Ejti a forrás csöppjeit, oly súlyosan, akár a kutya szája.
Engem megfélemlit a rózsa: soha sem nevet. És a fa lábon
állva alszik. Sohasem tréfál. Rá-ráparancsol például az árnyékára: feküdj,
pihenj, estére újra útra kelünk. Este mosoly nélkül fölmegy a lombozatába és
útra kelnek.
Aki szeret, falakra firkál.
Ha látnám a szívem, többet se mernék reád mosolyogni. Túl
sok a dolga, a kínja ezen a holdtalan éjszakán. Rajtad feküdve fülelem
vágtáját, a baljós hírrel közelgőt.
(Ford.: Illyés Gyula)
(Forrás: Jean Cocteau
válogatott versei - Európa Könyvkiadó Bp.,1961.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése