Vonatfütty száll a messzi völgytorokból
- ó mennyi század visz innét oda!
A bérc alatt omladozó kolostor
tornyán tókálnak csöndesül szava.
Ez az egész – a héják fönn az égen
merev röptükkel fonnak koszorút
a csöpp tisztás fölél, mely fönn a bércen
sziklák ölében visszhangozva búg.
A vörös szerzetes kecskéket őriz,
elvadította ennyi sok magány,
egyedül csak a magány őrzi őt is,
s csupán vad tartja számon egynehány.
Ám amikor bealkonyul s fatörzsek
tövétől indul hosszú árnyvonás,
jönnek a kecskék s hozzádörgölőznek,
mint daróc-kérgű tölgyfához szokás.
És gyertyát tartanak neki a mályvák
és falut lát és házat, kerteket,
s – felhőfehér gidát – fehér leányt lát,
kinek a szeme zöld, mint zsenge gyep.
S kemény kezével simogatva szépen
a gida bundájába beletúr –
s ettől annak asszony-ravasz szemében
kísértések lidérces lángja gyúl.
De jő a morcos kecskebak sötéten,
villámot szór sárgás ördögszeme,
s a fehér nyírfák – mint bohó mesékben –
elválnak és elszállnak messzire,
arkangyalok jönnek az alkonyatban,
tűz-kardokat haraggal pörgetők,
s a bőréből kibújt barát zavartan
keresztet hány, achát-szentkép előtt.
Ford.: Baranyi Ferenc
Forrás: Baranyi Ferenc: Szerelem és háború-
Zrínyi Katonai Kiadó Bp., 1983., 55-56. old.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése