Nem is bánod, nem is kérded,
Hogy mért némult el dalom?
Nem is tudod, hogy miattad
Öl meg a bú, fájdalom?
Nem is tudod, hogy szeretlek,
Néma az én szerelmem;
Hol lelnék szót arra, mit még
Más nem érezte előttem!
Szűkkeblű arra a világ,
Hogy így tudna szeretni,
Nem elég egy élet ily nagy
Szerelmet átérezni.
E mostani élet előtt
Szerettelek már téged,
Ezerféle alakokban
Találkoztam már véled.
Egykor patak voltam, te meg
Csillag voltál, angyalom,
Hű vallomást küldtél hozzám
Epedő sugáridon.
Azután meg virág voltam,
És te harmat, angyalom,
Csókjaiddal ébresztél fel
Engem minden hajnalon.
Aztán madár voltam, te meg
Rózsabokor, angyalom,
Illatos árnyadban zengém
Hozzád szerelmes dalom.
Te mindezt már elfeledted,
Nem is ismersz engemet,
Nem tudod, hogy az én lelkem
Reád ismert, és szeret.
Hozzá, kit oly hőn szerettél
Annyi számos életen;
Ezredéves szerelmedhez
Hogy lehettél hűtelen?!
(Forrás: A magyar költészet kincsestára 1999. - Magyar nőköltők a XVI. századtól a XIX. századig - Válogatás - Unikornis Kiadó, Bp.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése