Dalolva jöttek, vigan, könnyeden
Édes arcuk általjárt a sziven,
Szép arcukat a szellő csókolá...
Azt gondolám, két angyal szállt alá!
Hova mennek? Szivem gyorsan vere,
Ragyogott a pataknak tüköre...
A bokorból, mely lombban álla még,
Mindent jól láthaték.
Édes arcuk általjárt a sziven,
Szép arcukat a szellő csókolá...
Azt gondolám, két angyal szállt alá!
Hova mennek? Szivem gyorsan vere,
Ragyogott a pataknak tüköre...
A bokorból, mely lombban álla még,
Mindent jól láthaték.
Bűbájos volt s szelid e tünemény,
Az egész, mint szép álom tünt elém,
Vonzó ábránd derengett egyiken,
A másikon káprázott már a szem.
Egyik szebb volt a másiknál, - holott
Mindakettő egyenlőn hóditott,
Hóvállukról aranyzöld tollu szárny
Hiányzott csupán.
Az egész, mint szép álom tünt elém,
Vonzó ábránd derengett egyiken,
A másikon káprázott már a szem.
Egyik szebb volt a másiknál, - holott
Mindakettő egyenlőn hóditott,
Hóvállukról aranyzöld tollu szárny
Hiányzott csupán.
Fekete haj hulláma folyta át
A nagyobbik szűz tiszta homlokát,
Szemeiből, ha olykor fölveté
A csillagos éj tündöklött elé;
Mint oltárkép mosolygott a kisebb,
Fölemelőn, gyógyítón a szivet,
Szemeinek átlátszó kék egén
A menny lángolt felém.
A nagyobbik szűz tiszta homlokát,
Szemeiből, ha olykor fölveté
A csillagos éj tündöklött elé;
Mint oltárkép mosolygott a kisebb,
Fölemelőn, gyógyítón a szivet,
Szemeinek átlátszó kék egén
A menny lángolt felém.
Szivem úgy vert. A vér arcomba folyt,
Az egyik nap, másik meg szende hold!
Ajkukon föl-fölzengett a dal,
Mint a szellő, mely sóhajt, meg kihal.
Egymás nyakát ölelve szeliden,
Meg nem hajlott alattok a fű sem...
Csak lengtek a virágos rét szinén,
Nyom nélkül, mint a fény.
Az egyik nap, másik meg szende hold!
Ajkukon föl-fölzengett a dal,
Mint a szellő, mely sóhajt, meg kihal.
Egymás nyakát ölelve szeliden,
Meg nem hajlott alattok a fű sem...
Csak lengtek a virágos rét szinén,
Nyom nélkül, mint a fény.
És szólt daluk, mint áradó patak,
Soká hallám, míg végre megszakadt.
Csak lelkemben visszhangzott néha még,
Mint este a harang után a lég.
A szellőben, mely arcuk csókolá,
Vigan lengett kék fátyluk föl s alá;
A vén erdő, hol útjok elveszett,
Gyönyörtől reszketett.
Soká hallám, míg végre megszakadt.
Csak lelkemben visszhangzott néha még,
Mint este a harang után a lég.
A szellőben, mely arcuk csókolá,
Vigan lengett kék fátyluk föl s alá;
A vén erdő, hol útjok elveszett,
Gyönyörtől reszketett.
(Forrás: Endrődi Sándor: A magyar költészet kincsesháza – Bp., Athenaeum 1927.)
