I.
Akiket estei sétáinkban, színházba menetelünkben akadályoz ez a kalapkapkodó, kézfagyasztó májusi fölszél, mind azzal vagyunk, hogy csak már ez elállna legalább, ha amúgy hideg van is s hogy ugyan mikor lesz már szünete ennek a szemetelő, csapkodó esőnek.
Odalent pedig most azon imádkozik a gazda és mindenki, aki nem a fizetése után él, hanem Isten áldásából, hogy: Uram-Jézus, csak a szél meg ne szűnjön, csak az ég ki ne tisztuljon éjszakára.
Mert ha a szél elül, ha a felhő eltakarodik: reggelre megfagy…
Napáldozat után egy kicsivel kis hasadék támadt a nyugati ég peremén, keskenyke kékség, amint más szél fogja oldalt a fölszelet. Az a hasadék egyre szélesedik, a fölszél egyre csendesedik s mire mink kijövünk a színházból, olyan szépen, olyan fényesen ragyognak a csillagok. Szerelmes a szerelmesével meg-megáll és keresik a páros csillagot. A megállapodott levegőben tisztán megérzik az orgonafa illata. Csak egy kicsit hűvös van… Hanem holnapra jó idő lesz: kimegyünk gyöngyvirágot szedni.
Mikor édesapám azt a kis kékséget a Duna felől meglátja (éppen indult már hazafelé), leszúrja botját az ázott homokba, fölakasztja tarisznyáját egy lugasléc végire, megoldja kötelét a tavalyi kukoricaszár-kúpnak s a kévékkel végigtámogatja a gazdagon kibarkázott lugast, végigtakargatja kétoldalt, mert az éjszaka megfagy minden…
Fele-munkájában éri az esteli harangszó. Kalapját is odaakasztja a tarisznya mellé, imádkozgat és takargatja a lugast tovább, jóllehet sötét volna már, ha az a növekedő kékség az égen nem világítana még.
Akkor kocsizörgés hallik a dűlő felső vége felül s az Úrangyalának utoljára ér oda éppen a kocsi a lugasunk sarkához.
- Kend-e, Márton bácsi? – kérdezi valaki.
- Én vagyok, adjon Isten jó estét.
- Mivel motyog kend? Fogadj’ Isten.
- Ehol, a lugast takargatom, mert reggelre megfagy. Egy kis mentséget az Isten se vesz rossz néven.
A kocsis-lovas ember megindította a lovait, de úgy tett, mintha fogná a szájukat:
- Hazavittem volna pedig, ha jött volna.
Édesapám mégis megköszönte a szívességet:
- Vegye úgy, mintha mennék, de van még egy kis szalma az ágyamban, azt is kihordom, avval is betakarok egy-két tőkét, a fiam szagos-szöllő oltását. Most hozná az első termést…
II.
Mikor fölszármaztunk Pestre, a sok-sok virágunkat el is osztogattuk, el is adogattuk, csak a magunk-nevelése nagy leándereket nem. Mert azok úgy vannak, hogy kettőt akkor töveztettünk, mikor még jegyben jártunk, négyejük meg olyan idős, mint a négyeje gyerekünk. Majd csak ezek a gyerekekéi szebbek már, gazdagabbak, telibbek levéllel, telibbek bimbóval, mint a mieink.
A leándereket, mondom, nem adtuk el, hanem hazavittük, hogy majd csak ellesznek édesanyáméknál, még minket úgy megáld az Isten, hogy nekik való helyünk lesz, netalán házunk. (Add, aki az életet adod, hogy mindaddig édesanyám viselje gondjukat; - de nagyon megáldasz!)
Ahogy a szél megcsendesedett, ahogy a felhő felszakadt, édesanyám átszólt a szomszédba a sánta varróleánynak:
- Modolka! Itthon vagy-e, lelkem?
A sánta lány (szegén, ha nem hallja is, megérti tán az édesanyám szavát, úgy össze vannak szokva) -, kinyitotta egyfelé nyíló, keresztfás kis ablakát:
- Maga szólt, Panka néni?
- Én, lelkem, ha ráérne egy kicsit átnézni.
Mindössze egy kis fal van köztük, hanem amiatt azért fél utcát meg köll kerülni a lánynak. De megkerüli a fél utcát, annak is a nagyobb felét, mert emerrül, amely felé közelebb érne, rákiabálnak a Szikora takács gyerekei, hogy:
Sánta bicze-bócza,
Római motólla…
Majdcsak sötét is van már, mikorra benyit a kisajtón s kérdi:
- Levél jött, Panka néni, levél?
Mert ez az én apró, rossz írásomat nem tudja már más elolvasni otthon, csak ő, a kis, öreg, sánta varrólány.
Édesanyám szabadkozik:
- Dehogy levél, Modolkám -, dehogy levél; nem írtak azok már megint régen. Mikor avval biztattak, tudja, hogy hazajönnek látóul, - aztán nem jöttek… Hanem, Modolkám, lelkem, ha segítene ezeket a leándereket berakni az ereszet alá, fiam, - mert reggelre megfagy.
- Segítek Panka néni, de nem fagy meg pedig… le is teszem a kendőm, nekem olyan melegem van. Hát Márton bácsi?
- Még nem jött… Nézi szegény az időt az is.
… És berakják a leándereket az ereszet alá, édesanyám minden cserép után megkérdi:
- Ugye nehéz volt, lelkem?
A sánta, kis, öreges varrólány teszi magát:
- Nekem? Énnekem? Dehogy volt nehéz.
Mikor az én leánderemet viszi, még akkor se panaszkodik, - pedig az már, annak a földje, biz-bizony jó emelet.
A legkisebbet meg éppen két-kézre kapja, a Mariska lányunk bimbós virágját, úgy viszi be, s letevén a tornác padjára, fölsimítja mentükben a leveleit, mintha hogy a Mariska lányunkat simogatná.
III.
Néha egy hétig se látjuk a macskánkat, úgy elbódorog.
S most, éjfél után benyarvogott az ajtón, közben a lábával zörgetvén a fakilincset.
Édesapám eresztette be, édesapám került az udvaron aztán körül, édesapám költötte fel édesanyámat:
- Az ól teteje azon dér, a csirkék vályújában befagyott a víz…
Mindazáltal csakúgy harangoztak hajnalra, mint azelőtt; csakúgy, mint amikor az Isten az ő áldását mutatta; csakúgy, mint tegnapi hajnalon s akiknek esztendei reménységét leszedte ez az egy éjszaka, a két öreg egy-pár harangszó szerint összetette kezét imádságra:
- Az Úr angyala köszönté szűz Márját…
IV.
Fölszél, nyugati szél egyességre lépett. A Nap nevetve költ fel a lilaszín ködbül, mintha soha rossz idő a világon nem is lett volna. Dér, fagy előtte meg sem állatott. Gyerünk gyöngyvirágot szedni! Gyihő gőzhajó, billegj villámos kocsi! Hála Istennek!
V.
A szőlő levele a nóta szerint is csipkés. Nosza, azok a csipkék megrozsdásodtak; hónaljukban a mutatkozó fürt megfeketedett… Az idén nem lesz szüret!
A szilvafa levele vígan van, hanem az elvirágzott gyümölcse összekunkorodott, - az is az ördögé… Az idén nem főzünk lekvárt…!
A diófárul lehullott a barka… Karácsonykor gyufára kártyázunk, víz mellett!
Édesanyám könnyű lépte alatt leszakadozott a pusztaföld: a krumplinak is elfagyott a kelése…
- Ó, Uram, ó, Istenem! Ha amit megmutattál, minek vetted el, vagy minek mutattad meg!?
VI.
Valamennyi újság meghozta a hírt, hogy minden reménység elfagyott. A hazánkbeli újság is meghozta. Csak egy levél tagadta, az az egy levél, akit az a sánta, kis, öreg varrólány írt, szólván:
- Istennek hála, nincsen semmi baj se. Márton bácsi beszalmázta a lugast, mink meg Panka nénivel behordtuk az eresz alá a leándert mind; - csak tessék hazajönni, a legkisebb leánder is, a Mariskáé is bimbós már, akit én még (Mariskát) nem is ösmerek. Márton bácsi írt volna, de most beteges, reszket a keze a szőlőnyitástul, hát csak jöjjenek haza pünkösdre… Egy-két szem korai cseresznye akkorra megérik… Mariska hozza haza a babáját, majd ruhát varrok neki… Bocsánatot kérek, de nagyon szeretem Panka nénit… Mintha édesanyám volna, úgy szeretem… Tessék hazajönni pünkösdre… Nem volt fagy. Ha volt is, nem ártott… Tessék hazajönni! Csókoljuk a gyerekeket!
Forrás: Tolnai Világlapja 10. évf. 14. sz. 19010. ápr. 3.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése