„Égre törő szándékkal robbannak be a művelődéstörténet világába a
nemzeti kultúrákat megnyitó, ifjú erőtől duzzadó nagyeposzok, mint a
Mahábhárata, Királyok könyve, Iliász – írja Lakatos István. – A világirodalom
nagy eposzait vizsgálva, a közös szándékoknak, tárgyaknak, motívumoknak
lépten-nyomon oly tömegére bukkanunk, amilyent hiába keresnénk a lírai vagy a
drámai költészetben, hiába a prózai epikában, tehát a novellában vagy a
regényben.” Ezek az eposzok összegzik nemzetük történetét, teljes
mitológiájuk kelléktárát is felhasználva. Enciklopédikus igénnyel lépnek fel:
megismertetik népük egész kultúráját – tudományát, vallását (hitvilágát),
erkölcsét, mindennapi életét, szokásait, társadalmi berendezkedését.
Ám ahány eposz, annyiféle.
Olyan meghatározást tehát, amely minden kontinens minden eposzára érvényes
lenne, nem lehet adni. Volt tudós (Marót Károly), aki szerint a
világirodalomban csak egy igazi nagyeposz van, s ez az Iliász. Érvényes nagyjából mindre, hogy egységes kompozíciójú,
hosszabb terjedelmű, verses epikai mű. Tárgya egy egész nemzetre kiható
esemény, mitológiai, mondai háttérrel. Főhőse nem egyszerű ember, hanem isteni
eredetű, óriás erejű nemzeti hős, akinek valamiféle isteni küldetése van: a végzet
szemelte ki feladata elvégzésére. Az eposz végkicsengése nem lehet hát
tragikus, optimistának kell lennie. Hangvétele tárgyilagos, előadásmódja a
sok-sok epizód miatt részletező. Az eposzok formai szabályait az Iliászból – mint az eposzból vonták le.
Ezek: az invokáció (égi lény
segítségül hívása), az expozíció (a
tárgy megjelölése a költemény elején), az enumeráció
(seregszemle), a mitológiai apparátus
(csodás elem, isteni beavatkozás), az eposzi
bőbeszédűség, a nagy hasonlatok, állandó díszítőjelzők, ismétlődő kifejezések.
Eredetüket
tekintve vannak naiv vagy népeposzok (pl. a Kalevipoeg),
illetve műeposzok. A műeposz lehet
nemzeti (pl. Zrínyi: Szigeti veszedelem),
romantikus (pl. Byron: Don Juan), vallásos (pl. Klopstock: Messiás)
és komikus eposz (Petőfi: A helység kalapácsa).
„Amint a világ egy csodával, a világteremtéssel kezdődik, hasonlóképp az
irodalomtörténet első ténye is egy csoda (és egyben egy világ teremtése).
Homérosz eposzai, a legrégibb irodalmi emlékek, mindjárt a legtökéletesebb művek
közé tartoznak, és eljövendő évezredek számára mintául szolgáltak a
költészetnek” – írja egy helyütt Szerb Antal. Kiváló ízléssel megkomponált
remekművek – szemben a meglehetősen laza szerkesztésű, inkább részleteiben
élvezhető eposzokkal (Rámájana, Kalevala vagy Tasso: Megszabadított Jeruzsálem).
A homéroszi eposzok nemcsak az
archaikus görög, de az európai irodalomnak is első írott versemlékei. Szinte
érthetetlen, hogy előzmények nélkül két ilyen művet alkothatott egy nép. A két
eposz „kész fegyverzetben ugrik elő a múlt sötétjéből, mint Athéné a Zeusz
homlokából” – mondja szellemesen Babits Mihály.
Ha elődei nem is, előzményei
bizonyára voltak, csak az írásbeliség kezdeti fokán ezek nem maradtak fenn.
Talán mert csak a tökéletest tartották méltónak a lejegyzésre, az utókorra való
átörökítésre. Az írást ugyanis már ismerték, nemhogy Homérosz korában, de
azelőtt hat évszázaddal is. Az írás tudománya azonban csak kevesek kiváltsága
volt, a költők műveiket szóban adták elő. Ahhoz, hogy meggyőzően recitálják,
meg kellett tanulniuk – s a legjobbakat tanulták meg, így csak ezeket jegyezték
le később. Ilyenek voltak a trójai
mondakört idéző dalciklusok. Ezek későbbi megfogalmazása az Iliász és az Odüsszeia, melyeket a hagyomány szerint Homérosz öntött formába.
E tudatos költői alkotások
remek képet adnak a korabeli görögség mindennapi életéről, a mesterségekről,
vallásról, a kultúra fejlettségéről. Jó példa erre az Iliászban Akhilleusz pajzsának leírása. Ezt a csodálatos remekművet
Héphaisztosz kovácsisten készítette: