Pierrot. – Pierrette. – Történik: a Pierrette szobájában
Pierrot (magában):
A nénikéim a némely tisztelőim,
Kik tyukokat tenyésztenek falun,
Megütközének homlokom redőin
És azt sziszegték: „Botrány, skandalum!”
Szememre hányták sok száz régi vétkem,
Hogy ez az élet léha, ostoba,
Hogy népszerűtlen vagyok a vidéken
S parlamentbe nem jutok soha.
Egyértelemmel őt, csak őt okozzák,
Ki fogva tartja testem-lelkemet.
Kis Pierrettem, eljöttem te hozzád
Hisz te neked szól ez az üzenet.
(Kis szünet.)
Hát még, ha tudnák, amit én,
Hogy én vagyok e sártekén,
Szegény, csalódott bús szivemmel
A legboldogtalanabb ember.
Közkómikum becses személyem,
Nincs lány, ki értem s nékem éljen,
Nincs, ki értem meg is halna,
De van, ki nyakra-főre csalna.
Sőt a milyen hamis,
Nemcsak hogy csalna, de csal is.
(Ujabb szünet.)
E ház elé kiállva lesbe,
Nagyon jól láttam tegnap este
Kis Pierrettem egy fogatban.
Már-már kiszáll… de visszapattan,
A mikor engem észrevesz.
Nem keserű egy théma ez?
A kocsiban még, kivüle
Egy égő Henry Clay üle
És e szivarhoz – titkolnom mihaszna? –
Egy elegáns úr volt hozzáragasztva,
ez az, a mit hűségem érdemel?
Ezt a csalást sohsem felejtem el.
Szakitok, ugy van, bár szivem fájdalma nagy…
De ime jó… bátorság el ne hagyj!
Pierrette (belép és a nyakába borul):
Édes Pierrot, csakhogy láthatom!
Két napja már nem láttam önt.
Hogy értsem ezt a rengeteg közönyt?
Hisz azelőtt nem volt oly pillanatja,
Oly percze sem,
A melyben azt ne sugta volna ajka:
„Édesem!”
S ha elmult ez a pillanat,
Ön megcsókolt anyakamat.
Mert azelőtt nyugalma sohsem volt,
Míg szenvedéllyel átkarolt
S ha átkarolt… akkor meg éppen
Nagy volt a nyugtalanság a szivében.
Hogy csókom önt többé nem hozza lázba,
Ezt hű szerelmem mire magyarázza?
Pierrot (keserűen):
Halljátok ezt mindenthalló egek?
Hűséget és szerelmet emleget!
Pierrette (gyöngéden):
Kedves barátom, mondja, mi baja?
Pierrot:
El az ölemből hűtlen vipera!
Hát azt hiszi, hogy vak vagyok, süket,
Hogy nem láttam ölelkezésüket?
Tudom hogy megcsal egyre-másra
És hogy szivének minden dobbanása
Hazugság, árulás és ámítás.
Hogy ön gonosz, rossz, perczig sem vitás,
Oh bamba, bamba voltam mód felett,
Mert önt szeretni őrület.
Pierrette (ártatlanul):
Kedves Pierrot úr,nem értem önt.
Ön a nyakamba frázisokat önt,
De elhallgatja, hogy mi bántja.
Tán jött egy asszony… egy leányka,
S ön most velem szakitani akar.
Akárki volt is, beste lelke,
A ki az ön szivét igy elkezelte…
Jól sejtem ugy-e, mondja hát hamar!
Pierrot:
Jól sejti, ugy van. Többé nem titok.
Kedves kisasszony, jobb ha szakitok.
Sokat remél a haza tőlem
És ebben akadály a nőnem.
Igy egyelőre arra kérem,
Hogy adja vissza karriérem.
Bár érdesebb a szerelem,
Ön is szakitson énvelem.
Igy legalább mi sem zavarja,
Érvényre jut a jó barát szivarja
És kocsijából akkor száll ki,
A mikor megláthatja bárki.
Pierrette (magában):
Az este látott… Persze… ugy van!
Oh Szent Hazugság, mit hazudjam?
Pierrot:
Meri tagadni azt, a mi megesett?
Pierrette:
Ártatlan, egyszerü eset.
Az óra már későre járt
És az eső nagyon megárt
Az ily parányi, gyönge lánynak,
Ha véletlenül meg nem szánnak
És nem ültetnek kocsiba,
Éppen az lett vón a hiba.
Előttem diszkréten megálla
Egy nagylelkü emberbarát,
Fölajánlott anékem fogatát,
S jótettéért im ez a hála!
Pierrot:
Egyéb is kéne még?
Szedte-vedte!
Tán megköszönnöm illenék,
Hogy kocsikázás ürügye alatt
Magácskát vigan ölelgette,
A míg a két ló s négy kerék szaladt?
Pierrette:
Ön tragikusnak látja ezt a dolgot.
Pedig nem csaltam meg, csak ön csalódott.
Pierrot:
Hát ugy vagy igy, mindegy nekem.
Hogy kinevessen, azt nem ngedem.
S habár maholnap sirba visz a bánat
S magába foglal sírom szürke gödre,
ezennel bucsut mondok most magának,
Adieu, kisasszony, mindörökre.
Pierrette:
Csak nem bucsuzik komolyan?
Pierrot:
De mennyire! Szerelmem, mint olyan
E nagy caslódás terhével, beszünt
Adieu, kisasszony. Ég velünk!
Pierrette:
Jól van, Pierrot, nem tartóztatom.
Ön így akarta. Jó, hát így legyen.
Ön megvetette hő imádatom
És eltaszított engem hidegen.
Megtudja majd, ha többé nem segíthet,
Hogy hű szivemben mily kincset veszitett.
Lesz még idő, hogy könyörög, sóhajt
És hű szerelmem visszasirja majd;
De én, ah én, nem térek soha vissza
És csókos ajkam mézét más sem issza,
Mert meghalok a sirba térő téllel…
Oh Pierrot, miért is feledél el?
Pierrot:
Én nem feledtem el s nem is fogom.
És lázban égő, izzó homlokom,
Ketyegő szivem legyen a tanuja,
Hogy szeretem még, hogy szeretem ujra
De urra kell, hogy leszek szivemen,
Le kell e vad hóbortot küzdenem,
Szeresse bár, vagy ne szeresse senki,
A Henry Clayt el nem tudom feledni.
Pierrette:
Menjen tehát, menjen barátom,
Nyáréji álom volt szerelme, látom.
Az égen uj csillag van felkelőben
S ön igy szeretne szabadulni tőlem.
Ismerjük ezt a módszert. Sikeres.
Vigasztalódjék, nem halok meg én,
Pierrette szintén mást keres
S megoldódik békén e bús regény.
Adieu, barátom. Isten önnel!
Pierrot:
S ön ily… ily hallatlan közönnyel
Tudna velem szakitani?
Pierrette:
Miért ne? Köt még önhöz valami?
Ön durva volt és neveletlen;
Én korrekt és előkelő,
Nem illünk egymáshoz mi ketten,
Még egyszer, kedves úr, adieu!
Pierrot:
De édesem… hát komolyan beszél?
Pierrette:
De mennyire! Az észak és a dél
Két sarka nincs egymástól távolabb,
Mint szivemtől a pajkos gondolat.
Menjen Pierrot, isten áldja meg!
Pierrot (magában):
Én nem tudom, de szivem megremeg,
Ha arra gondolok, hogy elveszithetem.
Pierrette:
Várnak reám. Ajánlom magamat.
Pierrot:
Nem, nem… igy távoznia nem szabad,
Szenteljen, édes, egy perczet nekem.
Belátom, hogy önnek volt igaza,
Jól tette, hogy nem gyalog jött haza.
Jól teszi, hogy ha kocsiban időzik,
A Henry Clay magától értetődik,
Szóval szamár valék. Mindent belátok,
Mindent belátok s mindent megbocsátok.
Pierrette (kacagva):
Ön megbocsát? kedves valóban!
Ha megbocsátani való van –
Csak én bocsáthatnék meg önnek,
Mert sértegetett, gyanusitgatott.
Okosobb, hogy ha térdre görnyed
És tőlem ön kér bünbocsánatot.
Pierrot (magában)
Kérjek? Ne kérjek?... Mért ne kérjek?
Hisz baleset mindenkit érhet!
Pierrette:
Nos, édesem, hát min gondolkozik még?
Ha azt akarja, hogy szeressem ismét,
Szépen boruljon térdre s vétkeit
Vallja be szépen s bánja is meg itt.
Pierrot (sóhajtva letérdel):
Im lássa, édes, leborultam térdre,
Nagyot hibáztam, oh bocsánat érte!
Pierrette (megöleli):
No, látod, ez más. Látom, hogy szeretsz.
Egy óra mulva minden rendbe lesz,
Ha végül…
(akadozik)
Pierrot (nem érti):
Ha végül?
Pierrette:
Bocsánatot kérsz még a Henry Claytül…
S megköszönöd a nagy áldozatot,
Hogy haza saját kocsiján hozott…
Pierrot (boldogan):
Édesem,
Magam megyek hozzá személyesen
S magam előtte meghajtom a földig,
Ez már magától értetődik.
Pierrette (megcsókolja):
Igy már szeretlek. Hű, okos barátom
Vagy most megint s nem kómikus alak;
Nagy bünödet ezennel megbocsátom,
Mert megbocsátom, hogy megcsaltalak.
Forrás: Tolnai Világlapja 10. évf. 12. sz. 1910. márc. 20.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése