Kisfaludy Atala (1836-1911): Mit dalolsz...

Mit dalolsz jövő tavaszról,
Mit csevegsz, te kis madár?
Mért kecsegtet már reménnyel
Ez a bágyadt napsugár?

Melyről álmaid beszélnek,
Vissza nem tér a tavasz,
Más kikelet jő helyébe,
Szebb talán, de mégsem az.

Álmaidnak, szerelmidnek
Kikelete veszve már;
Nem varázsolhatja vissza
Semmi fényes napsugár.

A szép, ismerős virágok
Elhervadtak, s éneked
Az új kikelet idegen
Virági nem értik meg.

Más a szellő, más a harmat,
Más a rezgő falevél;
Miről álmaid regélnek,
Mind elölte azt a tél.

Ismeretlen dal fog zengni,
Idegen lesz a sugár;
Oh, ne várd a kikeletet,
Halj meg inkább, kismadár!

Mire egyszer hervadás jött,
Nem tér vissza a tavasz,
Jöhet ismét más helyébe,
Szebb talán, de mégsem az!

(Forrás: A magyar költészet kincsestára 1999. - Magyar nőköltők a XVI. századtól a XIX. századig - Válogatás - Unikornis Kiadó, Bp.)

Kisfaludy Atala (1836-1911): Egy sír felett

Sírok érted, miért is ne sirassalak?!
Tán azért, mert nem embernek hívtanak?
Mert hű lenni s igény nélkül szeretni tudtál csupán?
Megsiratlak forró könnyel, megsiratlak, jó kutyám.

Sírok érted, mért is ne sirassalak?!
Tán azért szóra nem nyithattad ajakad?
Sok hazug szó, hamis eskü csalt szemembe könnyeket;
Megsiratom a te igaz, hűséges, jó szívedet.

Sírok érted, mért is ne sirassalak?!
Nem vétettél, meg én sem bántottalak,
S emberek közt mennyi kínos önvád, mennyi bántalom!
Megsiratlak, s veled együtt magamat is siratom.

Sírok érted, mért is ne sirassalak?!
Virágokkal mért ne hintsem sírodat?
S habár szívem virágait összetépték hidegen,
A te sírod ne maradjon koszorútlan, ridegen.

Sírok érted, mért is ne sirassalak,!
Eltemetlek egy virágos fa alatt,
S hogy szívedből hadd fakadjon hű örökzöld, hű virág,
Bizalommal az örökhű természetnek adlak át.

(Forrás: A magyar költészet kincsestára 1999. - Magyar nőköltők a XVI. századtól a XIX. századig - Válogatás - Unikornis Kiadó, Bp.)

Kisfaludy Atala (1836-1911): Hervadó rózsához

Halvány rózsa, fehér rózsa,
Kedves, édes virágom,
Rokonszenvet csak tehozzád
Érzek még e világon.

Neked is nagy bánatod van,
Nemde, szegény kis virág?
Tehozzád is hűtelen lett
Az öröm, a boldogság.

Neked is bimbó korodban
Sok szép reményed vala,
S aztán tégedet is, nemde,
Minden remény megcsala?

Nemde, mennyi vihar és vész
Dúl e szegény életen?!
És a tavasz milyen rövid,
S a lepke mily hűtelen!

Szegény virág, hátha tudnád
Az én szívem keservét,
Szegény virág, hátha még az
Embereket ismernéd!

Halvány rózsa, fehér rózsa,
Hervadj, kedves virágom,
Nincsen már a mi számunkra
Boldogság a világon.

Hervadj, hervadj, de leheld ki
Kelyhed édes illatát,
Lelkem véle egyesülve
Lel talán egy jobb hazát.

(Forrás: A magyar költészet kincsestára 1999. - Magyar nőköltők a XVI. századtól a XIX. századig - Válogatás - Unikornis Kiadó, Bp.)

Kisfaludy Atala (1836-1911): Flórához

Elriasztva, megsebezve,
Nem találva föl helyét,
Lelkem üldözött galambként
Megpihenni száll feléd.

Hozzád nem hat az irigység,
Nem hat el a rágalom,
Nálad, mint a költő mondja:
"Mosolyog a fájdalom."

Bájkörödben nem követi
Hideg tél a szép tavaszt,
S a bánatos kis fülmile
Himnuszt zeng ott, nem panaszt.

Nálad ragyogóbb a csillag,
mert szemed megbámulá,
S kékebb az ég, mert reméli,
Hogy te dalt mondasz reá.

A nap szelídebben küldi
Fényes sugarát feléd,
Hogy ne kelljen nélkülözni
Szép szemed tekintetét.

S a kis virág, megtudván, hogy
Hervadásán könnyezel,
Azóta, hogy ne könnyezzél,
Nálad az sem hervad el.

Szeretettel tekint le rád
Az egész nagy természet,
Ah, tégedet még a hideg
Emberi szív is szeret!

Bocsáss meg hát, hogy ha sértve,
Nem találva föl helyét,
Lelkem üldözött galambként
Megpihenni száll feléd.

(Forrás: A magyar költészet kincsestára 1999. - Magyar nőköltők a XVI. századtól a XIX. századig - Válogatás - Unikornis Kiadó, Bp.)

Kisfaludy Atala (1836-1911): Hadd maradjon sejtelemnek...

Hadd maradjon kimondatlan
A szó, mely ajkamon lebeg,
Ne halld azt te soha, soha:
"Hadd maradjon sejtelemnek!"

Ne tudd te meg, hogy kihez szól
A sok dal és a sok ének,
És hogy mi zeng e dalokban:
"Hadd maradjon sejtelemnek!"

Ha a sírba visz a bánat,
S hideg hant alá temetnek,
Ne tudd meg azt, hogy mi ölt meg:
"Hadd maradjon sejtelemnek!"

(Forrás: A magyar költészet kincsestára 1999.- Magyar nőköltők a XVI. századtól a XIX. századig- Válogatás - Unikornis Kiadó, Bp.)

Kisfaludy Atala (1836-1911): Férjemhez

Azt kérdezed, az fáj neked
Tőlem, édes angyalom,
Hogy tehozzád, hogy felőled
Mért szól oly ritkán dalom?

Ha beszőhetném dalomba
A nap fényes sugarát,
S elkérhetném a virágtól
Szépségét és illatát,

Hogyha odakölcsönözné
A szivárvány színeit,
És az egész nagy természet
Minden ékességeit,

S ha e sok fény és dicsőség
Mind átragyogná dalom -
Akkor zenghetne felőled,
Kedves, édes angyalom!

De így felőled dalolni
Hol vennék én szavakat?
Azért engedd, hogy téged csak
Hallgatva imádjalak!

(Forrás: A magyar költészet kincsestára 1999.- Magyar nőköltők a XVI. századtól a XIX. századig- Válogatás - Unikornis Kiadó, Bp.)

Kisfaludy Atala (1836-1911): Eszményképemhez

Hol vagy, hol vagy? Eddig még csak
Álmaimban láttalak;
Élsz-é, s ha élsz, olyan vagy-é,
Aminőnek álmodlak?

Olyan vagy-é, aminőnek
Az én képzeletem fest,
Karcsú, halvány; és valódon
Több a szellem, mint a test.

Szemed sötét s fényes, mint a
Holdsugáros éjszaka,
Tekinteted a mennyország,
Mosolyod az üdv maga!

Való vagy-é, vagy csak álom?
- Minden álom, ami szép!
Ritkán olyan a való, mint
Az álmodott eszménykép!

Ritkán olyan a való, mint
Az álmodott boldogság,
Mindig édesebb az álom,
Mint a legszebb valóság.

Álmainkban minden üdvöt
Csak lelkünkkel érezünk,
Azért égibb a gyönyör, mit
Álmainkban élvezünk.

Óh, maradj tehát csak álom,
Édes-titkos sejtelem!
Ne valósulj - maradj az én
Ismeretlen kedvesem!

Maradj te meg álmaimnak,
Maradj csak a lelkemé!
Valósulva tündérálmom
Bájait elvesztené.

(Forrás: A magyar költészet kincsestára 1999.- Magyar nőköltők a XVI. századtól a XIX. századig- Válogatás - Unikornis Kiadó, Bp.)

Kisfaludy Atala (1836-1911): Eszményképemhez

Hol vagy, hol vagy? Eddig még csak
Álmaimban láttalak;
Élsz-é, s ha élsz, olyan vagy-é,
Aminőnek álmodlak?

Olyan vagy-é, aminőnek
Az én képzeletem fest,
Karcsú, halvány; és valódon
Több a szellem, mint a test.

Szemed sötét s fényes, mint a
Holdsugáros éjszaka,
Tekinteted a mennyország,
Mosolyod az üdv maga!

Való vagy-é, vagy csak álom?
- Minden álom, ami szép!
Ritkán olyan a való, mint
Az álmodott eszménykép!

Ritkán olyan a való, mint
Az álmodott boldogság,
Mindig édesebb az álom,
Mint a legszebb valóság.

Álmainkban minden üdvöt
Csak lelkünkkel érezünk,
Azért égibb a gyönyör, mit
Álmainkban élvezünk.

Óh, maradj tehát csak álom,
Édes-titkos sejtelem!
Ne valósulj - maradj az én
Ismeretlen kedvesem!

Maradj te meg álmaimnak,
Maradj csak a lelkemé!
Valósulva tündérálmom
Bájait elvesztené.

(Forrás: A magyar költészet kincsestára 1999.- Magyar nőköltők a XVI. századtól a XIX. századig- Válogatás - Unikornis Kiadó, Bp.)

Kisfaludy Atala (1836-1911): Halottak estéjén

Ragyognak a sírok fényes temetőben,
Ragyognak a könnyek százezrek szemében;
Gőg, tettetés, szokás, ál- s igaz fájdalom
Lámpavilágot gyújt koszorús halmokon.

Népes temetőben ragyognak a sírok,
- Én sötét szobámban csak egyedül sírok;
Az én égő könnyem nem nevel virágot,
Az én búbánatom nem gyújt mécsvilágot!

Virágtalan, sötét az én szívem búja;
Az én temetőmnek nincsen koszorúja,
Az én éjszakámnak nincsen virradása,
Az én halottamnak nincs feltámadása.

Az én halottaim nem pihennek sírba,
Nem borulhatok le fejfájukra sírva;
Földben nem találja őket könnyem árja,
Égben imádságom őket nem találja!

Eltemetve vannak feltámadás nélkül;
Az ilyen sírokra fény nem illik ékül,
Ilyen könnyhullásnak nem terem virága,
Ilyen temetőnek nincs lámpavilága.

Kiket én gyászolok, kikért szívem árva,
Nem pihennek azok koporsóba zárva!
Ők az élők között mulatnak nevetve,
Csak az én szívemben vannak eltemetve.
*

Kisfaludy Atala Kötcsén (Somogy m.) született 1836-ban. Kisfaludi K. Mihály és Hanovszky Amália leánya. A Kisfaludyak írói hagyományainak örököse, Ányos Pál rokona, Szalay Fruzina anyja. Férje Szalay Károly ügyvéd, utóbb országgyűlési képviselő. Egy betegségében, Ariostót forgatva kapott kedvet a versíráshoz, de valójában férje hűtlensége tette költővé. 1858-tól kezdve jelentek meg versei, írásai kedvelt műfaja volt az irodalmi rajz. 1861-63 között a Gyermekbarát c., Szabó Richárd szerkesztette hetilap tulajdonosa volt. 1876-ig az Atala nevet használta írói névként. 1876-tól a Petőfi Társaság tagja. 1906-ben elveszítette férjét. Kaposvárott halt meg 1911. február 15-én.

Művei: Atala költeményei, Bp., 1861;
Rajzok, Bp., 1879;
- Összes költeményei, Kaposvár, 1880.
Irodalom: Fábri Anna, "A szép tiltott táj felé", Bp., 1996.
*
(Forrás: A magyar költészet kincsestára 1999. - Magyar nőköltők a XVI. századtól a XIX. századig - Válogatás - Unikornis Kiadó, Bp.)

Kisfaludy Atala (1836-1911): Szemrehányás

Nem is bánod, nem is kérded,
Hogy mért némult el dalom?
Nem is tudod, hogy miattad
Öl meg a bú, fájdalom?

Nem is tudod, hogy szeretlek,
Néma az én szerelmem;
Hol lelnék szót arra, mit még
Más nem érezte előttem!

Szűkkeblű arra a világ,
Hogy így tudna szeretni,
Nem elég egy élet ily nagy
Szerelmet átérezni.

E mostani élet előtt
Szerettelek már téged,
Ezerféle alakokban
Találkoztam már véled.

Egykor patak voltam, te meg
Csillag voltál, angyalom,
Hű vallomást küldtél hozzám
Epedő sugáridon.

Azután meg virág voltam,
És te harmat, angyalom,
Csókjaiddal ébresztél fel
Engem minden hajnalon.

Aztán madár voltam, te meg
Rózsabokor, angyalom,
Illatos árnyadban zengém
Hozzád szerelmes dalom.

Te mindezt már elfeledted,
Nem is ismersz engemet,
Nem tudod, hogy az én lelkem
Reád ismert, és szeret.

Hozzá, kit oly hőn szerettél
Annyi számos életen;
Ezredéves szerelmedhez
Hogy lehettél hűtelen?!

(Forrás: A magyar költészet kincsestára 1999. - Magyar nőköltők a XVI. századtól a XIX. századig - Válogatás - Unikornis Kiadó, Bp.)

Kisfaludy Atala (1836-1911): Honszeretet (1861.)

Fényes kalpag, cifra mente,
Hosszú bajusz jól kifenve,
Órjás sarkantyú pengése,
Háromszín szalag lengése,
Mind szép dolog, mind jó lehet,
De még ez nem honszeretet.

Lengő tollak, nagy buzogány,
Három a tánc - húzd rá, cigány,
Pipafüst és poharazás,
S hogy a német huncfut, nem más,
Mind jó dolog, s igaz lehet,
De még ez nem honszeretet.

Nemtelen düh, pártoskodás,
haszonlesés, rágalmazás...
De erről a szent költészet
Hallgat, s lantom dalt nem zenghet.
Ezeket te nem ismered,
Ég leánya, honszeretet.

Te szép himnusz, szent zsolozsma,
Összhangodat nem zavarja
Rút viszályok sértő hangja,
Sem kérkedés üres zaja,
Egyetértés, összetartás,
Egy szív s lélek, egy hitvallás.

Tett, mely mindenre készen áll,
Ha kell, élet, ha kell, halál,
Ha kell szelíd, ha kell, erős,
Méltóságos, nemes és hős,
Nagy, ha örül, nagy, ha szenved...
Ilyen vagy te, honszeretet!

*

Kisfaludy Atala Kötcsén (Somogy m.) született 1836-ban. Kisfaludi K. Mihály és Hanovszky Amália leánya. A Kisfaludyak írói hagyományainak örököse, Ányos Pál rokona, Szalay Fruzina anyja. Férje Szalay Károly ügyvéd, utóbb országgyűlési képviselő. Egy betegségében, Ariostót forgatva kapott kedvet a versíráshoz, de valójában férje hűtlensége tette költővé. 1858-tól kezdve jelentek meg versei, írásai kedvelt műfaja volt az irodalmi rajz. 1861-63 között a Gyermekbarát c., Szabó Richárd szerkesztette hetilap tulajdonosa volt. 1876-ig az Atala nevet használta írói névként. 1876-tól a Petőfi Társaság tagja. 1906-ben elveszítette férjét. Kaposvárott halt meg 1911. február 15-én.

Művei: Atala költeményei, Bp., 1861;
Rajzok, Bp., 1879;
- Összes költeményei, Kaposvár, 1880.
Irodalom: Fábri Anna, "A szép tiltott táj felé", Bp., 1996.
*
(Forrás: A magyar költészet kincsestára 1999. - Magyar nőköltők a XVI. századtól a XIX. századig - Válogatás - Unikornis Kiadó, Bp.)

Kisfaludy Atala (1836-1911)

(Összes költeményei, Kaposvár, 1880)

Zilahy Károly kritikai dolgozatai közt találunk egyet, mely Atala költeményeivel foglalkozik. A költőnő azokat a verseket, melyek a jelen kötetben ELSŐ KÍSÉRLETEK-nek címezték: az ötvenes években már kiadta és akkor mind a kritika, mind a közönség részéről rokonszenves, sőt zajos fogadtatásban részesültek e költemények. Csak néhány pedánsabb ítéletű kritikus, kik közé Zilahy K. is tartozott, bírálták meg szigorúbban és utasították a költőnőt a líra teréről a prózához. Atala azonban csak részben fogadta meg a „jó” tanácsot s azóta írt ugyan prózát (RAJZOK), minőt írónőink közül egy sem tud felmutatni, de nem dobta félre lantját sem és ezt okosan, bölcsen tette. Oly gazdag, sziporkázó szellem, mint az övé, csak vétket követett volna el az elnémulással. És íme, az ÚJABB KÖLTEMÉNYEK határozottan bizonyítják szelleme fejlődését, megtisztulását, s mint ezeket az ELSŐ KÍSÉRLETEK-kel összehasonlítva, idézetekkel is kimutathatjuk.

Atala nem árul el valami rendkívüli termékenységet s az ÖSSZES KÖLTEMÉNYEK mindössze sem igen haladják túl egy füzet terjedelmét: de azért e kevésnek is elég súlya van, s megérdemli, hogy komolyan és tüzetesebben foglalkozzunk vele.

Csapongó, fényben és szavakban röpködő szelleme egykor azt hitte, hogy mindent, mindent meg fog dalolni. Mindenből a lelkesedés, a költészet pompázó világa ragyogott, nevetett feléje. Dalt lel a tavaszban, a virágban, a madárdalban, dal zeng hozzá a légből, dal lebeg a rózsaágon (!), dal száll le a napsugáron és

Dal van a csillaghullásban,
Dal a virághervadásban.
Dalt susog a falevél:
Daltól ragyog a fénybogár (!)
Daltól rezeg a holdsugár
És dalt hoz az esti szél.

És csakugyan! Lelke mint egy pajkos, aranyos tavaszi pillangó, kábultan vibrál az epithetonok virágerdejében, - s azt hiszi, hogy az a sok csillogás, cifraság, azok az egymásra halmozott összecsengő jelzők: azok a – költészet. Többé-kevésbé így történik ez minden fiatal költői lélekkel, míg ítélőtehetsége nem tisztul meg annyim, hogy az egyszerűt látja szépnek és igaznak. Mert pl. az efféle túláradások nem hathatnak, vagy rosszul hatnak.

Oly titoktelt oly ábrándos,
Olyan égi, oly bűbájos
A Balaton kék ege...

Oly merengő, oly borongó,
Olyan édes, oly mosolygó
A Balaton nyugalma.

Olyan fájó, oly gyötrelmes,
Olyan kínos, oly sejtelmes
A Balaton hulláma stb.

És, mi tagadás benne, e pazarlás és tékozlás a szavakkal majdnem az összes ELSŐ KÍSÉRLETEK-et jellemzi. Egy-egy kis ötlet, egy tűnő gondolat annyi dísszel és ékességgel felpompázva, hogy alig látszik elő a sok dekorációtól. De ez önkénytelen tünemény Atalánál: a lelkesedés, a hevülés túlcsapongása; - ahogy egy patak foly, ahogy a fuvalom leng s a virágszirmok ragyognak: olyan természetes ez nála, de nem mondjuk, hogy ilyen az esztétikus szemében is.

Dalol mint a madár s nem törődik azzal, hogy hallgatják-e őt sokan, mert nem dicsőségért dalol, csak azért, mert jólesik neki.

Ha dalában csak egy kebel
Vigaszra, örömre lelt:
Akkor az elszállt madárra
nem hiába énekelt,
S ha színével, illatával
Örömet szerezhete:
Rövid bár, de nem hasztalan
Volt a virág élete.

Az ELSŐ KÍSÉRLETEK nagyrészt szerelmi költemények, tavaszi dalok, melyek közé itt-ott egy-egy őszi elégia vegyül, s Atalánál is bebizonyul, hogy „fájdalom szüli a gyöngyöt”, mert ahol ő tűnt gyönyörökről, elhullott tavaszról emlékezik: azok a költeményei sokkal sikerültebbek, mint melyekben felhőtlen és napsugaras boldogságról énekel.

Az ELSŐ KÍSÉRLETEK szebb darabjai közé tartoznak és határozott költői tehetségről tanúskodnak: AZ EMLÉKEZETHEZ (21. l.), EMLÉKSZEL MÉG (67. l.), VIRÁGOS, DALOS MEZŐBEN (70. l.), ŐSZI RÓZSÁHOZ (75. l.), NEM AZ FÁJ... (84. l.), MÉLA HARANG (86. l.) című költemények. Kedves még a KIS LEÁNYOMHOZ című, mely elbájoló, igaz hangulat terméke.

Míg Atala az örömök, bánatok, a családi érzelmek s az emlékezet elégikus képeivel foglalja el magát: saját világában mozog. De téved, mikor lelkét néha „turulmadárnak” Hadúr szent madarának képzeli, amely madár lelkesítve, bátorítva hívja a népet győzelemre

S a ki lángdalát hallgatja:
Bajnok és hős lesz belőle.

Ezeket a „lángdalokat” – bár itt jelezve vannak – sehol sem találjuk, hacsak a FELKÖSZÖNTÉS című költeményt (Kazinczy évszázados ünnepre) nem vesszük ilyennek. De ha lennének is ily „lángdalok” Atala kötetében: bizonyára sem hangulatai, sem stylje nem felelnének meg ama dalok szellemének. Az ő világa: az elégiai bánkódás, a visszaemlékezés tündérvilága és stylje sokkal gyengédebb, virágosabb, bájosabb, hogysem alkalmas lehetne valamely erős gondolat erélyes körülírására, megdalolására.

Az ÚJABB KÖLTEMÉNYEK címe alá foglalt versek egy oly költeménnyel kezdődnek, mely beszél hozzánk és elmondja, hogy Atala az ELSŐ KÍSÉRLETEK megírása után sokáig pihentette lantját. De oly sok emlékű és sokfényű lélek, mint az övé, végképp el nem némulhatott. A letarolt rét, a lombtalan ág, a hulló csillagok látása fölkelti elégiai hangulatait s megzendül újra az elnémult lant kedves húrja

S mint hárfa húrján egy rég elfeledt dal,
Álomszerűn megzendül lelkemen –
Édes zenéd, barátság! Gyermekálom!
Csábhangod, szép hazugság – szerelem!

S olvassa el bárki, kinek szíve fogékony az elégiák iránt, a JUT-E MÉG ESZEDBE című szép költeményét: lehetetlen, hogy meg ne ragadja, el ne bájolja az az édes fájó hangulat, mely – mintha holdfényes éjen távoli furulyaszót hallanánk, - lelkünkbe lopódzik, s ott ringatódzik, visszhangzik még hosszasan.

Az ÚJABB KÖLTEMÉNYEK hangján s hangulatán már az is meglátszik, hogy költőnőnk gondatlan hevüléseit, csapongó lelkesedéseit sok tapasztalás és csalódás érte, s hogy ifjúkori ábrándjait a contemplatió meglehetősen átszűrte.
Midőn kutyája sírja fölött zendíti meg lantját: „forró könyeket” hullat s készen állva arra, hogy e könnyeket tán kigúnyolhatják az emberek, közönyös hangon kérdi:

... mért ne sirassalak?
Tán mert szóra nem nyithattad ajakad?
Sok hazug szó, hamis eskü csalt szemembe könyeket,
Megsiratom a te igaz, hűséges jó szívedet.

Ugyanily búsongó, szemrehányó hangon, a rezignáció, a kiábrándulás és keserűség hangján van írva a MIT DALOLSZ? kezdetű csinos kis dal is, melyben a madárka tavaszi dalát hallgatva, szomorún szólítja meg:

Mit dalolsz jövő tavaszról?...
- - - - -
Melyről álmaid beszélnek:
Vissza nem tér a tavasz;
Más kikelet jő helyébe,
Szebb talán, de mégsem az!

A NYUGAT FELÉ című költemény sejtelmes, mysteriósus hangulatával mintegy előfutárja a HOGY ŐSZ LESZ kezdetű bájosan egyszerű és igaz költészettől besugárzott költeménynek, melyből nem állhatjuk meg, hogy az utolsó három versszakot ne közöljük:

A szürke ég, a köd, a felhő,
A búbánatos őszi szél
Ez a sok titkos „istenhozzád”
Mind elválásunkról beszél.

S e szép, kegyetlen, gyilkoló ősz
S e halk, mosolygó hervadás –
Ez az a régi, bús történet:
Történetünk ez, semmi más.

Végezzük hát be: - te mosolyogva
Hozd a halált, a dért, fagyot;
Én meg, miként fű, fa, virágok –
Szépen, csöndesen meghalok.

Szebbnél szebb helyeket idézhetnék az ÚJABB KÖLTEMÉNYEK közül, de térszűke miatt csak címeik elősorolására szorítkozhatunk. Fényesen megállnak a kritika előtt a NYÁRÉJI ÁLOM, EGY NAPOM (melyben egy szegény munkást dicsőít), EGYSZER AZTÁN NEM LEHET, A FECSKÉBEN, MA HAJNALBAN, CSALFA ÁLOM, HAZUG ÁLOM, BOLDOG UJÉVET!, NÉVTELEN BÚBÁNAT s a HALOTTAK ESTÉJÉN címűek, mely utóbbi talán legköltőibb darabja az egész kötetnek.

Ha egy verskötetben csak tíz jó költeményt talál is az ember: már meg van azért jutalmazva, hogy végig olvasta azt a kötetet; hátha ily bőven akad a jóra, mint Atala kötetében! Örülnénk, ha rövid és hézagos ismertetésünk új és gyakoribb munkálkodásra buzdítaná a „bús dalok leányát” (mint ő nevezi magát egyik költeményében) s hisszük is, hogy sokfényű szellemétől, gazdag kedélyétől joggal várunk még igen sokat. Írónőink közt határozottan Atala ír legszebben, s így amily őszinte örömmel látjuk mindenkor, akár a rímek, akár a próza világában: éppoly véteknek ítélnők hallgatását. Akit szeretnek, az bátran írhat. Atala már úgyis sokat mulasztott s alkalomszerű lesz, ha megcsendül fülébe egyik költeményének refrénje, hogy – „egyszer aztán nem lehet”...

(-i.)

(Forrás: Koszorú – A Petőfi-Társaság havi közlönye III. kötet, 1880. - Bp., Rautmann Frigyes kiadása)

Kisfaludy Atala (1836-1911)

(Összes költeményei, Kaposvár, 1880)

Zilahy Károly kritikai dolgozatai közt találunk egyet, mely Atala költeményeivel foglalkozik. A költőnő azokat a verseket, melyek a jelen kötetben ELSŐ KÍSÉRLETEK-nek címezték: az ötvenes években már kiadta és akkor mind a kritika, mind a közönség részéről rokonszenves, sőt zajos fogadtatásban részesültek e költemények. Csak néhány pedánsabb ítéletű kritikus, kik közé Zilahy K. is tartozott, bírálták meg szigorúbban és utasították a költőnőt a líra teréről a prózához. Atala azonban csak részben fogadta meg a „jó” tanácsot s azóta írt ugyan prózát (RAJZOK), minőt írónőink közül egy sem tud felmutatni, de nem dobta félre lantját sem és ezt okosan, bölcsen tette. Oly gazdag, sziporkázó szellem, mint az övé, csak vétket követett volna el az elnémulással. És íme, az ÚJABB KÖLTEMÉNYEK határozottan bizonyítják szelleme fejlődését, megtisztulását, s mint ezeket az ELSŐ KÍSÉRLETEK-kel összehasonlítva, idézetekkel is kimutathatjuk.

Atala nem árul el valami rendkívüli termékenységet s az ÖSSZES KÖLTEMÉNYEK mindössze sem igen haladják túl egy füzet terjedelmét: de azért e kevésnek is elég súlya van, s megérdemli, hogy komolyan és tüzetesebben foglalkozzunk vele.

Csapongó, fényben és szavakban röpködő szelleme egykor azt hitte, hogy mindent, mindent meg fog dalolni. Mindenből a lelkesedés, a költészet pompázó világa ragyogott, nevetett feléje. Dalt lel a tavaszban, a virágban, a madárdalban, dal zeng hozzá a légből, dal lebeg a rózsaágon (!), dal száll le a napsugáron és

Dal van a csillaghullásban,
Dal a virághervadásban.
Dalt susog a falevél:
Daltól ragyog a fénybogár (!)
Daltól rezeg a holdsugár
És dalt hoz az esti szél.

És csakugyan! Lelke mint egy pajkos, aranyos tavaszi pillangó, kábultan vibrál az epithetonok virágerdejében, - s azt hiszi, hogy az a sok csillogás, cifraság, azok az egymásra halmozott összecsengő jelzők: azok a – költészet. Többé-kevésbé így történik ez minden fiatal költői lélekkel, míg ítélőtehetsége nem tisztul meg annyim, hogy az egyszerűt látja szépnek és igaznak. Mert pl. az efféle túláradások nem hathatnak, vagy rosszul hatnak.

Oly titoktelt oly ábrándos,
Olyan égi, oly bűbájos
A Balaton kék ege...

Oly merengő, oly borongó,
Olyan édes, oly mosolygó
A Balaton nyugalma.

Olyan fájó, oly gyötrelmes,
Olyan kínos, oly sejtelmes
A Balaton hulláma stb.

És, mi tagadás benne, e pazarlás és tékozlás a szavakkal majdnem az összes ELSŐ KÍSÉRLETEK-et jellemzi. Egy-egy kis ötlet, egy tűnő gondolat annyi dísszel és ékességgel felpompázva, hogy alig látszik elő a sok dekorációtól. De ez önkénytelen tünemény Atalánál: a lelkesedés, a hevülés túlcsapongása; - ahogy egy patak foly, ahogy a fuvalom leng s a virágszirmok ragyognak: olyan természetes ez nála, de nem mondjuk, hogy ilyen az esztétikus szemében is.

Dalol mint a madár s nem törődik azzal, hogy hallgatják-e őt sokan, mert nem dicsőségért dalol, csak azért, mert jólesik neki.

Ha dalában csak egy kebel
Vigaszra, örömre lelt:
Akkor az elszállt madárra
nem hiába énekelt,
S ha színével, illatával
Örömet szerezhete:
Rövid bár, de nem hasztalan
Volt a virág élete.

Az ELSŐ KÍSÉRLETEK nagyrészt szerelmi költemények, tavaszi dalok, melyek közé itt-ott egy-egy őszi elégia vegyül, s Atalánál is bebizonyul, hogy „fájdalom szüli a gyöngyöt”, mert ahol ő tűnt gyönyörökről, elhullott tavaszról emlékezik: azok a költeményei sokkal sikerültebbek, mint melyekben felhőtlen és napsugaras boldogságról énekel.

Az ELSŐ KÍSÉRLETEK szebb darabjai közé tartoznak és határozott költői tehetségről tanúskodnak: AZ EMLÉKEZETHEZ (21. l.), EMLÉKSZEL MÉG (67. l.), VIRÁGOS, DALOS MEZŐBEN (70. l.), ŐSZI RÓZSÁHOZ (75. l.), NEM AZ FÁJ... (84. l.), MÉLA HARANG (86. l.) című költemények. Kedves még a KIS LEÁNYOMHOZ című, mely elbájoló, igaz hangulat terméke.

Míg Atala az örömök, bánatok, a családi érzelmek s az emlékezet elégikus képeivel foglalja el magát: saját világában mozog. De téved, mikor lelkét néha „turulmadárnak” Hadúr szent madarának képzeli, amely madár lelkesítve, bátorítva hívja a népet győzelemre

S a ki lángdalát hallgatja:
Bajnok és hős lesz belőle.

Ezeket a „lángdalokat” – bár itt jelezve vannak – sehol sem találjuk, hacsak a FELKÖSZÖNTÉS című költeményt (Kazinczy évszázados ünnepre) nem vesszük ilyennek. De ha lennének is ily „lángdalok” Atala kötetében: bizonyára sem hangulatai, sem stylje nem felelnének meg ama dalok szellemének. Az ő világa: az elégiai bánkódás, a visszaemlékezés tündérvilága és stylje sokkal gyengédebb, virágosabb, bájosabb, hogysem alkalmas lehetne valamely erős gondolat erélyes körülírására, megdalolására.

Az ÚJABB KÖLTEMÉNYEK címe alá foglalt versek egy oly költeménnyel kezdődnek, mely beszél hozzánk és elmondja, hogy Atala az ELSŐ KÍSÉRLETEK megírása után sokáig pihentette lantját. De oly sok emlékű és sokfényű lélek, mint az övé, végképp el nem némulhatott. A letarolt rét, a lombtalan ág, a hulló csillagok látása fölkelti elégiai hangulatait s megzendül újra az elnémult lant kedves húrja

S mint hárfa húrján egy rég elfeledt dal,
Álomszerűn megzendül lelkemen –
Édes zenéd, barátság! Gyermekálom!
Csábhangod, szép hazugság – szerelem!

S olvassa el bárki, kinek szíve fogékony az elégiák iránt, a JUT-E MÉG ESZEDBE című szép költeményét: lehetetlen, hogy meg ne ragadja, el ne bájolja az az édes fájó hangulat, mely – mintha holdfényes éjen távoli furulyaszót hallanánk, - lelkünkbe lopódzik, s ott ringatódzik, visszhangzik még hosszasan.

Az ÚJABB KÖLTEMÉNYEK hangján s hangulatán már az is meglátszik, hogy költőnőnk gondatlan hevüléseit, csapongó lelkesedéseit sok tapasztalás és csalódás érte, s hogy ifjúkori ábrándjait a contemplatió meglehetősen átszűrte.
Midőn kutyája sírja fölött zendíti meg lantját: „forró könyeket” hullat s készen állva arra, hogy e könnyeket tán kigúnyolhatják az emberek, közönyös hangon kérdi:

... mért ne sirassalak?
Tán mert szóra nem nyithattad ajakad?
Sok hazug szó, hamis eskü csalt szemembe könyeket,
Megsiratom a te igaz, hűséges jó szívedet.

Ugyanily búsongó, szemrehányó hangon, a rezignáció, a kiábrándulás és keserűség hangján van írva a MIT DALOLSZ? kezdetű csinos kis dal is, melyben a madárka tavaszi dalát hallgatva, szomorún szólítja meg:

Mit dalolsz jövő tavaszról?...
- - - - -
Melyről álmaid beszélnek:
Vissza nem tér a tavasz;
Más kikelet jő helyébe,
Szebb talán, de mégsem az!

A NYUGAT FELÉ című költemény sejtelmes, mysteriósus hangulatával mintegy előfutárja a HOGY ŐSZ LESZ kezdetű bájosan egyszerű és igaz költészettől besugárzott költeménynek, melyből nem állhatjuk meg, hogy az utolsó három versszakot ne közöljük:

A szürke ég, a köd, a felhő,
A búbánatos őszi szél
Ez a sok titkos „istenhozzád”
Mind elválásunkról beszél.

S e szép, kegyetlen, gyilkoló ősz
S e halk, mosolygó hervadás –
Ez az a régi, bús történet:
Történetünk ez, semmi más.

Végezzük hát be: - te mosolyogva
Hozd a halált, a dért, fagyot;
Én meg, miként fű, fa, virágok –
Szépen, csöndesen meghalok.

Szebbnél szebb helyeket idézhetnék az ÚJABB KÖLTEMÉNYEK közül, de térszűke miatt csak címeik elősorolására szorítkozhatunk. Fényesen megállnak a kritika előtt a NYÁRÉJI ÁLOM, EGY NAPOM (melyben egy szegény munkást dicsőít), EGYSZER AZTÁN NEM LEHET, A FECSKÉBEN, MA HAJNALBAN, CSALFA ÁLOM, HAZUG ÁLOM, BOLDOG UJÉVET!, NÉVTELEN BÚBÁNAT s a HALOTTAK ESTÉJÉN címűek, mely utóbbi talán legköltőibb darabja az egész kötetnek.

Ha egy verskötetben csak tíz jó költeményt talál is az ember: már meg van azért jutalmazva, hogy végig olvasta azt a kötetet; hátha ily bőven akad a jóra, mint Atala kötetében! Örülnénk, ha rövid és hézagos ismertetésünk új és gyakoribb munkálkodásra buzdítaná a „bús dalok leányát” (mint ő nevezi magát egyik költeményében) s hisszük is, hogy sokfényű szellemétől, gazdag kedélyétől joggal várunk még igen sokat. Írónőink közt határozottan Atala ír legszebben, s így amily őszinte örömmel látjuk mindenkor, akár a rímek, akár a próza világában: éppoly véteknek ítélnők hallgatását. Akit szeretnek, az bátran írhat. Atala már úgyis sokat mulasztott s alkalomszerű lesz, ha megcsendül fülébe egyik költeményének refrénje, hogy – „egyszer aztán nem lehet”...

(-i.)

(Forrás: Koszorú – A Petőfi-Társaság havi közlönye III. kötet, 1880. - Bp., Rautmann Frigyes kiadása)

Kisfaludy Atala (1836-1911)

(Összes költeményei, Kaposvár, 1880)

Zilahy Károly kritikai dolgozatai közt találunk egyet, mely Atala költeményeivel foglalkozik. A költőnő azokat a verseket, melyek a jelen kötetben ELSŐ KÍSÉRLETEK-nek címezték: az ötvenes években már kiadta és akkor mind a kritika, mind a közönség részéről rokonszenves, sőt zajos fogadtatásban részesültek e költemények. Csak néhány pedánsabb ítéletű kritikus, kik közé Zilahy K. is tartozott, bírálták meg szigorúbban és utasították a költőnőt a líra teréről a prózához. Atala azonban csak részben fogadta meg a „jó” tanácsot s azóta írt ugyan prózát (RAJZOK), minőt írónőink közül egy sem tud felmutatni, de nem dobta félre lantját sem és ezt okosan, bölcsen tette. Oly gazdag, sziporkázó szellem, mint az övé, csak vétket követett volna el az elnémulással. És íme, az ÚJABB KÖLTEMÉNYEK határozottan bizonyítják szelleme fejlődését, megtisztulását, s mint ezeket az ELSŐ KÍSÉRLETEK-kel összehasonlítva, idézetekkel is kimutathatjuk.

Atala nem árul el valami rendkívüli termékenységet s az ÖSSZES KÖLTEMÉNYEK mindössze sem igen haladják túl egy füzet terjedelmét: de azért e kevésnek is elég súlya van, s megérdemli, hogy komolyan és tüzetesebben foglalkozzunk vele.

Csapongó, fényben és szavakban röpködő szelleme egykor azt hitte, hogy mindent, mindent meg fog dalolni. Mindenből a lelkesedés, a költészet pompázó világa ragyogott, nevetett feléje. Dalt lel a tavaszban, a virágban, a madárdalban, dal zeng hozzá a légből, dal lebeg a rózsaágon (!), dal száll le a napsugáron és

Dal van a csillaghullásban,
Dal a virághervadásban.
Dalt susog a falevél:
Daltól ragyog a fénybogár (!)
Daltól rezeg a holdsugár
És dalt hoz az esti szél.

És csakugyan! Lelke mint egy pajkos, aranyos tavaszi pillangó, kábultan vibrál az epithetonok virágerdejében, - s azt hiszi, hogy az a sok csillogás, cifraság, azok az egymásra halmozott összecsengő jelzők: azok a – költészet. Többé-kevésbé így történik ez minden fiatal költői lélekkel, míg ítélőtehetsége nem tisztul meg annyim, hogy az egyszerűt látja szépnek és igaznak. Mert pl. az efféle túláradások nem hathatnak, vagy rosszul hatnak.

Oly titoktelt oly ábrándos,
Olyan égi, oly bűbájos
A Balaton kék ege...

Oly merengő, oly borongó,
Olyan édes, oly mosolygó
A Balaton nyugalma.

Olyan fájó, oly gyötrelmes,
Olyan kínos, oly sejtelmes
A Balaton hulláma stb.

És, mi tagadás benne, e pazarlás és tékozlás a szavakkal majdnem az összes ELSŐ KÍSÉRLETEK-et jellemzi. Egy-egy kis ötlet, egy tűnő gondolat annyi dísszel és ékességgel felpompázva, hogy alig látszik elő a sok dekorációtól. De ez önkénytelen tünemény Atalánál: a lelkesedés, a hevülés túlcsapongása; - ahogy egy patak foly, ahogy a fuvalom leng s a virágszirmok ragyognak: olyan természetes ez nála, de nem mondjuk, hogy ilyen az esztétikus szemében is.

Dalol mint a madár s nem törődik azzal, hogy hallgatják-e őt sokan, mert nem dicsőségért dalol, csak azért, mert jólesik neki.

Ha dalában csak egy kebel
Vigaszra, örömre lelt:
Akkor az elszállt madárra
nem hiába énekelt,
S ha színével, illatával
Örömet szerezhete:
Rövid bár, de nem hasztalan
Volt a virág élete.

Az ELSŐ KÍSÉRLETEK nagyrészt szerelmi költemények, tavaszi dalok, melyek közé itt-ott egy-egy őszi elégia vegyül, s Atalánál is bebizonyul, hogy „fájdalom szüli a gyöngyöt”, mert ahol ő tűnt gyönyörökről, elhullott tavaszról emlékezik: azok a költeményei sokkal sikerültebbek, mint melyekben felhőtlen és napsugaras boldogságról énekel.

Az ELSŐ KÍSÉRLETEK szebb darabjai közé tartoznak és határozott költői tehetségről tanúskodnak: AZ EMLÉKEZETHEZ (21. l.), EMLÉKSZEL MÉG (67. l.), VIRÁGOS, DALOS MEZŐBEN (70. l.), ŐSZI RÓZSÁHOZ (75. l.), NEM AZ FÁJ... (84. l.), MÉLA HARANG (86. l.) című költemények. Kedves még a KIS LEÁNYOMHOZ című, mely elbájoló, igaz hangulat terméke.

Míg Atala az örömök, bánatok, a családi érzelmek s az emlékezet elégikus képeivel foglalja el magát: saját világában mozog. De téved, mikor lelkét néha „turulmadárnak” Hadúr szent madarának képzeli, amely madár lelkesítve, bátorítva hívja a népet győzelemre

S a ki lángdalát hallgatja:
Bajnok és hős lesz belőle.

Ezeket a „lángdalokat” – bár itt jelezve vannak – sehol sem találjuk, hacsak a FELKÖSZÖNTÉS című költeményt (Kazinczy évszázados ünnepre) nem vesszük ilyennek. De ha lennének is ily „lángdalok” Atala kötetében: bizonyára sem hangulatai, sem stylje nem felelnének meg ama dalok szellemének. Az ő világa: az elégiai bánkódás, a visszaemlékezés tündérvilága és stylje sokkal gyengédebb, virágosabb, bájosabb, hogysem alkalmas lehetne valamely erős gondolat erélyes körülírására, megdalolására.

Az ÚJABB KÖLTEMÉNYEK címe alá foglalt versek egy oly költeménnyel kezdődnek, mely beszél hozzánk és elmondja, hogy Atala az ELSŐ KÍSÉRLETEK megírása után sokáig pihentette lantját. De oly sok emlékű és sokfényű lélek, mint az övé, végképp el nem némulhatott. A letarolt rét, a lombtalan ág, a hulló csillagok látása fölkelti elégiai hangulatait s megzendül újra az elnémult lant kedves húrja

S mint hárfa húrján egy rég elfeledt dal,
Álomszerűn megzendül lelkemen –
Édes zenéd, barátság! Gyermekálom!
Csábhangod, szép hazugság – szerelem!

S olvassa el bárki, kinek szíve fogékony az elégiák iránt, a JUT-E MÉG ESZEDBE című szép költeményét: lehetetlen, hogy meg ne ragadja, el ne bájolja az az édes fájó hangulat, mely – mintha holdfényes éjen távoli furulyaszót hallanánk, - lelkünkbe lopódzik, s ott ringatódzik, visszhangzik még hosszasan.

Az ÚJABB KÖLTEMÉNYEK hangján s hangulatán már az is meglátszik, hogy költőnőnk gondatlan hevüléseit, csapongó lelkesedéseit sok tapasztalás és csalódás érte, s hogy ifjúkori ábrándjait a contemplatió meglehetősen átszűrte.
Midőn kutyája sírja fölött zendíti meg lantját: „forró könyeket” hullat s készen állva arra, hogy e könnyeket tán kigúnyolhatják az emberek, közönyös hangon kérdi:

... mért ne sirassalak?
Tán mert szóra nem nyithattad ajakad?
Sok hazug szó, hamis eskü csalt szemembe könyeket,
Megsiratom a te igaz, hűséges jó szívedet.

Ugyanily búsongó, szemrehányó hangon, a rezignáció, a kiábrándulás és keserűség hangján van írva a MIT DALOLSZ? kezdetű csinos kis dal is, melyben a madárka tavaszi dalát hallgatva, szomorún szólítja meg:

Mit dalolsz jövő tavaszról?...
- - - - -
Melyről álmaid beszélnek:
Vissza nem tér a tavasz;
Más kikelet jő helyébe,
Szebb talán, de mégsem az!

A NYUGAT FELÉ című költemény sejtelmes, mysteriósus hangulatával mintegy előfutárja a HOGY ŐSZ LESZ kezdetű bájosan egyszerű és igaz költészettől besugárzott költeménynek, melyből nem állhatjuk meg, hogy az utolsó három versszakot ne közöljük:

A szürke ég, a köd, a felhő,
A búbánatos őszi szél
Ez a sok titkos „istenhozzád”
Mind elválásunkról beszél.

S e szép, kegyetlen, gyilkoló ősz
S e halk, mosolygó hervadás –
Ez az a régi, bús történet:
Történetünk ez, semmi más.

Végezzük hát be: - te mosolyogva
Hozd a halált, a dért, fagyot;
Én meg, miként fű, fa, virágok –
Szépen, csöndesen meghalok.

Szebbnél szebb helyeket idézhetnék az ÚJABB KÖLTEMÉNYEK közül, de térszűke miatt csak címeik elősorolására szorítkozhatunk. Fényesen megállnak a kritika előtt a NYÁRÉJI ÁLOM, EGY NAPOM (melyben egy szegény munkást dicsőít), EGYSZER AZTÁN NEM LEHET, A FECSKÉBEN, MA HAJNALBAN, CSALFA ÁLOM, HAZUG ÁLOM, BOLDOG UJÉVET!, NÉVTELEN BÚBÁNAT s a HALOTTAK ESTÉJÉN címűek, mely utóbbi talán legköltőibb darabja az egész kötetnek.

Ha egy verskötetben csak tíz jó költeményt talál is az ember: már meg van azért jutalmazva, hogy végig olvasta azt a kötetet; hátha ily bőven akad a jóra, mint Atala kötetében! Örülnénk, ha rövid és hézagos ismertetésünk új és gyakoribb munkálkodásra buzdítaná a „bús dalok leányát” (mint ő nevezi magát egyik költeményében) s hisszük is, hogy sokfényű szellemétől, gazdag kedélyétől joggal várunk még igen sokat. Írónőink közt határozottan Atala ír legszebben, s így amily őszinte örömmel látjuk mindenkor, akár a rímek, akár a próza világában: éppoly véteknek ítélnők hallgatását. Akit szeretnek, az bátran írhat. Atala már úgyis sokat mulasztott s alkalomszerű lesz, ha megcsendül fülébe egyik költeményének refrénje, hogy – „egyszer aztán nem lehet”...

(-i.)

(Forrás: Koszorú – A Petőfi-Társaság havi közlönye III. kötet, 1880. - Bp., Rautmann Frigyes kiadása)

Karinthy Frigyes: Hess, madár!

Vijjog fölöttem iszonyú szárnyain
A tátott csőrű, fekete fejű,
Csattogó, vijjogó keselyű.

Csattog és vijjog fészkem fölött,
Zuhog le tüzes nyelve:
Repülni akar, reggelre kelve.

És noszogat, gyere már, nosza már,
Így kell, meg így, bontani szárnyat.
Gyere már, nosza már, várnak.

Így kell bontani, emelni, kitárni;
Ne oly gyáván, ügyetlen-csacskán -
Ugorj már, ugorj ki, fiacskám.

Csapong nagy ívekben, mutatja, tanítja,
De követni nem merem én
S állok a fészek peremén.

Úgy teszek, mintha akarnék;
Ugrom és visszaesem -
Mert nem megyek szívesen.

Hunyorgok pisla szemekkel,
Tollam borzadva dermed,
Vakaródzva didergek.

Tudtam, te vagy az, láttalak jönni,
Messziről fekete pont:
Alkonyuló horizont.

Hallod-e, már nem vártalak én,
Reggeli kiáltás a bérceken át,
Süket sikoly, keresi fiát.

Én már jól érzem magam itt
Az odúba, amibe tettél,
Mert szerettél, vagy mert nem szerettél.

Ó, édes a lágy sárból rakott ágy,
S a giliszta jó eledel -
Jaj, nem megyek, anyám, veled el!

Majd ugrom, ne félj, de csak lefelé,
Ha kihűl a fészek alattam:
Zárt szárnnyal, pihébe-ragadtan.

Fekete párom, borzas bogaram,
Testvérek, csitri csibék,
Bújjatok idébb kicsikét.

Valami denevér röpköd a szélben,
Csapjatok lármát, zenebonát -
Hess, madár!

Kergessétek az ablakon át!
Csapkod messziről, tűnő szárnyain:
Alkonyuló horizont,
Fekete pont -
Jobb lenne nem látni viszont.