Kisfaludy Atala (1836-1911)

(Összes költeményei, Kaposvár, 1880)

Zilahy Károly kritikai dolgozatai közt találunk egyet, mely Atala költeményeivel foglalkozik. A költőnő azokat a verseket, melyek a jelen kötetben ELSŐ KÍSÉRLETEK-nek címezték: az ötvenes években már kiadta és akkor mind a kritika, mind a közönség részéről rokonszenves, sőt zajos fogadtatásban részesültek e költemények. Csak néhány pedánsabb ítéletű kritikus, kik közé Zilahy K. is tartozott, bírálták meg szigorúbban és utasították a költőnőt a líra teréről a prózához. Atala azonban csak részben fogadta meg a „jó” tanácsot s azóta írt ugyan prózát (RAJZOK), minőt írónőink közül egy sem tud felmutatni, de nem dobta félre lantját sem és ezt okosan, bölcsen tette. Oly gazdag, sziporkázó szellem, mint az övé, csak vétket követett volna el az elnémulással. És íme, az ÚJABB KÖLTEMÉNYEK határozottan bizonyítják szelleme fejlődését, megtisztulását, s mint ezeket az ELSŐ KÍSÉRLETEK-kel összehasonlítva, idézetekkel is kimutathatjuk.

Atala nem árul el valami rendkívüli termékenységet s az ÖSSZES KÖLTEMÉNYEK mindössze sem igen haladják túl egy füzet terjedelmét: de azért e kevésnek is elég súlya van, s megérdemli, hogy komolyan és tüzetesebben foglalkozzunk vele.

Csapongó, fényben és szavakban röpködő szelleme egykor azt hitte, hogy mindent, mindent meg fog dalolni. Mindenből a lelkesedés, a költészet pompázó világa ragyogott, nevetett feléje. Dalt lel a tavaszban, a virágban, a madárdalban, dal zeng hozzá a légből, dal lebeg a rózsaágon (!), dal száll le a napsugáron és

Dal van a csillaghullásban,
Dal a virághervadásban.
Dalt susog a falevél:
Daltól ragyog a fénybogár (!)
Daltól rezeg a holdsugár
És dalt hoz az esti szél.

És csakugyan! Lelke mint egy pajkos, aranyos tavaszi pillangó, kábultan vibrál az epithetonok virágerdejében, - s azt hiszi, hogy az a sok csillogás, cifraság, azok az egymásra halmozott összecsengő jelzők: azok a – költészet. Többé-kevésbé így történik ez minden fiatal költői lélekkel, míg ítélőtehetsége nem tisztul meg annyim, hogy az egyszerűt látja szépnek és igaznak. Mert pl. az efféle túláradások nem hathatnak, vagy rosszul hatnak.

Oly titoktelt oly ábrándos,
Olyan égi, oly bűbájos
A Balaton kék ege...

Oly merengő, oly borongó,
Olyan édes, oly mosolygó
A Balaton nyugalma.

Olyan fájó, oly gyötrelmes,
Olyan kínos, oly sejtelmes
A Balaton hulláma stb.

És, mi tagadás benne, e pazarlás és tékozlás a szavakkal majdnem az összes ELSŐ KÍSÉRLETEK-et jellemzi. Egy-egy kis ötlet, egy tűnő gondolat annyi dísszel és ékességgel felpompázva, hogy alig látszik elő a sok dekorációtól. De ez önkénytelen tünemény Atalánál: a lelkesedés, a hevülés túlcsapongása; - ahogy egy patak foly, ahogy a fuvalom leng s a virágszirmok ragyognak: olyan természetes ez nála, de nem mondjuk, hogy ilyen az esztétikus szemében is.

Dalol mint a madár s nem törődik azzal, hogy hallgatják-e őt sokan, mert nem dicsőségért dalol, csak azért, mert jólesik neki.

Ha dalában csak egy kebel
Vigaszra, örömre lelt:
Akkor az elszállt madárra
nem hiába énekelt,
S ha színével, illatával
Örömet szerezhete:
Rövid bár, de nem hasztalan
Volt a virág élete.

Az ELSŐ KÍSÉRLETEK nagyrészt szerelmi költemények, tavaszi dalok, melyek közé itt-ott egy-egy őszi elégia vegyül, s Atalánál is bebizonyul, hogy „fájdalom szüli a gyöngyöt”, mert ahol ő tűnt gyönyörökről, elhullott tavaszról emlékezik: azok a költeményei sokkal sikerültebbek, mint melyekben felhőtlen és napsugaras boldogságról énekel.

Az ELSŐ KÍSÉRLETEK szebb darabjai közé tartoznak és határozott költői tehetségről tanúskodnak: AZ EMLÉKEZETHEZ (21. l.), EMLÉKSZEL MÉG (67. l.), VIRÁGOS, DALOS MEZŐBEN (70. l.), ŐSZI RÓZSÁHOZ (75. l.), NEM AZ FÁJ... (84. l.), MÉLA HARANG (86. l.) című költemények. Kedves még a KIS LEÁNYOMHOZ című, mely elbájoló, igaz hangulat terméke.

Míg Atala az örömök, bánatok, a családi érzelmek s az emlékezet elégikus képeivel foglalja el magát: saját világában mozog. De téved, mikor lelkét néha „turulmadárnak” Hadúr szent madarának képzeli, amely madár lelkesítve, bátorítva hívja a népet győzelemre

S a ki lángdalát hallgatja:
Bajnok és hős lesz belőle.

Ezeket a „lángdalokat” – bár itt jelezve vannak – sehol sem találjuk, hacsak a FELKÖSZÖNTÉS című költeményt (Kazinczy évszázados ünnepre) nem vesszük ilyennek. De ha lennének is ily „lángdalok” Atala kötetében: bizonyára sem hangulatai, sem stylje nem felelnének meg ama dalok szellemének. Az ő világa: az elégiai bánkódás, a visszaemlékezés tündérvilága és stylje sokkal gyengédebb, virágosabb, bájosabb, hogysem alkalmas lehetne valamely erős gondolat erélyes körülírására, megdalolására.

Az ÚJABB KÖLTEMÉNYEK címe alá foglalt versek egy oly költeménnyel kezdődnek, mely beszél hozzánk és elmondja, hogy Atala az ELSŐ KÍSÉRLETEK megírása után sokáig pihentette lantját. De oly sok emlékű és sokfényű lélek, mint az övé, végképp el nem némulhatott. A letarolt rét, a lombtalan ág, a hulló csillagok látása fölkelti elégiai hangulatait s megzendül újra az elnémult lant kedves húrja

S mint hárfa húrján egy rég elfeledt dal,
Álomszerűn megzendül lelkemen –
Édes zenéd, barátság! Gyermekálom!
Csábhangod, szép hazugság – szerelem!

S olvassa el bárki, kinek szíve fogékony az elégiák iránt, a JUT-E MÉG ESZEDBE című szép költeményét: lehetetlen, hogy meg ne ragadja, el ne bájolja az az édes fájó hangulat, mely – mintha holdfényes éjen távoli furulyaszót hallanánk, - lelkünkbe lopódzik, s ott ringatódzik, visszhangzik még hosszasan.

Az ÚJABB KÖLTEMÉNYEK hangján s hangulatán már az is meglátszik, hogy költőnőnk gondatlan hevüléseit, csapongó lelkesedéseit sok tapasztalás és csalódás érte, s hogy ifjúkori ábrándjait a contemplatió meglehetősen átszűrte.
Midőn kutyája sírja fölött zendíti meg lantját: „forró könyeket” hullat s készen állva arra, hogy e könnyeket tán kigúnyolhatják az emberek, közönyös hangon kérdi:

... mért ne sirassalak?
Tán mert szóra nem nyithattad ajakad?
Sok hazug szó, hamis eskü csalt szemembe könyeket,
Megsiratom a te igaz, hűséges jó szívedet.

Ugyanily búsongó, szemrehányó hangon, a rezignáció, a kiábrándulás és keserűség hangján van írva a MIT DALOLSZ? kezdetű csinos kis dal is, melyben a madárka tavaszi dalát hallgatva, szomorún szólítja meg:

Mit dalolsz jövő tavaszról?...
- - - - -
Melyről álmaid beszélnek:
Vissza nem tér a tavasz;
Más kikelet jő helyébe,
Szebb talán, de mégsem az!

A NYUGAT FELÉ című költemény sejtelmes, mysteriósus hangulatával mintegy előfutárja a HOGY ŐSZ LESZ kezdetű bájosan egyszerű és igaz költészettől besugárzott költeménynek, melyből nem állhatjuk meg, hogy az utolsó három versszakot ne közöljük:

A szürke ég, a köd, a felhő,
A búbánatos őszi szél
Ez a sok titkos „istenhozzád”
Mind elválásunkról beszél.

S e szép, kegyetlen, gyilkoló ősz
S e halk, mosolygó hervadás –
Ez az a régi, bús történet:
Történetünk ez, semmi más.

Végezzük hát be: - te mosolyogva
Hozd a halált, a dért, fagyot;
Én meg, miként fű, fa, virágok –
Szépen, csöndesen meghalok.

Szebbnél szebb helyeket idézhetnék az ÚJABB KÖLTEMÉNYEK közül, de térszűke miatt csak címeik elősorolására szorítkozhatunk. Fényesen megállnak a kritika előtt a NYÁRÉJI ÁLOM, EGY NAPOM (melyben egy szegény munkást dicsőít), EGYSZER AZTÁN NEM LEHET, A FECSKÉBEN, MA HAJNALBAN, CSALFA ÁLOM, HAZUG ÁLOM, BOLDOG UJÉVET!, NÉVTELEN BÚBÁNAT s a HALOTTAK ESTÉJÉN címűek, mely utóbbi talán legköltőibb darabja az egész kötetnek.

Ha egy verskötetben csak tíz jó költeményt talál is az ember: már meg van azért jutalmazva, hogy végig olvasta azt a kötetet; hátha ily bőven akad a jóra, mint Atala kötetében! Örülnénk, ha rövid és hézagos ismertetésünk új és gyakoribb munkálkodásra buzdítaná a „bús dalok leányát” (mint ő nevezi magát egyik költeményében) s hisszük is, hogy sokfényű szellemétől, gazdag kedélyétől joggal várunk még igen sokat. Írónőink közt határozottan Atala ír legszebben, s így amily őszinte örömmel látjuk mindenkor, akár a rímek, akár a próza világában: éppoly véteknek ítélnők hallgatását. Akit szeretnek, az bátran írhat. Atala már úgyis sokat mulasztott s alkalomszerű lesz, ha megcsendül fülébe egyik költeményének refrénje, hogy – „egyszer aztán nem lehet”...

(-i.)

(Forrás: Koszorú – A Petőfi-Társaság havi közlönye III. kötet, 1880. - Bp., Rautmann Frigyes kiadása)