A levegő ittas volt a tüzes melódiáktól, fiatal leányok, asszonyok kacagásától, izgató parfümök párájától, kacér pillantások csábos delejétől.
Maga a bálterem olyan volt, mint a leydeni palack. Csak úgy pattogtak a szikrák, És a vér, a fiatal vér forrott és lángolt. És az arcokon pirult a jókedv, a szenvedély, az ifjúság, a szerelem.
A padlón a lábak dobogták el a szívek apró viharait.
Mámor úszott a teremben és a levegő ittas volt…
*
És a mámor izzó hullámain, mint viharos tengeren az edzett úszó, biztosan tartotta fenn magát Lion, a szőke fürtös, Krisztus-szakállú Lion.
Kacér pillantások csábos delejétől el nem szédült.
Bársony kacsók lángoltak a kezében, de ő meg nem gyulladt.
Pattogó szikrák ellen vértezve volt már az ő szíve.
Hódított, de nem hódolt.
A tüzes melódiák csak hangulatot ébresztettek a lelkében, de rabul nem ejtették.
Táncolt mindenkivel, úgy, hogy a lelke is ujjongott annak, akivel a sima padlón végiglejtett.
Gyújtott, de nem égett.
A sejtelmes leánylelkek megnyitották apró kis ablakaikat és fiatalságuk szűzi varázsát lövellték feléje.
És Lion kéjes gyönyörrel élvezte a fakadó bimbók tavaszi illatát.
De egyik bimbóhoz sem hajolt le jobban, hogy letépné…
A mámor izzó hullámain a szőke fürtös, Krisztus-szakálló Lion biztosan tartotta fenn magát…
*
Klárissz fekete szemeire sejtelmes ábrándok fátyola borult.
A bimbófakadás édes gyönyöre fogta körül.
Valami történt a szívében. Úgy dobog!
És a vére… a vére…
Most táncolt vele… Istenem, milyen tánc volt!
Keze a kezében. És a tekintetük mikor találkozott, mintha szikrák sercegtek volna.
És ezek a szikrák lobbot vetettek.
És a zene úgy ujjongott és zokogott.
És a levegő tele volt mámorral…
A szíve pedig megtelt félelemmel, mint a fiókgalambé, mikor az ölyv ott csapong felette a levegőben.
Olyan gyöngének, olyan védtelennek érezte magát.
És úgy szerette volna, ha az ölyv lecsapna reá és vinné magával.
Mikor ránézett szép szőke fürtös fejére, a szemében áhítatos könyörgés volt: „Édes ölyvem, ragadj el magaddal!”
De az ölyv büszke volt és nem akarta elragadni.
És az áhítatos tekintet tovább könyörgött: „Tied vagyok, vigyél el!”
De Lion csak mosolygott… csak mosolygott és a tüzes melódiák dallamára táncolt a fiatal leánykával, Klárisszal és gyönyörködött a tavaszi bimbófakadásban.
Aztán visszavezette a helyére és Klárissz fekete szemeire sejtelmes ábrándok fátyola borult…
*
Ezer bimbó fakadásában telt gyönyörűsége a Krisztus-szakálló Lionnak.
Amerre járt, amerre kelt, piros bimbókat kínált neki az élet.
És ezek a bimbók mind fölpattantak, ha ő közeledett feléjük.
Mintha a tavasz langyos, rügybontó szellője járt volna előtte.
Ő azonban nem tépett le egyetlen egy bimbót sem.
Neki csak az illat kellett, a virág nem.
Hogy harmatot sír utána a bimbó: mit bánja ő?...
Ment, ment tovább diadalról diadalra, mint egy tündérkirály, akinek útjára virágokat hintenek az erdő lenge villijei.
Ment, ment.
És előtte járt a tavasz langyos, rügybontó szellője.
És neki ezer bimbó fakadásában telt gyönyörűsége…
*
De hajh, az évek múlnak, múlnak, múlnak…
És csillagvilágok kialusznak.
És a nap tűzforrása is apadoz.
És a vulkánok elpihennek.
Fogy, fogy minden.
A szőke fürtös, Krisztus-szakállú Liont is megcsapta egyszer csak az örök mulandóság lehelete.
Bizony megcsapta!
És amint az évek leperegtek, mint hervadó rózsáról a ványadt szirmok, lassacskán érezni kezdte, hogy körülötte váltakozik sok minden. Az erdő színe. A virágok. Az ég.
Fogy, fogy minden…
Piros bimbók nem borulnak többé az útjára.
És hova lett a tavasz rügybontó szellője?
Mi ez? Mi történik körülötte?
Női szemek villogását hiába lesi.
Kacér pillantás nem esik reája.
Apró kezek nem lángolnak többé a kezében.
A sejtelmes leánylelkek apró ablakai mintha bezárulnának az ő közelségében.
Hát már ősz volna?
És az évek, hajh, múlnak, múlnak, múlnak!...
*
Valami édes vágy fogta el.
Valami bús melankólia.
Don Juan, az öreg don Juan álmodozni kezdett.
Ott kóborolt az erdők zöld szentélyében.
De hiába leste a madarak dalát.
A levegő ittas volt – mint egykoron a bálteremben – tüzes melódiáktól, izgató parfümök párájától…
Oh, de hol vannak a kacér pillantások?
A forró sóhajtások?
A lángoló szemek?
A lombok között turbékolni kezd egy galamb.
És az egykor szőke fürtös, Krisztus-szakállú Lionnak eszébe jut az a fiókgalamb a ragyogó bálteremben, amint szemben áhítatos könyörgéssel nézett reá: „Édes ölyvem, ragadj el magaddal!” És aztán tovább könyörgött: „Tiéd vagyok, vigyél el!”
De az ölyv csak mosolygott, csak mosolygott…
… És Lionnk most eszébe jut az a könyörgő kis galamb:
- Istenem, istenem, mit csinál most Klárissz?...
Valami édes vágy fogta el…
*
Klárissz arcán sápadt mosoly.
Várta ő már, régóta várta a szőke fürtös, Krisztus-szakállú Liont.
És hogy most egymást megpillantják, belenyilallik valami a szívébe.
Mert Lion fürtjei nem szőkék többé.
És Klárissz arca is olyan sápadt.
A tekintetük találkozik, de szikrák nem sercegnek többé.
A levegőből mintha elröppent volna a mámor.
És az ölyv megszelídülve tért a galambhoz.
De a galamb nem félt többé.
És Lion megfogta a kis bársonykezet. De ez nem lángolt.
A vér nyugodtan csergedezett ereiben.
És Lion, kinek egykor ezer bimbó fakadásában telt gyönyörűsége, Lion, akinek csak az illat kellett, a virág nem: most beszélni akart.
Beszélni bús magányról, elhagyatottságról, égő vágyról utána, akit meg nem értett és akinek most már egész életét szeretné szentelni.
Térdre borult a hervadt leány előtt.
- Klárissz, egykor hívtál, most itt vagyok!
Egy sárga levél szédült alá a platánfa lombjáról.
- Ősz van – sóhajtá Klárissz.
És Klárissz arcán sápadt mosoly…
Forrás: Tolnai Világlapja 10. évf. – Gyermekvilág-melléklet 1910.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése