A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Fájdalom. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: Fájdalom. Összes bejegyzés megjelenítése

2018. aug. 19.

Rissányi József: Ma


Franz Marc festménye

Ma jobban volt…
Ma fény hullt kívülről a komor szobába
S aranyszínű fátyol szövődött a fényből
A fehér vaságyra.

Ma mosolygott…
Ma az arany fátylon mintha csupa tarka,
Illatos, mosolygó, csókot hajigáló
Virág fakadt volna.

Ma kacagott…
Ma száz angyalka ült a kis virágokra
S bűbájosdanájuk az elvesztett édent
Újra visszahozta.

**

Ma köhögött…
Ma újra benyúlt az ablakon a Sátán
És letarolt mindent a kórházi szoba
Nagy, fehér vaságyán…

Újpest, 1923.

Forrás: Napkelet 2. évf. 1. sz. (1924. január)

2018. aug. 14.

Soós Miklós: Árvácskák


Théophile-Louis Deyrolle (1844-1923) festménye

- Teréz sírjára

I.
Álmodom-e?... álomnak kegyetlen!
Valóság-e?... szörnyű, lehetetlen!
Látok-e? vagy őrült kinok láza,
A mi lelkem, testem tépi, rázza?...
Dehogy álom, ha csak álom volna:
Ha minden oly bús valót nem szólna,
Ha hazudnék e könny, mely ugy éget…
S e fátyol: hogy én gyászollak téged!...

II.
Ugy elhagytál, ugy elmentél,
Azt sem mondtad: „áldjon meg az Isten.”
Hajh! azóta darab földön
Szomorubb kép, mint az enyém, nincsen!

Ugy elhagytál, ugy elmentél,
Azt sem mondtad: „áldjon meg az Isten.”
Pedig mennyi boldog óra
Várt rád… s hű sziv örült neked itten!

Ugy elhagytál, ugy elmentél,
Azt sem mondtad: „áldjon meg az Isten.”
Emléket s bút hagytál nekem,
De, hisz’ ez is: - mert érted van – kincsem.

Ugy elhagytál, ugy elmentél,
Azt sem mondtad: „áldjon meg az Isten.”
S bár örökké sirassalak;
Nincs annyi könny, a mennyi enyhítsen!

Ugy elhagyytál, ugy elmentél,
Azt sem mondtad: „áldjon meg az Isten.”
Ott helyed… itt beteg-ágyad:
Nem talállak többé, ott sem, itt sem!

Ugy elhagytál, ugy elmentél,
Azt sem mondtad: „Áldjon meg az Isten.”
Jövel vissza, jövel közénk;
Kis lányodnak nincsen anyja, nincsen!...

Forrás: Családi kör 27. szám – 1866. julius 8.


Sárosy: Verónika



A lomha sír
Elzárta üdvemet;
Vad bánat-ölyv
Karczolja sérvemet.

Im létem egy
Félig letört nyír-ág;
Pályám tövis,
Növénye könyvirág!

Ó kín-patak
Ne hajtsd bú-malmomat,
Adós halál
Fizesd nyogalmomat!

Forrás: Jaczint Zsebkönyv 1. év. Szerkeszté és kiada Kovács Sámuel Eperjesen. Kassán Werfer Károly Nyomtató Intézetében 1836.

2018. júl. 4.

Lovászy Károly: A négy fekete ló




Lovat akartam gyermekkoromban
Csak kérni kellett, hozták már nyomban.
Alighogy kértem már ott volt a ló,
Kicsike, mézeskalácsból való.
És én mégis sírva fakadtam:
"- Anyám, én nem ilyen lovat akartam,
Anyám, én nem ilyen lovat akartam!"

Később, mikor egy néhány év eltellett,
Nekem megint csak lovacska kellett.
Volt rajta nyereg gyeplő takaró
De ez sem kellett mert fából való;
És én újra sírva fakadtam :
- Anyám, én nem ilyen lovat akartam,
Anyám, én nem ilyen lovat akartam!"

Nagy sokára, mikor férfi lettem,
S a lovakat már el is felejtettem,
Akkor egy aranyos kocsival, ó,
Kapunkban állott négy igazi ló,
És én a kapuba szaladtam:
- Hisz egyszer én ép ilyen lovat akartam,
Egyszer én ép ilyen lovat akartam!"

Anyámért jöttek, kit úgy szerettem
S én ekkor újra kis gyermek lettem.
Mintha csak mondanám: Nézz oda, ó,
Milyen szép ez a négy fekete ló!"
S aztán megint sírva fakadtam :
- Anyám, én nem ilyen lovat akartam,
Anyám, én nem ilyen lovat akartam!"


Arany János: Ráchel siralma (1851)




Puha fejér ágyam hullámos redőin
Mily szépen alusztok, én szép csecsemőim:
Édes-é az álom...?
Unszoló emlőmet elfogadni késtek;
Balgatag reménnyel várom ébredéstek -
De hiába várom.

Ah! hiszen nem fogtok ébredni, - tudom már, -
A ti nyúgovástok több a nyúgalomnál,
Tudok mindent - jaj - jaj!
Nevető szememre nem nevettek vissza,
Gőgicsélő szómra nem rebegtek vissza
Csókra késztő ajkkal.

Halva vagytok, halva. Ime, itt a mély seb:
Mintha nem lett volna elegendő kisebb
Ajtó a halálnak!
Mintha gyenge csírát egy ujj nem letörne -
Mintha kis galambfi nem meg volna ölve
Kit sziven nyomának!

Oh, hadd csókolom meg e vérző sebajkat,
Mely, égre kiált bár; iszonyúan hallgat, -
Oh, hadd mossa könnyem!
Kiálts fel, te nyilt seb, bosszuért az égre,
Hogy kegyetlen szerződ meglakoljon végre,
Lakoljon meg szörnyen!

Mi haszna! mi haszna: nincs már nekem fiam! -
Folyna bár miattok bosszuló vérfolyam;
Föl nem ébrednének:
Azt a kis patakot, mely a szivet hajtja,
Ha egyszer elapadt, ki nem pótolhatja
Óceánja vérnek.

Iszonyú Heródesz! ha már eltökéléd
Ártatlanra fenni pallosodnak élét,
Miért bíztad másra?
Szomjazó szemekkel mért nem jövél magad?
Talán kőszivedből enyhe forrás fakad,
Irgalom forrása.

Oh, ha láttad volna... oh, fiaim, lelkem! -
Lerogyék előtte, sírva térdepeltem
A vad pribék előtt;
Kértem hogy ne bántsa, mondtam, ne ölje meg,
Mert enyéim e szép ártatlan kisdedek:
Hiába kértem őt! -

Sirt a vad poroszló, szemei könnyeztek;
Azt hivém nem bántja, azért áll oly veszteg;
Feledém, hogy szolga:
Ha te könnyezél ott, keményszivű király,
Egy fiait féltő anya fájdalminál -
Meg nem ölted volna.

Bethlehem leányi, kik anyák voltatok,
Ne irígyeljétek e kettős bánatot,
Ne irígyeljétek:
Ha nem volt oly büszke jogotok remélni
Mint Ráchelnek, ím a bánat is felényi
Részben jut tinéktek.

Temetés lesz holnap. Jertek el, oh jertek!
Látogassuk együtt a temetőkertet;
Nem irtózom többé;
Fektessük le halvány gyermekimet szépen
- Kik alusznak immár az Úrnak kezében,
Fiaitok közzé.

Íme, a szép tavasz kiesett az évből,
Egy nemzedék holt ki az emberiségből,
Nyugszik temetőben;
Serdül Bethlehemnek, felnő számos ifja:
De egynek se lészen születése napja
E két esztendőben.

Hah, de mily panasz, hogy e kor méhe meddő!
Íme, látok, látok... megnyílt a jövendő
Távolban, közelben:
Kiről annyi jósnak zenge ihlett szája,
Megszületett, érzem, Júdának királya
Kicsiny Bethlehemben!

Zsarnoki féltésed vérengzése volt ez:
De tudd meg, de tudd meg, vérszopó Heródesz,
Hogy ő nincs elveszve!
Napjaid számítvák, megifjult az idő,
És, kitől rettegsz, nem féli fegyverid ő,
Az Ige, az eszme!



Szávay Gyula (1861-1935): Könnyező kövek




Sziklavágásban fut a vonatunk,
Fenn napsütésben ég a kőtömeg,
S nézem, nézem a sziklafalakat:
Könnyeznek a kövek.

Hogyan? hát még akiknek kőszivük van,
Azok is tudják, hogy mi az a köny?
S nagy, mozdulatlan némaságuk árnyán
Kiserked szemükön?

Az emberköny szégyenlős, titkolózó,
Nem is látják tán, csakis a falak, -
S könnyei ez őszinte kőfalaknak
Itt méltán hullanak...

Szivárgásukhoz bánatosan fut fel
Sárga virágu bársonyos moha.
„Ne sirj, ne sirj, nézd, virágod is lesz már,
Ne mondd, hogy nincs soha.”

S nap égeti, szellő törölgeti,
De hasztalan, a hulló könnyeket, -
A szikla sir, sir, - mint a férfisziv, mely
Egy megkövült fájdalmat rejteget.

(Forrás: Debreczeni Szemle I. évf. 2. sz. 1912. jan. 7.)

2017. okt. 16.

Demény Ottó (1928-1975): Majd kihordalak



Majd kihordalak fájdalom,
ahogy engem kihordtak,
s ahogy szaporodnak a holtak
- keményedik a homlokom.

Nem vittem soha karomon
s érzem könnyűségét anyámnak.
Már teste nincs, nem lehet fáradt,
de itt lebeg oldalamon.

Mégsem lettem árva egészen!
Tömzsi kezét téve karomra
- emlékeztet szívós napokra
s ballag velem egy régi téren.

(Forrás: Aranyasszony antológia)


2017. okt. 7.

Vidor Marci (1876-1945): Mért nem jöttél meg?...



Meddő gyönyörrel, tikkadt szenvedéllyel
Hogy reszketek én, ha leszáll az éjjel,
Álomba fúlva és álomtalan...
Mért nem jöttél meg én drága fiam.

Vágytól sugárzó fehér nyoszolyámat
Mint hollószárny beszárnyalta a bánat
És belémvágta körmét szilajon...
Te meg sem fogant édes magzatom.

Nem volt szerelmem tán elég hatalmas?
- Szép lettél volna! Büszke, diadalmas!
Szemed szivárvány, a hajad selyem...
Királyok álma, kis fejedelem.

Te ott jártál a testetlen világban,
Míg izmos karom te feléd kitártam
Míg sírtam érted, hossza, könnytelen
S anyád vállára hajtottam fejem.

S míg minden csókom ajakán kiégett,
Úgy múltak el a csüggedő, bús éjek
Álomriasztón, némán, hasztalan,
Lelkemből fogant drága kis fiam.


(Forrás: Debreceni Szemle 1912. 2. szám)

Csicsada: Stroke



szíved már csak a drótok támogatják
életedet csak injekciók tartják
lábad is csak kerettel használhatod
36 éveddel - mi lett veled fiam?!

gyengül a szemed és szédül a fejed
billeg járásod kimeredő szemed
inog a talaj minden bizonytalan
fuldokolsz - mi lett veled fiam?!

a karod elernyedt élettelen lóg
engedetlenkedik már nem is mozog
erőtlen tehetetlen akaratlan
lebénult - mi lett veled fiam?!


Nadányi Zoltán: Ti gyászolók...



Ti gyászolók, kik a holtat
Siratjátok könnyben ázva,
S ott álltok a sírhalmánál
Csüggedtegen, talpig gyászba’:

Ó, van nagyobb kín a kínnál,
Mely könnyet csal pillátokra,
Ó, ezerszer jobban szenved,
Akinek él a halottja...


Rolla Margit (1908-1990): Sirató



Öt tavasz múlt. Botlott
lábam minden kőbe.
Öt tavaszon nőtt a
fű a temetőbe...
Öt nyaram vetése
kalász nélkül hullott,
öt ősz aranyága
gyümölcs nélkül húzott.
Öt tél úgy szaladt e,
hó szállt a nyomába:
léptemet azóta
senkisem vigyázta.
Lantom nem pengetett
szerelmes éneket,
csak munkába törtem
napot és éveket.
Hogyha jóság intett,
kételkedve néztem:
köddé vált a jóság,
amíg egyet léptem.
Váram építettem
sziklára és köre!
...A fű meg csak nőtt, nőtt
kint a temetőbe.
Ha vágy keresett, vagy
tűz lobogott értem,
mélyét égből-néző
szerelméhez mértem.
Le is hullt a szirma
mindenik virágnak,
ami ágak bogán
én érettem támadt.
El is tört a szárnya
mindenik madárnak,
amíg én érettem
verdeste a bánat.
Ami piros mosoly,
mint a pipacs lángja:
elrepült a széllel,
nem néztem utána.
Leültem pihenni
egy útszéli kőre...
Öt tavasz múlt... nőtt a
fű a temetőbe.

Ami fényt az öröm
sugarazott széjjel,
azt is szállni hagytam,
mint a holdat éjjel.
Úgy jártam utamat,
mint fecske a tengert:
parttalan végtelen
partra vonni nem mert.
Nem volt az életem

dús öröm, csak árnyék.