A szerkesztő felesége büszkén, mint egy páva, végigsétált a szobán.
Uszályos vörös selyemruhát viselt és fehér nyakát leányosan fekete szalaggal kötötte át. Már kora reggel ebben a toalettben lehetett látni. Korán kelt és délig azzal töltötte idejét, hogy parfümöket öntögetett össze, nézegette magát a tükörben és egypár akkordot ütött ki a zongorán, amire még a képzői zongoraleckékből emlékezett. Olykor azután benézett a férje szobájába.
- A posta – mondotta most és egy nagy csomó levelet tett le a szerkesztő íróasztalára.
A férj, erős, hatalmas fiatal ember, aki egy előkelő irodalmi szemlét szerkesztett, kidugta fejét a szobrokkal, könyvekkel, újságokkal, kéziratokkal túlzsúfolt íróasztalból és tisztességtudóan felállott. Azután kezet csókolt az asszonynak. Ez a bikadöntő, vaskarú dalia komikusan csókolta. Ha nem látta, ábrándozott róla. Gyámoltalan, diákos szenvedéllyel becézte. Jóságos, naiv szemei, valahányszor reá nézett, könnybe lábadtak és esdekelve, szomorúan tágultak ki.
- Mária… Mária… - sóhajtotta fuvolázó hangon.
Ez a szó úgy hangzott szájából, mint valami nagyon ijedt, nagyon fájó és nagyon illedelmes segélysikoltás.
Az asszony leült a pamlagra és várta, míg a férje felbontja a leveleket. A szerkesztő egymás után referált neki:
- Novella… Vers… Újra vers… Egy cikk… Csupa silányság! Nem lehet elolvasni.
- Dobd be a papírkosárba!
A vékony asszonyka mohón kapott a papírcsomagok után. Mindig kacagva és boldogan teljesítette a szerkesztőségi hóhérmunkát. Öröme telt abban, ha télen a szépen teleírt, sokszorosan letisztázott kéziratokat, amikhez a vidám novellaíró láthatóan még sorvezetőt is használt, egyszerűen belódította a fehér cserépkályhába. Fázós gyönyörrel nézte, mint birkózik a papíros a lángokkal. Arcára kitüremkedtek azok a rosszakaratú, vidékies ráncok, amit a főváros pár év alatt sikeresen elsimított a társas érintkezés és a konvenció gyakorlatával. Órákig sütkérezett ilyenkor a tűznél, mint egy kis gonosz, tűzimádó macska.
A szerkesztő egy új levelet adott át az asszonynak.
- Gách verset küldött.
- Ér valamit?
- Olvasd el.
Soha jobban nem utált senkit, mint ezt a gőgös, féktelen, merész írót. Vadul ragadta meg a papirost és olvasni kezdett. Szűk homlokára komor ráncok futottak. A szíve dobogott. Gyűlölt minden írót, de a borzas szörnyek közül ez volt a legutálatosabb, a legpöffeszkedőbb és a legveszedelmesebb. Mintha nem tudná, hogy inasa, cselédje és kutyája a kiadóknak, gőgösen fenn hordja az orrát és szemérmetlenül, lóhátról várja zsebre fejedelmi tiszteletdíjait. Az arcátlan. Minden este a Continentalban vacsorázik és nyolckoronás nyakkendőket hord, kétség kívül abból a pénzből, amin ruhát és kalapokat kellene vennie. De most végre a kezei között volt.
- Nos? – kérdezte a szerkesztő.
Az asszony kacagott.
- Hülyeség. Lapos és otromba. Ízléstelen.
A szerkesztő félénken mondta:
- nekem pedig tetszik.
- Már, bocsáss meg, csupa közhely. Siralmas. Csak nem fogod kiadni, Dobd el.
A szerkesztő habozott.
- De mit teszek Gách-csal, ha majd a nyakamra jár?
Az asszony kis ideig gondolkozott, azután fölemelte fejét:
- Kidobod őt is.
A szerkesztő feleségére nézett, barna, becsületes szemei elérzékenyültek és újra kibuggyant szájából az a furcsa, kérő és sopánkodó felkiáltás:
- Mária… Mária…
Mária ellenben nem engedett. Keményen állott a sarkán, csókra nyújtotta ajkát s ezzel az alku meg volt pecsételve.
Két év előtt ugyanez a Mária Marika volt még és vidéken, egy csendes, szürke és szomorú magyar városkában írt. Írásait áhítatosan másolgatta a sorvezető gondos használatával és küldte-küldözgette a szerkesztőségeknek. Marikát rendesen két sorban intézték el. Kíméletesen, vagy kíméletlenül tudatták vele, hogy nem született írónak. Pedig reggeltől estig írt: regényt, elbeszélést, verset, humoreszket, detektív-történetet, karcolatokat, régi és új formában, ósdi nyelvezettel, majd modernül zilált mondatokban, sok ponttal és még több gondolatjellel. Mindhiába. Marika ellen ott fenn összeesküdtek az írók. És szegény Marika szinte belesápadt a gyűlölködésbe. Szótalan, epés lett, mintha ecetet ivott volna. Álmaiban gyakran kapaszkodott be egy poéta bozontos sörényébe és pofozta szemtelen, sápadt orcáját, míg piros és véres nem lett. Ez egy kicsit könnyített rajta. Munkakedve azonban sohasem hagyta cserbe. Dolgozott szívósan, lángoló ambícióval, ahogy csak a tehetségtelen nők tudnak. Áhítatosan szerette a művészetet, mint csúnya, vén színésznők fiatal kedvesüket. Legutóbb készen lett három hosszabb regénnyel, két elbeszéléssel és drámát írt II. Ulászlóról.
Az Ulászló-drámának férje vetett véget. Egy ipari kongresszusra kellett leutaznia a vidéki városba, hogy lapjának tudósítást küldjön. Akkor ismerkedett meg Marikával. A szerkesztő megfeledkezett mindenről, a fiatalságáról, arról, hogy a lap lemarad a tudósítással, megbocsátotta a leány összes regényeit, drámáit, verseit is és tüzesen udvarolni kezdett neki. Őrülten megszerette és egy este a városi erdőben először fuvolázta fülébe:
- Mária… Mária…
Két hónap múlva felesége lett.
Ulászló tehát nem halt meg, hanem a második felvonás közepén bekerült a fiókba Mária leányemlékeivel és összes, kiadatlan műveivel együtt. Nem is írt többet. De hideglelősen összeszorított fogakkal nézte az írókat, akik egymásnak adogatták a kilincset. Ezek a vércse arcú, sovány, alázatos emberek tehát az írók? Ezek üzentek neki annyi gorombaságot, akik most egy szerény papírcsomóval künn várakoznak az előszobában, hogy a szolga férje elé bocsássa őket? Ezek tudnak írni? Nevetett. Fölényesen mérte végig őket a szemével. ha átment néha az előszobán, olyan megaláztatást érzett, mint egyszer, mikor a cseléd-szerzőben járt és unatkozó, cselédbérre leső leányok fogták körül. Éhes családapák várakoztak. Öregedő urak. Tarka ruhájú leányok. Rongyos és igen hiányosan mosakodó lángeszek. Szégyellte magát. Undorodott.
Férje gyakran megkérdezte:
- Miért nem jössz be hozzánk, mikor együtt vagyunk?
- Nem bírom ki őket – válaszolt az asszony. – Megvetem, érted, megvetem mind.
A Gách-affér békésen intéződött el. A szerkesztő udvariasan tudtára adta, hogy bármennyire sajnálja, nem adhatja ki az érdekes és kiváló verset. Gách-csal együtt azonban a régi írógárda egy tekintélyes része is ott hagyta a szerkesztőt. A lap szánalmas lezüllött. Ismeretlen ifjak jöttek alkonyattájt, ábrándos lila színű nyakkendőkkel s verseket hoztak, egyenesen a szerkesztő feleségének. A bankhivatalnokok asztaltársasága éjjeli zenét adott neki, aminek az lett a következménye, hogy pár hét múlva egész új tehetségek tűntek föl az irodalomban. Végre egy új nőíró is jelentkezett, valami unalmas és hosszadalmas vidéki néni, kinek már puszta nevétől is futottak az olvasók. A szerkesztő a sok küzdésbe belebutulva, tehetetlenül várta a történendőket.
Most már napokig távol maradt. Semmit se törődött már a lapjával. A szép, erős és eszes ember megrokkant.
Egy délutánon kéziratot hozott a posta. Bér Gyula küldte, a nagy és híres Bér, kinek nevével tele voltak az összes hazai lapok. Az asszony bontotta föl a levelet,mert ura Bécsben volt, s férje nevében nyomban meg is üzente, hogy a kéziratát nem közlik. Ez volt az a bámult és körülrajongott író, akit annyit olvasott a vidéken minden lapban, minden szemlében, minden folyóiratban. Reszketett az örömtől, hogy évek elfojtott, magába harapott keserűségeit egyszerre bosszulhatja meg a legnagyobbon, az írók ünnepelt fejedelmén, akit mindenki bámul, dicsér és magasztal. Úgy érezte, hogy ezzel az egyetlen tettel teljes lesz a munkája, hisz egyszerre végez minden sápadt éhenkórásszal, ha fejedelmük fejét üti le.
Másnap Bér maga jött el. Öregedő, magas férfi volt. Halántéka körül ezüst hajszálak bujdostak. Mereven állott meg az ajtóban és alig tudott szólni a elháborodástól és a szégyentől.
- Nem használhatjuk – mondta az asszony. – Úgy látszik, kiírta magát… Ez igazán gyenge…
Az író, aki kissé kétkedett már magában, mosolygott, nem értette a helyzetet, de azért látszott, hogy fájt neki az asszony szava. Este már valóságos vihar tört ki az irodalmi körökben. A nyomda felmondott, az írók pedig kimondották az általános bojkottot. Mire a szerkesztő hazaért a bécsi gyorsvonattal, a lapot teljesen lehetetlenné tették.
A szerkesztő kétségbeesetten járt-kelt a szobában.
- A lap elsején megszűnik. Csődbe jutottam. Koldusok vagyunk…
Az asszony arcán újra megjelentek az irigy, kárörvendő ráncocskák, de boldognak, jóllakottnak, elégedettnek látszott.
A férj pedig tanácstalanul ült le egy nagy karosszékbe. Síró, gyermekesen eltorzult arccal nézett a feleségére, akit gyűlölt és imádott egyszerre. szeretett volna neki keserű, maró szemrehányásokat tenni, a jót mutatni, reá kiáltani, meghurcolni, arcul ütni, kiverni, de gyönge volt a csak ennyit tudott kinyögni:
- Mária… Mária…
Ez a bús, rikácsoló szó most is úgy hangzott, mint egy fáradt, hitetlen, kétségbeesett segélysikoltás.
Forrás: Tolnai Világlapja 10. évf. Gyermek-világ-melléklet 1910.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése