Révész Béla (1876-1944): Néma énekek

 

         Az ünnepi este már áthajolt az éjszakába, a kis viaszgyertyák ellobbantak, de egy-kettő még perzselte a karácsonyi fenyő olajos ágait és nehéz szagokkal itatták át a kicsiny szoba levegőjét. A mécses aljában csak én virrasztottam. Mákos  kalács, pálinkásüvegek hevertek az asztalon. Az albérlők, akik itt laktak, már beleroskadtak az álomba, a mámor szelíden és egymás után ledöntötte valamennyit és az ágyakon, a földön mozdulatlanul feküdtek az emberek. A mécses árnyai libbentek, rebbentek és fakó világosságokat hasítottak ki a terhes levegőből.

         Odakünn esett a hó, ájtatos emberek éjféli misére bandukoltak. A szomszédságban megkongatták a harangokat, búgtak, zúgtak, a templomi hangokra ráomlottak az alásüppedő hófátyolok, megfogták, csöndesítették a harangok énekét és álmodozó emberek fölé halk muzsika szállott be a szobába…

         Én azt álmodtam, hogy álom vagyok, látok és hallok, szíveken keresztül, néma énekeket. Petrus bácsi ágyán a fonográf muzsikált, pedig Petrus bácsi aludt, leoldott falábát ölelgette, mint a szerelmesek a gyönyöröket, de a fonográf dalolt és dűlt belőle a sok szomorkodó ének, belekapaszkodtak a  harangok danájába. A dalok közül az egyik fölkapott a szárnyára, libegtetett, röpködött velem a magasságban, aztán hirtelen lejtőzött és ráültetett az egyik ágyra.

         - Ez a Mari… a Mari…

         Két karját ráfonta a mellére és az arca mosolygott. Megcsókoltam a Mari fejét és álmai kiröpültek hozzám.

         - Gyönyörű kis csibém… súgták testvéreim, a Mari álmai.

         - Gyönyörű kis virágom, mit csinálsz?... szemecskéid ugye rám néznek? Kis kezecskéid értem nyúlkálnak?... Fölvettek?... nevetsz, nevetsz, kis rubintom? én vagyok, a te rossz, cudar anyád… Fölvettek a kapuból? Talán egy nagy úr és most selyembe pólyálnak… Ha ott felejtettek?... hogy melegítettem, fújtam az orcádat, a kezecskéidet… ha ott felejtettek… juj, hideg nyilak hasogatják a szívemet… Úgy-úgy, kis bogaram, cuclizzál, cuclizzál, majd szétreped a mellem. Mind a meleg, édes tej a tiéd, csak a tiéd… Kapirgálsz? Kapirgálsz?... na, ne csiklandozz… szívjad, szívjad, kis rubintom, mert megszakadok, már szívemnek szalad a tej és kiszakítja az én bűnös testemből… Egyél, egyél, egyél, kis csibém…

         Mari mosolygott, az álmok daloltak, csicsijja, babuja, csicsijja, babuja…

         Arany, ezüst csengett, a másik sarokban sok tallér pengett, Vakurka pénzekkel harcolt. Benn volt a pénztárnál, a bankban, ahol szolgált. Az álmai görgették a kicsi és nagy pénzeket, gurítgatták a halovány nikkeleket, kacagva gurultak az ezüst, aranykoronák ütődtek, csörrentek és fölöttük sóhajosan röpdöstek a tarka bankók. Vakurka kaszált a kezével, ide-odanyúlt és összefogdosta az elszabadult pénzeket. Bedugta valamennyit a zsákba, a bankókra szalagot húzott és gyűltek körülötte a zsákocskák, a bankóoszlopok. Az álmok csöndesedtek. Vakurka leemelte szárnyaikról a tallérokat, valamennyit eltakarította és dünnyögött, nyöszörgött.

         - Haza… haza…

         Álmai kiröpültek az ég alá és behozták a hófátyolokat és reszkettek, hullámoztak Vakurka előtt. Méhükből hullott, dűlt alá a liliomos, csillogó hó. Fehér tájékokat úsztattak az álmok, szűzi tisztaságban fehérkedett ember, templom, az ég. Az álmok súgták:

         - Moszkova… Moszkova… nyílnak a kapuk, három az óra… a görbe utcákon mennek a testvérek… Jeges a föld, jeges az ég, sugaras minden, a föld fölött, az ég alatt. A hold megnyitja opálos palástját… ráborítja a tornyokra… a Kreml tizennyolc ablakos tornyára, Mária templomának aranyos kupoláira… Szikrázó utakon most mennek, bandukolnak a templomba a testvérek. A harangok csilingelnek… csilingelnek, átszállnak a zúzmarás fákon és a jégsípok megszólalnak… A fák énekelnek… Moszkova dalol… goszpodij pomiluj…

         - Haza… haza… súgták az álmok és vitték Vakurkát templomokon keresztül, át a diadalkapukon, kifaragott paloták között, végig a koronázási utakon s megállt a folyó mellett, ráment a hidakra és nézte, amint dús, lassú hófátyolok nesztelenül merülnek alá a vízbe…

         Vakurka ümmögött, nevetgélt:

         - Lopni fogok… lopni…

         Megfogta az egyik pénzeszsák száját és felordított:

         - Jaj…

        Az aranyak összefutottak a zsákocskákban, sikoltottak, zenebonásan egymás körül kavarogtak s ujjongva, sikongva fellökték magukat a levegőbe. A tallérok Vakurka fölé repültek, arany testükből ábrázatok nőttek ki hirtelen; grimaszok csúfolódtak a sárga szemükben, a petyhüdt ajkuk körül és vigyorogtak, bámészkodtak Vakurkára. A vén szolga hanyatt vágódott és nyúltak, emelkedtek körülötte a bankóoszlopok, egymáshoz épültek, összefogtak és Vakurkát nyoszolyájáról elillanni nem engedték. Fölötte zengett, üvöltött a pénz, mellette suhogtak a tornyosodó bankók és Vakurka leigázva, dermedten feküdt a bankósírban…

        Muzsikás volt a levegő. Petrus bácsi fonográfja hangosan énekelt, fojtott dalok csalogatták maguk köré az álmokat. Az ágyakon magukra maradtak az emberek, meredten elnyúltak a matracon, mint a döntött fák az erdő avarában. Petrus bácsi fonográfja bolondosan énekelt, rozzant torkából tréfás, nevető hangokat lökött fel a magasba és mi összesuhantunk, összeölelkeztünk és röpködve a pihenő fejek fölött lejtőztünk, táncoltunk. Az álmok zsongtak, nyűgösködtek, de énekeltek is és olyan volt a hangjuk, mint a méhhívogató üvegcsengőké, amiket a kertekben megfúj a szél. Engem testvéreim az álmok magukba fontak, dajkáltak s titkos titkaikkal megütögették a szívemet, mely most megnőtt, a síksági ég pereméig megnyílott a két ölelő karja és a szívemben volt a világ, emberke, bujdosó szenvedéseik.

         Petrus bácsi ölelgette a falábát, a fonográfja már csöndesítette a Carnevált és vontatottan bújtak ki belőle a dalok s az álmok libbentek, alászállingóztak és mire csönd lett, besuhantak a koponyákba. Az egyik testvérem szárnyára emelt és ráröpültünk a kórházi szolga fejére. János szántott agyában fölébredtek, felszökkentek a rejtelmek.

         János gagyogott, morgott:

         - Na… ne…

         De agyában nászt ültek az álmok, az egyből lett kettő, párzottak, sokasodtak és sodorták eléje a kadávereket. Dermedt karok görcsösen a levegőbe kaptak, örökre bezáródott szemhéjakra kiültek a nagy üveges szemek, a húsos fejekből a csontvázak kidugták a koponyájukat.

         János dörmögött, káromkodott, fölemelte a kezeit és  durva sietséggel hajigálta messzire magától a halottakat. Szívek táncoltak eléje. Kicsi és nagy, fonnyadt és húsos szívek s vadul lüktettek. Behorpadtak, kiduzzadtak, ujjong és síró hangok zúgtak ki belőlük, de valamennyi sírt és könnyeiket ráhullatták János arcára. János kaszált a kezeivel és hessegette maga mellől  a kavargó szíveket, de hirtelen megbicsaklottak a karjai, a fejét rányomta a matracra és rámeredt a legvadabb szívre, mely az arca előtt táncolt. Az meg-megütögette forró testével az ábrázatát, rászökkent a mellére, táncolt a feje fölött, aztán sikoltva, kacagva visszaugrott a szívek közé. János fölordított,  a szíve után kapott, megvágta a mellét és sírt, üvöltött:

         - A szívem… a szívem… hol van a szívem?...

         János ütötte-verte a fejét.

- Beleestem a levegőbe… ágyak fölött úszom és libbenek… Ki vagyok én?... Érzések között hajókázom és találkozom a nem ismert fájdalmakkal, a szikkadt földnél szomjasabb vágyakkal, bús arcú reményekkel, tépett-égett örömökkel. A testemet nem érzem és mégis van szemem, mely sugaras rést tör sötét agylabirintusokon keresztül, melyben most ott örvényeskedik a mindenki álma. Én se éltem eddig? Aki igazán vagyok, rejtőzött eddig bennem? most kapott szárnyra, mikor az éjszaka lefújta rólam a hús- és csontbéklyókat? amikkel röghöz szögezetten csak bambán álmélkodtam, álmélkodva csudálkoztam?... És most röpülök, emberek fölött keringőzöm, a koponyák megnyílnak előtte,m a szívemet ráteszem a szívükre és mi halkan összedobogunk.

Megölelem az egyik álmodót, sugaras az arca.

- Ez a néma… a néma…

Ívesen rángatódzik az ajka, kinyitja, csukja a száját, csattogtatja a fogait és vak hangokon nyávog, ugat, bődül:

- Üm… üh… hő…

Mosoly-lárva száll szomorú arcára, titkos gyönyör ideges ráncokba szedi, kisimítja a homlokát, a kezeivel döfdösi a levegőt; a néma beszélget.

- Milyen a hangom?... Az embereknek hápog a szájuk és csak azt látom, hogy mosolyognak, vörös lesz az arcuk, néha könnyes a szemük… Én most beszélek, de nem hallom a hangomat… Milyen a hang? Érezni lehet? Meleg talán, vagy illata van, mint a virágoknak?... Mindenkinek van hangja? a fáknak is? csak nem  hallom, mikor bólogatnak, mikor leveleket perdítenek a földre?... Nevetek én vagy sírok? Pedig érzem, hogy örülök, forró a fejem, testemet csiklandozza a boldogság… jaj… mozog valami a fejemben, rángatja az agyvelőmet, tüzes kígyók hemperegnek benne és kinyújtóznak… belesiklanak a füleimbe. A hangom… a hangom… jön a hangom… emberek, emberek… kacagok, kiáltok… Juliska szeretlek, összebújok veled, de gyönyörű, amit mondasz… menni kell a gyárba, hogyan sípolnak, hogyan ordítanak… édes, kicsi fiam, újra megsiratlak, újra eltemetlek, hallom a jajgatásomat, a kicsi harang is sikolt- hallom már, hallom – mert beágyaznak a földbe…

Petrus bácsi fonográfja muzsikált, pedig Petrus bácsi a falábát ölelgette. Rálibbentem a fejére, kocogtattam, csókolgattam, meg is nyílott, de Petrus bácsi feküdt a koldus falába mellett, nagy nyugalomban, álmok nélkül.

 

Forrás: Tolnai Világlapja 9. évf. 52. sz. 1909. dec. 26.

Móra István (1864-1957): Vásáron

 

 

I.

        Olyan jegenyefák szegik kétfelől a kunkötény-szállási utat, hogy leesik az ember fejéről a kalap, ha az út köziről el akarja érni szemmel a hegyüket. Az immár magosan járó hajnali csillag is csak úgy a derekuk közt csillog át.

         A majosházi öreg árendás, ki rég fölhagyott a mesterséggel a meggazdagodott, most nemzetes uraztatja magát, nagy pöfékelés közt regéli a kocsisának a valahavaló időket a kötönyszállási vásárra menet:

         - Hej, Andris, aki fogontatta, valamikor, az én időmben, de imádkozott e közt a két sorfa közt a vásáros ember…

         - Mi végből, nemzetes uram?

         - A végből, hé, hogy igencsak itt rabolták ki a kötőnyiek. Aki ezeket a partokat előttünk megásná, nem sokat kék izzadni neki, hogy embercsontokat találjon.

         - Akit agyonvertek, nemzetes uram, azt kaparták el a buckákba?

         - Bizony nem is mentek el vele a majosházi paphoz.

         - Oszt nemzetes uram is volt ilyes lakodalomban:

         Az öreg úr nagy bodor füstöt eresztett ki vegyest a felelettel:

         - Meghiszem azt, öcsém… Voltam leginkább háromszor, azt is tudom, hogy a harmadikszor mezítláb mentem haza a vendégségből. Haj Istenem, másfélezer pengős csizmában indultam pedig el Kötönyszállásbul. Úgy esett, tudod, hogy féltünk mink már a bajtul még odabent a vásáron, mert se menet egy szál rossz emberrel nem találkoztunk, se nem hallottuk, hogy más úton kelőket megállapítottak volna: aligha a visszajövetel be nem harangoz. Hát össze is szedelőzködtünk mesteremberekül tizenhárom kocsival, hogy bátorságosabbak legyünk. Majd ahová odaérünk mindjárt, ahol az út össze is szorul, fordul is, csak mint a villámlás, úgy toppant egy kis szűrös ember az első kocsi elé és elkapta a ló száját: megálljunk!

         - Hej, de keresztül hajtattam volna rajta! – hősködött Andris kocsis.

         - Nono – folytatta a nemzetes úr -, hanem éppen abban a szempillantásban meg kétfelül két nyárfa mögül kimeredt két puskacső, neki a kocsis vállának és hallatszott, ahogy a fölhúzott kakas megcsettent…

         - Ejnye, a fátyolát!...

         - Ejnye ám, de még aztán lett csak az ejnyébb. Az a kis ember elhujjántotta magát, hogy ihol, az első kocsi mehet, hanem a többi úgy merjen megmozdulni, míg ő nem mondja, hogy az a másvilágnál előbb aztán meg nem áll… No, az első kocsi elment. Kisvártatva, úgy mint egy futamatnyiról, kolompszó hallatszott. Akkor a kis köpcös ember eleresztette a második kocsit. Megint egy kis vártat, megint az a kurta kolompszó, akkor az én kocsimra került a sor. Megcsapkodtam a lovakat, mire az egyik fa mögül rám sivít valaki: - Lassan, hé, mert lövök. – Mindjárt érzettem, hogy ezután következik még csak az igazi bál. Úgy is lett. Nemrég, ahogy elhagytuk két part közt a lapost, két ember állott ott, az egyik felhúzott puskával, a másik üres kézzel. A puskás adta a parancsot: - Hóha! Szálljon kend le. – Gondoltam, a kocsit akarják fölhányni, nem sok érő volt rajta az egész, leszálltam. Hanem a gazemberek még csak felé se néztek a kocsinak; énhozzám láttak. Hogy üljek le, vessem le a csizmámat. Olyan volt, fiam, mintha a föld megindult volna alattam. Teremtő Jézus, hat hízott göbölynek az ára volt a csizmám talpbélése közé igazítva… Rúgtam, haraptam, kapáltam, ölre mentem a rám támadt góliát-emberrel, s elestünk mind a ketten. Akkor a másik belelőtt a földbe a fejemnél, hogy a kilőtt fickó szemem-szám teleszórta homokkal. Aztán a mellemnek szorította a kutya a puskát és rám csikorította a fogát: - Ha még moccansz, te béka, beléd eresztem a másik lövést… Hej, édes fiam, édes fiam, számot vetettem magammal, hogy a pénzemet még megadhatja az Isten, hanem élet csak egy van a világon -, megadtam magamat, odaengedtem a csizmáimat… Bizony, Andris, mind a tizenhárom kocsi mesterember mezítláb került akkor haza Majosházára. Olyan idők voltak, azok, kedves cselédem.

         Andris elnevette magát:

         - De jókellvén abból, hallja az úr.

         - kár hát, hogy elébb föl nem vettük kendet. Bizonyíthatta volna kend, hogy vetkőztetett le néhányszor a nemzetsége kendnek.

         Az Ember felsóhajtott:

         - Régen lehetett az már, nemzetes uram.

         - Régen, hé, de igaz volt.

         - Nono, hisz én nem mondom, sok minden megesett annak előtte…

         - hány esztendős lehet kend?

         - Valami negyvenkettőt gondolok, de lehetek több is, kevesebb is.

         - ’Sz akkor kend az apját ösmerte is,nem is.

         - Kicsit vélek hozzá, szegényhez, mert Ráday elvitte mindjárt az elejin… Nem is eresztette haza, csak a subáját, mikor elhalt volt.

         - Hát kend volt-e már bajban? – kötekedett a szomszédjával Andris.

         Az ember elkezdte a pipáját püfögtetni, gonddal, hogy a pernyét kieressze az ujjai közt, de a maradék dohányt ne. Közben felelt a kérdésre:

         - Hát hiszen bajba keveredni bajba keveredhet a legbecsületesebb ember is, meg a leggazemberebb is szeplőtlen maradhat… Azt tudom, hogy ítéletben sose voltam…

         - Nem is lopott kend sose?

         - Mármint én?

         - Csak azért kérdem, mert azt mondják, hogy a kötönyi ember mind lop…

         - Az se igaz ám, de csak hadd legyen. Azt tudom, hogy kötönyitül nem lop, annyi becsület van benne. A máshová való meg vigyázzon magára.

         A nemzetes úr hátba böké Andrist a pipaszárral:

         - Hallottad-e hé? Míg én tehát után nézek, te leszöl a kocsipásztor, jó lesz a szemedet összeszedned, hogy valami el ne vesszen.

         Andris felállott:

         - Azt a kutya kunt szeretném én látni, aki engem meglopjon, ha száz Istene van is.

         A vendég rászorította pipájára a kupakot:

         - Nene! Hiszen kinézi ám azt a félkézkalmár, hogy kit lehet meglopni, kit nem… Csak azért fogadkozni ne fogadkozzon senki se, még haza nem ér.

         - Na hát én fogok még ma lopót, vagy egy szénaszál híja a kocsinknak nem lesz, - erősítette Andris…, evvel az ostorral hurkolom meg a kezit, aki megkörnyékez…

 

II.

         A kifogott lovak a saroglyábul húzkodták a hervadt, mégis ropogós herét. A szerszám oda volt vetve a derékba, az ostor beleszúrva az ostortáskába.

         Andris pedig, mint az országára híven vigyázó király a trónuson, ült volt az első ülésen, befelé fordulva. Körül mindenütt csupa kocsi, meg kocsi, - egyikre egy bamba gyerek vigyáz, másikra egy elámítani való kis iskoláslány.

         Lesi-lesi Andris, mikor kerül azokhoz némely gonosz ember, várja-várja, mikor kiáltson az élhetetlen őrizőkre: vigyázz, te kis leány! észen légy, te kis legény? – s órák hosszat nem akad szólnivalója. Jó ember a kun már.

         Tisztára őrizetlen kocsi is van a közelben, arra vigyáz legjobban. S ím, egyszer odajön egy ember, ahhoz. Na, most! Az ember pedig elejbéjük igazítja a lovaknak a szénát, megveregeti azoknak a szügyét, - tehát valósággal a gazdájuk nekik. Aztán szivart vesz elő, leharapja a végit, rá akar gyújtani. S a szél minduntalan elfújja a masináját. Andris megszánja:

         - Ne szél alá forduljon kend, hé, hanem szél ellen!

         - Az ám! – mondja az ember és megfordul, de akkor meg nem talál többet masinát.

         - Ejnye, a csuda verje meg!

         Andris is pipás ember, tudja, micsoda bosszúság az. Azért odaszól az embernek:

         - Jöjjék kend, majd adok én egy szál masinát.

         Az ember odamegy. András megzörgeti a rézgyufa-tartót s felkínálja, mondván:

         - Régen vigyázok a kend kocsijára: látom, suba is van rajta, nagykendő is, - itt meg sok még a tolvaj ember, amint mondják.

         - Ördög se? – kínlódik amaz a szivarral -, nem adok én arra semmit se. Az emberséget megköszönöm, ihol a tartód… Hát te rágyújtanál egy szivarra?

         - Rá, ha úgy volna, mint ahogy nincs.

         - ne hát, nézd. Aztán légy egy kis vigyázattal a kocsimra tovább is, még visszajövök. Passzust mék iratni… Ejnye, no, ne kínlódj avval a gyújtogatással, mikor itt a kész tűz…

         Míg összefújták a tüzet: azalatt lopták el az Andris ostorát, mivel tolvajt akart kötözni.

         S az szaporította még a dolog bolondját, hogy akkor vette ezt észre, mikor annak a szomszéd kocsinak az igazi gazdája visszajött s azon rajta akart esni…

 

III.

         Szép fehér új szűrben állt a nyárfák közt a reggeli ember, mikor a nemzetes úr éppen nem győzött eleget nevetni ostoratlan, káromkodó kocsisán.

         Andris megfenyegette öklével a kunt:

         - Na, bújjék a fajtájába kendnek az ördög, hát csakugyan gyalázatos faj.

         Az ember félrehúzta a száját:

         - Egyet se látok pedig a kend ostorára kötve…

         - De nem is ül ám kend föl erre a kocsira.

         - Nono: hisz nem is ülnék, voltam a doktornál, kigyógyított a törésbül, - csak ihol az ostorát akarom kendnek visszaadni, mert lássa kend, jó emberek vagyunk ám mink már csakugyan…

         A nemzetes úr maga mellett igazított helyet:

         - Üljön kend, hé, üljön kend ide mellém… az apjára se haragszok már kendnek ezért a nevetségért…

         Az ember megrázta magát az új szűrben:

         - Köszönöm szeretettel, de fél rajtam ez a szűr… De meg hamarébb is otthon leszek gyalog…

         - Hogy a pokolba? A barátok tanyáján?

         - Ördögibe! Mikor én ott az életben sose jártam… Kisteleki ember vagyok én, uram, úgy hívnak, hogy Gyerekomám Illés…

         S nekivágott a buckáknak, által a nyárfák közt.

 

Forrás: Tolnai Világlapja 9. évf. 1909.

Murai Károly (1857-1933): Az anyóka dinnyéi

         Urak és úrhölgyek, mesterlegények, facér cselédleányzók és a vitéz  hadserege bakái haladtak el a töpörödött anyóka előtt, aki a Városliget sarkán, közel a színkörhöz, dinnyéket árult. A már ráncos arcú, öregségtől könnyező szemű anyóka előtt, aki sóvárogva figyelt meg minden arra haladót. Máskor is, hosszú időn át, mindig szemmel tartotta ő a ligetbe vonuló közönséget, de oly körülmények között, int ezúttal, még soha. Fontos volt ugyan rá akárhányszor, hogy a cseresznyéjén, szilváján, körtéjén, a dinnyéjén vagy a szőlőjén túladjon, de olyan fontos, int ezen a napon, még egyszer sem.

         Levelet kapott, amit a fia írt neki. A fia, az a nagy, himlőhelyes, lusta kamasz, akit három esztendő óta nem látott. A katonafia írta neki a levelet, értesítve őt arról, hogy minekutána a szolgálat ideje lejárt és lefújtak, hát hazaérkezik. Este nyolc órakor dübörög be a vonat, amely őt hozza haza, egy kissé lefogyva, de mindenekfölött kifáradtan.

         Sok édes öreg anyának dobogott már ily körülmények között a szíve és sok, igen sok öreg szemből gördültek alá a jóleső, szeretet hizlalta vaskos könnyek, de talán egynek sem úgy, mint ennek a derék, jóságos anyókának, aki dinnyéket árult a liget egyik terebélyes vén fája alatt. Különös melegség áradt szét az anyóka körül, a szívéből támadó, amely melegség kellemesen esett a fáknak, a lomboknak, meg az arra járóknak is, anélkül, hogy tulajdonképpen tudatában lettek volna.

         Hazajön a fia! Az a himlőhelyes, idétlen nagy kamasz, aki rút, esetlen volt, de aki az anyókának örömét, büszkeségét képezte és aki előtt szép és csinos volt, mint valami mesebeli herceg. Hazajön, három esztendő múltán és talán katonaruhában, talán érdemjellel a hatalmas mellén.

         Ám az anyóka, a meleg, szerető szívű édesanya öröme nem volt teljes.

         A levél elolvasása után nyomban arra gondolt, hogy jó vacsorával várja a katonafiát. Pirosra süti neki a ropogós disznópecsenyét, fölvágatlanul teszi elébe a fehér cipót, amelynek rózsaszínű gyirkája lesz és odaállít az asztalra egy üveg bort. És leültek és kínálgatja és nézi, oh, az egész estén át folyton, merően nézi a három esztendő óta nem látott, bizonyára sokat szenvedett fiút, aki majd mesél neki.

         Az örömnél nagyobb volt az aggodalom.

         Az anyókának nem volt pénze. Éppen aznap fizetett valami adósságot, aznap vásárolt egyet-mást és elfogyott az utolsó garasa is. Pénzzé tehető vagyonkáját semmi sem képezte más, mint a nyolc darab dinnye, amely előtte volt s amelyre vevőket várt. Vevőket, akik nem akartak megérkezni. Vevőket, akikre várakozott ő máskor is sokszor, de akiket úgy  mint ezúttal ő, nem várt még dinnyeáruló anyóka sehol.

         Ha egy úrikisasszony jelent meg az előtte elvezető út szélén, feléje tartva, szívdobogva várakozott rá. Hátha szomjas, hátha vágyakozik a dinnye egy szeletje után és vevőnek áll be. Látott egy tábornokot s a fantáziája nyomban dolgozni kezdett. Nagy úr, előkelő úr ugyan, de hátha kedve támad dinnyét enni. Látott ő már a hadgyakorlatokon ilyen nagy urat, amint virslit evett. A facér cselédleányokban s a bakákban több bizalma volt ugyan, de azért megszólította az úrikisasszonyt is, meg a tábornokot is, hogy tessék dinnyét venni. Alázatos, majdnem könyörgő hangon, mintha koldult volna. Soha, sohasem volt még gyümölcsöt áruló anyókának a hangjában annyi szív, mint az övében.

         Az idő azonban múlt, de a dinnyéiből nem kelt el egy sem.

         A fák árnyéka mind hosszabban feküdte meg a poros utat s a leszálló homály mindinkább átment a sötétségbe. Érkező és induló vonatok fütyülése, dübörgése hallatszott át hozzá a pályaudvarból és már az a vonat sem járt valami messze a fővárostól, amely a katonafiát hozta errefelé. Mindegyre közeledett nagy vörös lámpáival és erősen füstölgő kéményével, gyorsan hagyván el állomásokat és őrházakat.

         A lámpák pedig egyenként gyúltak ki az utcán és a fasorok között, bevilágítva a homályt, amelynek egyik alakja, a töpörödött édes anyóka fájdalmas szível, szemeiben könnycseppekkel ült a lombok alatt, az eladatlan dinnyéi előtt. Elfojtott lélegzettel hallgatta a vasút okozta zajt és szinte látni vélte a nagy, részegként imbolygó mozdonyt, amely a vonatot húzta.

         Eközben a járókelők is ritkulni kezdtek s a hazamenés ideje elérkezett.

         Amint az anyóka meggyőződött arról, hogy üzletet csinálni már nem lehet és amint teljes nyomorúságában látta a helyzetét: öreg, barázdás arcát a két sovány reszkető kezébe temette a lomb suttogása, szél fúvása között hallatszott síró hangja, szívet facsaró zokogása.

*

         Amíg a liget homályában az anyóka reményei lassan-lassan keserű csalódásba mentek át, addig a szomszédos színkörben lázas izgatottsággal készültek a „Suhanc” előadásához. 

Feld, az igazgató elkezdett kiabálni:

- Fényt kell, uraim, kifejteni. A rendező tegye meg kötelességét és gondoskodjék arról, hogy minden szükséges kellék meglegyen. Nem elég, hogy a közönség hallja a zenét és a hangot, nem. A szemnek is tápot kell adni. Az a fő, hogy a közönséget mindig bizonyos zavarba ejtsük. Ne tudja, hogy mit tegyen. A zenét hallgassa-e, a szereplőt csodálja-e, vagy pedig a kiállítást nézze? Igen, uraim, ki kell elégíteni a szemet is, meg a fület is.

         A színészek összenéztek és összemosolyogtak. Ők értették teljesen annak a komikumát, hogy ott a színkörben fényt kell kifejteni. Ott, ahol a szegénység, a nyomorúság minden kiállításon részben valóságos orgiát ült az egész szezonon át, kétségbe ejtve minden tisztességesebb ízlést.

         Amint az igazgató elvégezte mondókáját, egy színész odalépett mellé.

         - Na, hát ha fényt kell kifejteni, akkor nagy baj van.

         - Mi az a nagy baj?

         - Az, hogy az első felvonás végén, mikor a nászvendégek érkeznek, ajándékokkal kell előállni. Elő van írva, hogy minden vendég kezében kell lenni valami ajándéknak, amit a menyasszonynak átnyújtanak.

         - Ki kell hagyni ezt a jelenetet.

         - Nem lehet és nem szabad. Én láttam a darabot a Népszínházban és tudom, hogy igen hatásos ez a jelenet. Az egyik vendég majolikavázát, a másik ékszerdobozt, a harmadik selymet-bársonyt, a negyedik értékes csecsebecsét, az ötödik cukrászsüteményt hoz. És így tovább. Ennek meg kell lenni.

         És a többiek is rámondták, hogy úgy van, ennek meg kell lenni.

         Azután maga az igazgató is belátta, hogy valamit tenni kell. Elvégre a közönség türelme is elfogy és szerencse, hogy még addig nem fogyott el. Most már nem lehet habozni. A felvonás végén fényt kell kifejteni, hogy hadd legyen mulatsága a szemeknek is.

         - Jól van. Hát meglesz – mondta szívfacsaró szomorúsággal Feld és távozott, hogy gondolkozzék és a szükséges ajándéktárgyakat beszerezze.

         Amint e kétségbeesett helyzetében a színkör környezetén ődöngött és vakargatta a fejét: a síró öreg anyókára bukkant, aki még mindig tenyerébe mélyesztette az arcát.

         - Tessék – gondolta Feld -, ennek a szegény asszonynak nem kell Pazar fényt kifejteni és mégis kétségbe van esve.

         De ugyane percben ötlete támadt és rászólt az asszonyra:

         - Hány dinnyéje van még, néni?

         Az anyóka fölrezzent, a szemeit megtörülte s úgy érezte, mintha kedves derű támadna körötte.

         - Nyolc darab – válaszolt azután, esdeklő tekintettel nézve a direktorra.

         - Hogy adja?

         - Odaadom egy forintért. Kitűnő fajta. Olyan édes, mint a cukor.

         - Jól van. Hozza utánam.

         Pár perc múlva az anyóka nyolc görögdinnyéje már fent volt a színpadon. Az anyóka pedig derült arccal, szívében igen nagy boldogsággal tipegett haza, hogy vacsorával várja az édes fiát.

         - Mi lesz ezekkel a dinnyékkel? – kérdezte a rendező.

         - Ezek fogják képezni a nászajándékot. Négyet egészben visznek, kettőt kétfelé, kettőt pedig négyfelé vágnak. Miután pedig a nászvendégek száma tízre rúg, hát mindenkinek jut egy darab. Az egész dinnyéket hozzám kell hazaküldeni.

         … Íme, az öreg anyóka dinnyéi.

         Boldogságot okozta az öregasszonynak, aki az árából vacsorát készített a három év óta nem látott katonafiának.

         Derűs estét biztosítottak a fickónak, aki vacsora és borozás közben mesélte el élményeit és szenvedéseit az anyókának.

         A színkörben még eddig soha ki nem fejtett nagyarányú fényt idéztek elő, mert az első felvonás végén a nászvendégek csakugyan dinnyékkel köszöntöttek be. Ki egésszel, ki féllel, ki pedig negyedrésszel.      

         A közönséget, amely ott ilyen Pazar és időszerű fényt eddig még nem látott, elkápráztatták.

         Az igazgató családjának (az egész dinnyék) és néhány szegény alkalmazottnak (a fölvágott dinnyék) csemegéül – esetleg az utóbbiaknak vacsorául szolgáltak.

         Végül pedig még tárgyul szolgáltak ehhez a tárcához is.

 

Forrás: Tolnai Világlapja 10. évf. 2. sz. 19010. jan. 9.