztem az arcod.

És szólottam hozzád:

A télben is szép légy!

Örökre sóvárgó,

Örökre fehér légy,

Örökre fehér légy!

A hósivatagból

A ködből az árnyból,

Te nyúlj ki magasan –

Mint messzire, távol

A nyírfák a dombon.

A következő vershez nem fűzök semmi megjegyzést. Az Oszoly csúcsán, a sziklákon ülve írtam. Vagy három lépésnyire tőlem, egy bokor alatt a szereplő személyek, két csiga a nagy, általános tavaszi láz közepette, az élet meleg lüktetését érezte éppen. Ők nem láttak engem hanem én láttam őket.

Csigák

Csigák az útfélen

A reggel napfényben,

Egymással – ölelésben –

Oly csendes a hevük:

Oly jéghideg a nászuk!

És hátukon a házuk...

Óh kicsi bölcs csigák,

Ha tőletek tanulna.

Az ember, boldogulna!

A föld erős ura

Ha izzó vágya hajtja:

Vakon ront tűzbe, harcba.

És minden idege

Vérének minden cseppje

Ég, forr, a küzdelembe’.

Elhagyja otthonát

És tombol vad kínokban

Míg győz, vagy összeroppan.

*

Állok az útfélen

S merengve nézem őket,

A bölcs szeretkezőket.

Oly csendes a hevük

Oly jéghideg a nászuk

És hátukon a házuk...

Én édes istenem!

Nagyon bántott az élet

Úgy össze-vissza tépett!

És oly fáradt vagyok

Oly hontalanná lettem!

S úgy megdördült felettem

Villámló haragod!

S a szörnyű szenvedésben

Óh annyit fáztam égtem!

De köszönöm neked

Ujjongva, hálatelten:

Hogy embernek születtem.

*

Így elintézvén a csigák ügyét: hagyom őket békén, mert nincs is hozzá jogom, hogy a teremtés munkáját felülbíráljam. Örülök, hogy láttam őket és amióta láttam, óvatosan lépek a hegyi ösvényeken, nehogy valamelyikre rátapossak. Különben is sok az ismerősöm arrafelé.

A többek közt egy fekete pillangó. Mintha az életben már valahol találkoztunk volna. Lehet, hogy ez csak képzelődés. De hogy egy hosszú úton állhatatosan követett és folyton kerülgetett: nem hagyott békét ez a gondolat. Ennek az eredménye az alábbi vers.

Erdőn

Nagy fekete pillangó

Hószín a szárnya széle

Kísért ma utamon

Ejh, mit törődöm véle!

Libbent léptem nyomán

Bokorra, kőre, fára,

Sziklás ösvényeken

Virágos réteken

Föl és alá cikázva –

Egyszer vállamra szállt

Másszor incselkedett

Hogy hajfürtjeim érje –

Nagy fekete pillangó

Hószín a szárnya széle...

-        -        -        -        -        -        -

Volt egy fekete ember

Szerettem lángoló, gyötrelmes szerelemmel.

-        -        -        -        -        -        -

Kinek a szelleme

Susog a fák között?

Kinek a szava szól

A suhanó szellőből?

Kinek a hírnöke

A fekete pillangó?

-        -        -        -        -        -        -

Kaptam egy levelet

Távol idegen földről.

-        -        -        -        -        -        -

Valaki írja benne

- Nem látom a betűt

Egy fekete felhőtül –

Hogy nagyon nagyon őszül.

*

Ezek után befejezem apró közléseimet a csöndes völgyről, miután eddig sem azt írtam róla, ami szorosan reá tartozik, hanem azt, ami az én hangulataimnak okát, tárgyát képezte. Egyelőre még nem tudok objektív lenni. Talán nem is akarok. A fákkal, bokrokkal, a kicsi bogarakkal élek napsugaras, nagy tavaszi életet és ezeken túl nem látok mást, int a fölém boruló napfényes eget.

Forrás: Irások könyve I. évf. 7. sz. 1905.jún .1. Bp. – Írja, szerkeszti és kiadja: Erdős Renée