Urak és úrhölgyek, mesterlegények, facér cselédleányzók és a vitéz hadserege bakái haladtak el a töpörödött anyóka előtt, aki a Városliget sarkán, közel a színkörhöz, dinnyéket árult. A már ráncos arcú, öregségtől könnyező szemű anyóka előtt, aki sóvárogva figyelt meg minden arra haladót. Máskor is, hosszú időn át, mindig szemmel tartotta ő a ligetbe vonuló közönséget, de oly körülmények között, int ezúttal, még soha. Fontos volt ugyan rá akárhányszor, hogy a cseresznyéjén, szilváján, körtéjén, a dinnyéjén vagy a szőlőjén túladjon, de olyan fontos, int ezen a napon, még egyszer sem.
Levelet kapott, amit a fia írt neki. A fia, az a nagy, himlőhelyes, lusta kamasz, akit három esztendő óta nem látott. A katonafia írta neki a levelet, értesítve őt arról, hogy minekutána a szolgálat ideje lejárt és lefújtak, hát hazaérkezik. Este nyolc órakor dübörög be a vonat, amely őt hozza haza, egy kissé lefogyva, de mindenekfölött kifáradtan.
Sok édes öreg anyának dobogott már ily körülmények között a szíve és sok, igen sok öreg szemből gördültek alá a jóleső, szeretet hizlalta vaskos könnyek, de talán egynek sem úgy, mint ennek a derék, jóságos anyókának, aki dinnyéket árult a liget egyik terebélyes vén fája alatt. Különös melegség áradt szét az anyóka körül, a szívéből támadó, amely melegség kellemesen esett a fáknak, a lomboknak, meg az arra járóknak is, anélkül, hogy tulajdonképpen tudatában lettek volna.
Hazajön a fia! Az a himlőhelyes, idétlen nagy kamasz, aki rút, esetlen volt, de aki az anyókának örömét, büszkeségét képezte és aki előtt szép és csinos volt, mint valami mesebeli herceg. Hazajön, három esztendő múltán és talán katonaruhában, talán érdemjellel a hatalmas mellén.
Ám az anyóka, a meleg, szerető szívű édesanya öröme nem volt teljes.
A levél elolvasása után nyomban arra gondolt, hogy jó vacsorával várja a katonafiát. Pirosra süti neki a ropogós disznópecsenyét, fölvágatlanul teszi elébe a fehér cipót, amelynek rózsaszínű gyirkája lesz és odaállít az asztalra egy üveg bort. És leültek és kínálgatja és nézi, oh, az egész estén át folyton, merően nézi a három esztendő óta nem látott, bizonyára sokat szenvedett fiút, aki majd mesél neki.
Az örömnél nagyobb volt az aggodalom.
Az anyókának nem volt pénze. Éppen aznap fizetett valami adósságot, aznap vásárolt egyet-mást és elfogyott az utolsó garasa is. Pénzzé tehető vagyonkáját semmi sem képezte más, mint a nyolc darab dinnye, amely előtte volt s amelyre vevőket várt. Vevőket, akik nem akartak megérkezni. Vevőket, akikre várakozott ő máskor is sokszor, de akiket úgy mint ezúttal ő, nem várt még dinnyeáruló anyóka sehol.
Ha egy úrikisasszony jelent meg az előtte elvezető út szélén, feléje tartva, szívdobogva várakozott rá. Hátha szomjas, hátha vágyakozik a dinnye egy szeletje után és vevőnek áll be. Látott egy tábornokot s a fantáziája nyomban dolgozni kezdett. Nagy úr, előkelő úr ugyan, de hátha kedve támad dinnyét enni. Látott ő már a hadgyakorlatokon ilyen nagy urat, amint virslit evett. A facér cselédleányokban s a bakákban több bizalma volt ugyan, de azért megszólította az úrikisasszonyt is, meg a tábornokot is, hogy tessék dinnyét venni. Alázatos, majdnem könyörgő hangon, mintha koldult volna. Soha, sohasem volt még gyümölcsöt áruló anyókának a hangjában annyi szív, mint az övében.
Az idő azonban múlt, de a dinnyéiből nem kelt el egy sem.
A fák árnyéka mind hosszabban feküdte meg a poros utat s a leszálló homály mindinkább átment a sötétségbe. Érkező és induló vonatok fütyülése, dübörgése hallatszott át hozzá a pályaudvarból és már az a vonat sem járt valami messze a fővárostól, amely a katonafiát hozta errefelé. Mindegyre közeledett nagy vörös lámpáival és erősen füstölgő kéményével, gyorsan hagyván el állomásokat és őrházakat.
A lámpák pedig egyenként gyúltak ki az utcán és a fasorok között, bevilágítva a homályt, amelynek egyik alakja, a töpörödött édes anyóka fájdalmas szível, szemeiben könnycseppekkel ült a lombok alatt, az eladatlan dinnyéi előtt. Elfojtott lélegzettel hallgatta a vasút okozta zajt és szinte látni vélte a nagy, részegként imbolygó mozdonyt, amely a vonatot húzta.
Eközben a járókelők is ritkulni kezdtek s a hazamenés ideje elérkezett.
Amint az anyóka meggyőződött arról, hogy üzletet csinálni már nem lehet és amint teljes nyomorúságában látta a helyzetét: öreg, barázdás arcát a két sovány reszkető kezébe temette a lomb suttogása, szél fúvása között hallatszott síró hangja, szívet facsaró zokogása.
*
Amíg a liget homályában az anyóka reményei lassan-lassan keserű csalódásba mentek át, addig a szomszédos színkörben lázas izgatottsággal készültek a „Suhanc” előadásához.
Feld, az igazgató elkezdett kiabálni:
- Fényt kell, uraim, kifejteni. A rendező tegye meg kötelességét és gondoskodjék arról, hogy minden szükséges kellék meglegyen. Nem elég, hogy a közönség hallja a zenét és a hangot, nem. A szemnek is tápot kell adni. Az a fő, hogy a közönséget mindig bizonyos zavarba ejtsük. Ne tudja, hogy mit tegyen. A zenét hallgassa-e, a szereplőt csodálja-e, vagy pedig a kiállítást nézze? Igen, uraim, ki kell elégíteni a szemet is, meg a fület is.
A színészek összenéztek és összemosolyogtak. Ők értették teljesen annak a komikumát, hogy ott a színkörben fényt kell kifejteni. Ott, ahol a szegénység, a nyomorúság minden kiállításon részben valóságos orgiát ült az egész szezonon át, kétségbe ejtve minden tisztességesebb ízlést.
Amint az igazgató elvégezte mondókáját, egy színész odalépett mellé.
- Na, hát ha fényt kell kifejteni, akkor nagy baj van.
- Mi az a nagy baj?
- Az, hogy az első felvonás végén, mikor a nászvendégek érkeznek, ajándékokkal kell előállni. Elő van írva, hogy minden vendég kezében kell lenni valami ajándéknak, amit a menyasszonynak átnyújtanak.
- Ki kell hagyni ezt a jelenetet.
- Nem lehet és nem szabad. Én láttam a darabot a Népszínházban és tudom, hogy igen hatásos ez a jelenet. Az egyik vendég majolikavázát, a másik ékszerdobozt, a harmadik selymet-bársonyt, a negyedik értékes csecsebecsét, az ötödik cukrászsüteményt hoz. És így tovább. Ennek meg kell lenni.
És a többiek is rámondták, hogy úgy van, ennek meg kell lenni.
Azután maga az igazgató is belátta, hogy valamit tenni kell. Elvégre a közönség türelme is elfogy és szerencse, hogy még addig nem fogyott el. Most már nem lehet habozni. A felvonás végén fényt kell kifejteni, hogy hadd legyen mulatsága a szemeknek is.
- Jól van. Hát meglesz – mondta szívfacsaró szomorúsággal Feld és távozott, hogy gondolkozzék és a szükséges ajándéktárgyakat beszerezze.
Amint e kétségbeesett helyzetében a színkör környezetén ődöngött és vakargatta a fejét: a síró öreg anyókára bukkant, aki még mindig tenyerébe mélyesztette az arcát.
- Tessék – gondolta Feld -, ennek a szegény asszonynak nem kell Pazar fényt kifejteni és mégis kétségbe van esve.
De ugyane percben ötlete támadt és rászólt az asszonyra:
- Hány dinnyéje van még, néni?
Az anyóka fölrezzent, a szemeit megtörülte s úgy érezte, mintha kedves derű támadna körötte.
- Nyolc darab – válaszolt azután, esdeklő tekintettel nézve a direktorra.
- Hogy adja?
- Odaadom egy forintért. Kitűnő fajta. Olyan édes, mint a cukor.
- Jól van. Hozza utánam.
Pár perc múlva az anyóka nyolc görögdinnyéje már fent volt a színpadon. Az anyóka pedig derült arccal, szívében igen nagy boldogsággal tipegett haza, hogy vacsorával várja az édes fiát.
- Mi lesz ezekkel a dinnyékkel? – kérdezte a rendező.
- Ezek fogják képezni a nászajándékot. Négyet egészben visznek, kettőt kétfelé, kettőt pedig négyfelé vágnak. Miután pedig a nászvendégek száma tízre rúg, hát mindenkinek jut egy darab. Az egész dinnyéket hozzám kell hazaküldeni.
… Íme, az öreg anyóka dinnyéi.
Boldogságot okozta az öregasszonynak, aki az árából vacsorát készített a három év óta nem látott katonafiának.
Derűs estét biztosítottak a fickónak, aki vacsora és borozás közben mesélte el élményeit és szenvedéseit az anyókának.
A színkörben még eddig soha ki nem fejtett nagyarányú fényt idéztek elő, mert az első felvonás végén a nászvendégek csakugyan dinnyékkel köszöntöttek be. Ki egésszel, ki féllel, ki pedig negyedrésszel.
A közönséget, amely ott ilyen Pazar és időszerű fényt eddig még nem látott, elkápráztatták.
Az igazgató családjának (az egész dinnyék) és néhány szegény alkalmazottnak (a fölvágott dinnyék) csemegéül – esetleg az utóbbiaknak vacsorául szolgáltak.
Végül pedig még tárgyul szolgáltak ehhez a tárcához is.
Forrás: Tolnai Világlapja 10. évf. 2. sz. 19010. jan. 9.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése