Baranyi Ferenc: Vérzik a ház

A fáskamrában halt meg az anyám

ezerkilencszázhetven

április nyolcadikán.

Vére, a vére kicsöppent,

izzik a kamra falán,

iszony-darazsak ülnek

körben a vér pipacsán,

fullánkjukat beleszúrják

a falba és át a falon,

átdöfnek már a szobákon

mint sejteken át a szurony,

s vérzik a ház, csupa tajték

a kémény pereme is,

mindenütt vérzik a hajlék,

a csöndje, a jószaga is

ki kellene nyitni a kamrát,

le kéne meszelni a vért,

senkis e nyitja ki mégsem,

senki se tudja miért,

oly kicsi kamra pedig! Hogy

fért bele ennyi magány

ezerkilencszázhetven

április nyolcadikán?

(Forrás: Aranyasszony antológia)

Baranyi Ferenc: Anyák köszöntése

Képes volt elhitetni,

hogy nem szereti a cukrozott földiepret,

képes volt elhitetni, hogy mi teszünk vele jót,

ha megesszük az egészet,

mert neki – úgymond – ártalmára is lenne.

Ilyen volt anyám: úgy hozott áldozatot,

hogy az áldozatvállalás örömét is átengedte azoknak,

akikért az áldozatot hozta.

És ez a képesség az anyák legmegindítóbb tulajdonsága.

Mert többféle módon

és többféle indítékból lehet áldozatot hozni.

Leggyakrabban – eléggé látványos módon –

a saját lelkiismeretünk tetszésének kivívása az indíték.

Meg aztán – valljuk be – szeretünk is szenvelegni,

sőt tetszelegni az áldozathozók pózában.

Tüntetően vagy diszkréten,

de majdnem mindig gondoskodunk arról,

hogy akiért „önzetlenül” teszünk valamit,

az lehetőleg tudja is meg:

ki tette érte, amit tett.

Önzetlenségeink nagy része raffinált

és jól álcázott önzés,

mert nincs nagyobb és kétesebb öröm,

mint meghatódni a saját jóságunktól.

Az anyák önzetlensége és áldozata a legszemélytelenebb.

A hivalkodva hozott áldozatok is

meghatóak, mert áldozatok.

Ám a legigazibb áldozatok azok,

amelyektől meghatódni sem tudunk,

mert észre sem vesszük őket.

Ünnepeljük hát ebben az antológiában

az észrevétlenül áldozókat.

A versek, a novellák, a grafikák és a szobrok a szülésről,

a neveltetésről, a gondoskodásról

és a fáradhatatlanságról vallanak –

összességükben pedig „leleplezik”

az édesanyák jól álcázott áldozathozatalait,

megkísérlik lemérni a lemérhetetlent,

rajtakapni a rajtakaphatatlant: az anyák önzetlenségét.

(Forrás: Aranyasszony antológia)

Szergej Jeszenyin (1895-1925): Fázós rónák

Mednyánszky László: Itatás

Fázós rónák, puszta kertek,

vadvizekből pára fakad.

Mint kerék, a kék hegyeknek

hátán alágördült a nap.

Ködbe bú az út didergőn,

hisz megsúgta néki álma:

az őszfejű tél ma megjön,

nem várat tovább magára.

Én meg, ködös fővel, tegnap

poharamban vettem észre,

hogy csikónak a rőt holdat

fogták be szánunk elébe.

Ford.: Baranyi Ferenc

Forrás: Baranyi Ferenc: Szerelem és háború- Zrínyi Katonai Kiadó Bp., 1983., 51. old.

Ion Pillat (1891-1945): Téli fény

A hó lehullt. A napban szén-törzsű rengeteg

a friss, a zsenge hóra kék árnyékot borít,

emlékek ablakánál a szívem álmodik:

látom a szánt, a régmúlt időt, fehér hegyet.

Csikorog – mint nagyon rég – léptem alatt a hó,

itt künn, az ágak alján zúzmara fátyla lebben,

az üres, kósza fény most elszórakoztat engem:

Istennek tetszelegvén oly játszin villanó!

Ezüst hajkoronáját később hátára dobja,

sugarak jatagánját forgatva elszökell,

s ahol a rózsa talpa a havat éri el:

szirom virít a vesszőn, villámként fellobogva.

Kár, kár… napot takarva egy holló húz felém,

s a fény játéka hőköl, lassan megáll a kézen,

kár, kár… hollócsapat – s árnyékba rejtve nézem

hogy három tiszta vércsepp rezeg a berkenyén.

Ford.: Baranyi Ferenc

Forrás: Baranyi Ferenc: Szerelem és háború- Zrínyi Katonai Kiadó Bp., 1983., 52. old.

Ion Pillat(1891-1945): Ház a hegyen

Ablak-szemüvegén át mint nagyanyó, tekintett

énrám, az unokára, lámpa-szemeivel,

akkor tudtam, hogy élő, ma már nem hiszem el:

könnyed kíváncsisággal nyomom le a kilincset.

Kendője a tető volt, s oly nagyszerűen állt!

A glicínia tincsként hullott a homlokára,

a kantalup, a citrom s a hárs fehér virága

között a serbet-illat parfümfelhője szállt.

Minden egyes szobában más és más tiszta bánat

s tűnt gondolat köszöntött, a szívem reszketett,

ma már egyet sem értek, bár „bölcs” vagyok, öreg –

csak hajdan a gyerekszív érezte mindahányat.

A régi ingaóra a tűnt időt üti

hosszan, mint szemrehányást, a zengő hallgatásban,

de óra-igazítón új korszak jár a házban,

s szívét tik-takkoló léptemmel széttöri.

Ford.: Baranyi Ferenc

Forrás: Baranyi Ferenc: Szerelem és háború- Zrínyi Katonai Kiadó Bp., 1983., 53. old.

Ion Pillat (1891-1945): A szerzetes és a kecskék

Vonatfütty száll a messzi völgytorokból

- ó mennyi század visz innét oda!

A bérc alatt omladozó kolostor

tornyán tókálnak csöndesül szava.

Ez az egész – a héják fönn az égen

merev röptükkel fonnak koszorút

a csöpp tisztás fölél, mely fönn a bércen

sziklák ölében visszhangozva búg.

A vörös szerzetes kecskéket őriz,

elvadította ennyi sok magány,

egyedül csak a magány őrzi őt is,

s csupán vad tartja számon egynehány.

Ám amikor bealkonyul s fatörzsek

tövétől indul hosszú árnyvonás,

jönnek a kecskék s hozzádörgölőznek,

mint daróc-kérgű tölgyfához szokás.

És gyertyát tartanak neki a mályvák

és falut lát és házat, kerteket,

s – felhőfehér gidát – fehér leányt lát,

kinek a szeme zöld, mint zsenge gyep.

S kemény kezével simogatva szépen

a gida bundájába beletúr –

s ettől annak asszony-ravasz szemében

kísértések lidérces lángja gyúl.

De jő a morcos kecskebak sötéten,

villámot szór sárgás ördögszeme,

s a fehér nyírfák – mint bohó mesékben –

elválnak és elszállnak messzire,

arkangyalok jönnek az alkonyatban,

tűz-kardokat haraggal pörgetők,

s a bőréből kibújt barát zavartan

keresztet hány, achát-szentkép előtt.

Ford.: Baranyi Ferenc

Forrás: Baranyi Ferenc: Szerelem és háború- Zrínyi Katonai Kiadó Bp., 1983., 55-56. old.

Pavol Országh Hviezdoslav (1849-1921): A csősz felesége (részlet)

Üdv ma tinéktek, erdők, hegyek,

szívből köszöntlek titeket!

Mit ront a föld rossz szelleme

(nézése, megver, hazugsága

ámít, süketít harsogása):

ti új életre keltitek,

új lelket lehelvén bele,

sebeit írral kenve meg,

igaz testvér szeretetével

kitárjátok öleteket,

ti szent, örök szívélyesek,

hozzátok árulás nem ér el,

nem kérditek: ki vagy? Mi kell?

de édes, meleg öleléssel

- ahogy csak egy anya ölel –

az embert megölelitek…

Ha percre befogadtatok:

máris lazulnak a bilincsek,

nyomban kitisztul a tekintet,

s a remény újjáéled ott.

Egyet intsen csupán az erdő,

csak szökkenjen a patak habja –

s dalol a lélek, dala zengő,

varázsvesszőjét már faragja –

s a szív nagyot, heveset dobban;

egy sas-kerengés a magosban,

egyetlen sólyom-szárnycsapás,

a bércen át egy férfifütty,

a csúcson egy tűzvillanás:

s kacag a jókedv mindenütt!

A lélek tüzet fog belé

s lángolva szárnyal felfelé,

a pillanat, mint égi hajszál

elröppen, fejünk fölött elszáll –

s a játszi jókedv égre szállván

lelkünk tölgyerdeje felett

kibomlik mint a szép szivárvány.

… Szívből köszöntlek titeket!

Ford.: Baranyi Ferenc

Forrás: Baranyi Ferenc: Szerelem és háború- Zrínyi Katonai Kiadó Bp., 1983., 11-12.. old.

Walt Whitman (1819-1892): Magasztalhatják mások

Magasztalhatják mások, amit jónak látnak:

Én a vágtató Missouri mellől csak akkor magasztalok

bármit is a művészetnek mondott miacsudában,

Ha teleszívja magát e folyó páráival s a préri

fűszagával,

S ezeket leheli ki tisztán

Ford.: Baranyi Ferenc

Forrás: Baranyi Ferenc: Szerelem és háború- Zrínyi Katonai Kiadó Bp., 1983., 12. old.

Federico García Lorca (1898-1936): Kubai néger-ritmus

Fernando Ortiznak

Holdtöltekor útra kelek

kubai Santiagóba,

megyek, vár Santiago,

fekete vizek batárján

megyek, vár Santiago.

Énekelnek a pálmaházak –

megyek, vár Santiago.

Mikor gólya lenne szívesen a pálma:

megyek, vár Santiago.

Mikor a banán is medúzának állna:

megyek, vár Santiago.

Fonseca napszín-szőke hajával

megyek, vár Santiago.

Rómeó s Júlia rózsabokrával

megyek, vár Santiago.

Tengernyi kártya, tengernyi fémpénz:

megyek, vár Santiago.

Kuba, aszályos ültetvény-ringás!

Megyek, vár Santiago.

Csöpögő fák és tűzöv-szorítás!

Megyek, vár Santiago.

Élőfa-hárfák, dohányvirág, kajmán –

megyek, vár Santiago.

Folyton hirdettem: Santiago vár rám,

odamegyek vizek fekete batárján,

megyek, vár Santiago.

A kerekeket rum s tengeri szél hajtja –

megyek, vár Santiago.

Korallfűzérem ég a sötétben –

megyek, vár Santiago.

Homokzátonyra futott a tenger –

megyek, vár Santiago.

Fehér forróság. Halott gyümölcsök.

Megyek, vár Santiago.

Ó, a kölesnek trágya-frissessége!

Ó Kuba! Sár és sóhajtások öble!

Megyek, vár Santiago.

Ford.: Baranyi Ferenc

Forrás: Baranyi Ferenc: Szerelem és háború- Zrínyi Katonai Kiadó Bp., 1983., 13-14. old.

Ion Pillat (1891-1945): A présházban

Künn a tarlón messzecsengőn víg vadászok dala szól,

lépj be hát a régi pince gádorába és figyeld meg

neszeit a boltívekkel átölelt földmélyi csendnek,

halld, amint halkan dúdolva puttonyokban forr a bor!

Befagytak a szenvedélyek kürtjei idők havától,

csak szívekben forr a vágyak keserű ürömje még,

most kivárjuk, míg letisztul mind a seprő és szemét,

s jó emlékek jó kotnári bora buggyan a pohárból.

Ford.: Baranyi Ferenc

Forrás: Baranyi Ferenc: Szerelem és háború- Zrínyi Katonai Kiadó Bp., 1983., 55. old.

Hihai Beniuc (1907-): Egy dalról

Vég s születés közt, elhalóan

dalolok még, mindig fakóbban.

S éveim nőnek, mint a Himalája,

dalom fáradtan fúl a kor zajába.

Félre az útból! – mondják nékem.

Gyorsabb tempót! – így ösztökélnek mások.

S én bosszúsan megállva nézem

botomra támaszkodva a világot.

De keletről, ó, napkeletről

új hajnalok intenek mosolyogva.

S ismerős dallam hangja zeng föl:

„Elvtársak – szól a dal -, álljunk a sorba!”

(Ford.: Baranyi Ferenc)

Forrás: Baranyi Ferenc: Szerelem és háború- Zrínyi Katonai Kiadó Bp., 1983., 206. old.

Alexandru Macedonski (1854-1920): Akarnám azt…

Akarnám azt, hogy édes, szép hazám,

Feléledvén az álom mámorából,

Kiáltsa fennen: ami rossz, silány,

Távozzék sebtiben Romániánkból!

Szeretném azt, ha éledvén a jog,

E földön újra igazság virulna,

Ha majd minden román munkába fog,

Hogy szép országunk fellendüljön újra,

Szeretném azt, ha öröm, büszkeség

Ragyogna itt, akár a napfény,

Ha összefogna az emberiség,

Imé, Uram, én ezt szeretném!

Szeretném azt, ha mind a zsarnokok

Úgy eltűnnének, mint a füst a szélben,

Vagy úgy, ahogy viharban a homok,

A földön túli szennyes éjben.

Akarnám, hogy a nép legyen király,

Király legyen a föld minden szegénye,

Hogy ne kötözze többé gúzsba már

A zsarnok durva kénye.

Akarnám azt, hogy mind pusztuljanak,

Akik pénzért hazájukat eladják,

Törjenek meg vétkük súlya alatt,

Gyötörje őket önvád.

(Ford.: Baranyi Ferenc)

Forrás: Baranyi Ferenc: Szerelem és háború- Zrínyi Katonai Kiadó Bp., 1983., 204. old.

Vladimir Roy (1885-1936): Hagyjuk el

Hagyjuk el a szennyet, sarat,

mielőtt létünk belefúl,

a vihar széttöri a szív

tartályát, s száz darabra hull.

Hagyjuk el, hisz olyan sekély

a pocsolya s szomjat sem olt,

tükrén a napfény mindig is

a Szép iróniája volt.

Hagyjuk a sörmámor ködét,

mely hályog csak mindünk szemén,

a dáridókban vad a szív

s mint gyémántszikla, oly kemény.

Hagyjuk el már a mocsarat,

hol fetreng a szellem s a test,

új lelket kérjünk s új szívet,

melyben egészség vére pezsg.

Hagyjuk el már: te, én, ti mind,

puszt7uljon el, mi fojtogat,

a kor fiának üdvöt itt

öröm-teremtő munka ad.

(Ford.: Baranyi Ferenc)

Forrás: Baranyi Ferenc: Szerelem és háború- Zrínyi Katonai Kiadó Bp., 1983., 206-207. old.

Ján Ponican (1902-): Pólusok

Átugrani nehéz dolog

nálunk a szakadékokat

a város nem hazám s faluk

szent prófétája sem vagyok

enyém a város kincse mind

s a falvak sorsa vállamon

s szívemben forr a régi per

vajon kicsoda dönti el?

csak életem és senki más

de áldozatba nem kerül?

ősi világok árkait

átugrani ha megfeszül

(Ford.: Baranyi Ferenc)

Forrás: Baranyi Ferenc: Szerelem és háború- Zrínyi Katonai Kiadó Bp., 1983., 207. old.

Pavol Országh Hviezdoslav (1849-1921): Anyánk sírját

Anyánk sírját felékesítsd,

hisz a virágot úgy szerette,

rózsaszirommal telehintsd,

hadd ragyogja a szeretet be.

Vess belé szekfű-magvakat

és búzavirágot köréje,

társai hadd búsuljanak,

sírja legyen a sírok éke.

Hantjának lankás oldala

zöld pázsittal olvadjon egybe,

fenyő bólintson rajta, ha

ráhull a tél hóförgetegje.

S nem szárad el a kert, a zöld,

szél nem szakítja ki a rózsát,

anyánk szívétől jó a föld,

s gyermeki könnyek is locsolják.

Ford.: Baranyi Ferenc

Forrás: Baranyi Ferenc: Szerelem és háború- Zrínyi Katonai Kiadó Bp., 1983., 48. old.

Milan Lajciak (1926-): Egy katonának

Lehet, nehéz lesz majd a puska

midőn magas hegyekre mégy fel,

lehet, megreszket büszke szíved

ha visszafordulsz s visszanézel,

lehet, hogy szenved majd a lelked

ha társad árul el gazul:

ne hagyd helyét el őrtüzednek,

él esküd múlhatatlanul!

Lehet, hogy átlőtt, csonka szárnnyal

zuhansz le majd a kék magasból

lehet, berobban harckocsidnak

benzinje s tűzhalálba hajszol,

lehet, hogy szenved majd a lelked

ha társad porba halva hull –

emlékezz rá: tovább kell menned,

él esküd múlhatatlanul!

(Ford.: Baranyi Ferenc)

Forrás: Baranyi Ferenc: Szerelem és háború- Zrínyi Katonai Kiadó Bp., 1983., 208. old.)

Jurij Adrianov (1939-): Nagy hó esett…

Vagyim Trajnyin moszkvai diák emlékére

Balladák zúgnak… Súlyos felhő

gomolyog sötéten felém,

a kürtök hangja messzezengő

s horkan megannyi harci mén.

De – állj! Miért idézne régmúlt

időket az emlékezet?

A nagyvárosra sűrű éj hullt.

… Nagy hó esett, nagy hó esett.

Az éjjeli fasor sötétkék

útján hat részeg lépkedett,

ragadozóak, mint a vércsék.

… Nagy hó esett, nagy hó esett.

Lökdösődtek pimasz-vidáman

s olykor káromkodtak nagyot,

midőn – akár a villanyáram –

ütött a szó: - Megálljatok!

Nem ihlet balladára engem

golyófütty s kard csörgése se,

a Komszomol-járőr a csendben

vonult s az éj vonult vele.

Fél tucat mámoros tekintet

a két gyerekre rámeredt

s cinkos-vadul egymásnak intett.

… Nagy hó esett, nagy hó esett.

A két fiú karján pirosló

tiltás virított: karszalag,

haragtól szikrázott a porhó –

megállt előttük mind a hat,

s megállt a csönd.

Aztán: - Mi van, na?!

Spiclik! Elbánunk veletek! –

Égő szúrás a zsenge nyakba.

… Nagy hó esett, nagy hó esett.

A durva öklök mellet értek,

sorban lesújtott mind a hat,

a járókelők mind kitértek:

ilyet még nézni sem szabad!

„Válasszuk őket szét? Ugyan már!

Beavatkozni sose jó!”

A sűrű vért a téli parknál

felitta, felitta a hó.

Nem ihlet balladára engem

golyófütty s kard csörgése se,

a Komszomol-járőr a csendben

vonult s az éj vonult vele.

Telefon éles berregése:

- A parkhoz! Elfutnak! Hamar!

- Ki van veled? – Kolja, szegényke,

de már… Jaj, gyertek, nagy a baj!

Az iszonyat kékróka-prémje

lágy és borzongatón hideg,

az arcra, mellre, hajra, kézre

nagy hó esett, nagy hó esett.

Nem ihlet balladára engem

golyófütty s kard csörgése se,

a Komszomol-járőr a csendben

vonult s az éj vonult vele.

Szemüveges, sipkás diákok

járják az éj sikátorát,

róluk nem írnak balladákat –

velük születnek balladák.

(Ford.: Baranyi Ferenc)

Forrás: Baranyi Ferenc: Szerelem és háború- Zrínyi Katonai Kiadó Bp., 1983., 209-211. old.)

Feliksz Csujev (1939-): Örülök

Örülök, hogy az egyszerű nép

mindig a tisztes útra hajt,

hogy Oroszhont bőrömön érzem

s szívemben őrzöm, mint a dalt,

hogy ránézhettem a világra

oly nyíltan, mint egy kiskölyök,

s hogy Ira, az orosz leányka

szépségével szívensütött,

hogy repülés előtt a tiszti

szállásokon – míg odakinn

a hóvihar zenélt – pilóták

olvasgatták a verseim,

örülök, hogy e hős legények

rámhagyták súlyos örökül,

hogy az igazak akarása

zuhantából is felröpül.

Mindent kitárok önmagamból

és néktek mindent átadok,

a súlyosat, a jót, a rosszat,

mindent, mindent, mi én vagyok.

(Ford.: Baranyi Ferenc)

Forrás: Baranyi Ferenc: Szerelem és háború- Zrínyi Katonai Kiadó Bp., 1983., 211. old.)

Feliksz Csujev (1939-): A költő

Mert kell, a kornak kell a költő,

a kor Prométheuszt akar,

hogy a világról s önmagukról

mindent elmondjon majd a dal.

A költő sorsokat találgat,

ha saját sorsát fejti meg,

maga ítél maga fölött és

maga választja: merre megy.

Úgy forr, mint népgyűlés a téren,

s lehet, azt mondja majd: ne így!

Gondoljátok meg és csak aztán

vegyétek el tisztségeit.

Jövendölő és hadvezér is,

tenyerén a világ gurul,

orosz földön perelt a költő

bármilyen kormány volt az úr.

S mikor a bánatát dalolja –

akkor sem a saját baját!

Akkor nem kéne költemény, ha

nem volna világ a világ.

(Ford.: Baranyi Ferenc)

Forrás: Baranyi Ferenc: Szerelem és háború- Zrínyi Katonai Kiadó Bp., 1983., 212. old.)

Andrej Voznyeszenszkij (1933-): Este az építkezésen

Vád ellenem a formalizmus:

2Az élettől ön távol áll,

a költészete formalin-dús,

egynehány sznob dicséri bár,

jó talaj lenne ön, de – parlag.

Sosem látott gyöngy-drága magvat.”

A mű lelkét a szikra adja

- de emberi, s nem isteni!

S ha az is hallja, ki a tajga

földgyalugépét kezeli,

(kinek cudar, keserű élet

jutott, s ezért érdes maradt,

mint tépett-kérgű fák, s borostás,

mint sugár-sertéktől a nap)

s ha a csinos csuvas leány is

elhessenti a könnyeket,

hessenti kék könnyét, ha folyna,

elhessenti, mint a legyet

szeme-tájáról, tapsikolva –

akkor hordom keresztemet:

a szurkálók bökéseit s a

dühödt megbélyegzéseket.

(Ford.: Baranyi Ferenc)

Forrás: Baranyi Ferenc: Szerelem és háború- Zrínyi Katonai Kiadó Bp., 1983., 213. old.)