A boldogság gyönyör súlyától mélybe süllyed.
Hogy tudtok fájni így, életembeli éhek?
Üres kaptárotok otthona lett a bűnnek,
S már boldogságot én nem vágyok, nem remélek.
Királytigris alatt a rózsa pöndörödve
Féltébe hal; igaz, e tigris szárnyas állat.
De a kisasszonyos őrangyal is ki össze-
Töri babánkat, ő is tud viselni szárnyat.
Olykor az angyalok, tintásan, behavazva
- Mivel naplóikat eképp sokszorosítják -
Szárnyukkal hátukon tanfolyamot mulasztva
Röpdösnek, s ügyesebb tolvajok, mint a szarkák.
Hamar márvány a hó a hívatott kezekben;
Márvány és só között Vénusz fehér utat jár,
S a sóból íme már hús-vérré születetten
A vasárnapi strand telezsúfolt homokján.
De testtől szoborig Vénusz tud titkos ösvényt,
Elalszik állva s a Louvre-ban ébred olykor.
S nem kockáztat. Sosem jönnek nyomára tüstént,
Csak ezer évre rá, ha Vénusz újra gyilkol.
A varrógép zaja ringasson el, gyerekkor,
Kegyetlen szív, mely a kínért gyúlt szerelemre.
Ez a halott darázs s a rég fölveretett por
S görögtüzekhez a napok mind fölszögezve.
Falu szeme előtt Krisztus szögön s a latrok,
Előző napon a katonák muzsikáltak;
Vártak az estre és féltek hogy tán vihart hoz:
Haláluk életet ad a köztársaságnak.
Rakéta élete csak egy szerelmi sóhaj.
Kinyitja két szemét: hattyúdal ez. De látja:
Egész tömeg mulat azon, hogy ő beléhal,
Szemét becsukja hát, s szöllőkbe hull a lángja.
Vidék! emlékezet! ó, hagyjatok nyugodtan,
Ne üszkösödjön el az esti rózsa szirma.
Elszédülök a nagy házaktól városomban,
Ömlik belőlem az árnyék akár a tinta.
Méheim méze ez, s az árnyék, mely belőlem
Mindent kihúz. Parafánál is könnyebben
Lebegek, mint a hab, de mégis süllyedőben,
Mert Vénusz vonszol és hóember hurcol engem.
(Ford.: Vas István)
(Forrás: Jean Cocteau
válogatott versei - Európa Könyvkiadó Bp.,1961.)
