Anatolij Dnyeprovnak
Nem bibliai értelemben értem,
hogy mindig ég felé fordult az ember…
Mit számít az,
hogy bűnös és halandó
volt a muzsik: mindig előre nézett –
hátra sosem.
Maga mögött csak nyirkos földre látott.
De hitte mind,
hogy eljuthat odáig,
ahol embert-fürkészve jár a csillag,
megannyi várost és mezőt cipelvén.
S nem véletlen a furcsa ős-szokás sem
a szertehintett Polinéziában,
ahol a bennszülöttek
a nyúlánk fákra másznak,
hisz még a por is
ég felé igyekszik.
Ti mind – az ég felé!
Füvek – az ég felé!
Madarak – ég felé!
A méh szerelme is zenitre szárnyal.
S a szivárvány
- ha búzatáblák aranyára hajlik –
az égnek színes himnuszát ragyogja.
A legendák
immár a múltba haltak.
S az emberek
félelmüket legyűrték.
Nem csak az ég,
a csillag sem titok már,
egy mozdulat – s mindet szorítja markunk.
A léggömb és az állványos-merészség
bátran rugaszkodott a föld színéről.
Sok volt az áldozat
- jaj, mennyi áldozat! -,
amíg a csillagokhoz eljutottunk.
Hiszek az értelemben,
a győztes földgolyóban.
És fényes éjszakákon
szinte mondom magamban:
ide a csillagokkal!
S meghallgatnak – lehet
a csillagokon úszó városokban
s mezőkön is majd engemet.
(Ford.: Baranyi Ferenc)
Forrás: Baranyi Ferenc: Szerelem és háború- Zrínyi Katonai
Kiadó Bp., 1983., 217-218. old.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése