Napnyugtakor
végeszakadt a nagy harcnak.
Úgy hevert
a tót, mint a széjjelszórt asztag,
úgy hevert
a mezőn halmokban, százával,
Köztük
Szvatopluk is, véres koronával.
A magyar
megtörli homlokát és kardját.
Táltosok a
sziklán a szent-tüzet rakják.
A nap
helyett mostan az világít széjjel:
sebesültet
gyűjt az asszonynép ez éjjel.
S míg a
csendes és bús munka tart a téren,
máglyánál
a táltos-főpap áll fehérben.
És így
imádkozik:
„Mennyben
lakó Urunk!
Győzelmes
zászlónkkal elibéd borulunk.
Te
vezéreltél ki messze Napkeletről,
mint ahogy
a darvak szállnak a hegyekből,
s hogy
leereszkedtünk Attila földjére,
te voltál
mindig a hét vezér vezére.
Óh,
kérünk, vess véget vándorlásainknak!
Hadd
tűzzük le végképp sátor-rudainkat!
S ha
törnek is reánk olykor erős vészek,
csak
legyünk, mint fán a szél-ingatott fészek,
de ne
hányódjunk el, ne szóródjunk sárba,
maradjon a
miénk e föld rónasága!”
Vezérek,
főurak mind ott körül állva
ügyelnek.
A főpap felhág a nyírfára:
és
beburkolódzva a lombok zöldjébe,
hallgató
orcával mereng fel az égre.
Percekig
tartó mély csendben áll a főpap.
Istennek
beszél most, Istentől igét kap,
s bár
húnyva a szeme, lát a jövendőbe,
mint ahogy
a nap lát, felhőn át a földre.
- -
- - -
-
De ím
hárul a lomb: kifordúl belőle.
A tűznek
világa befényli agg arcát.
Kiált: „E
föld neve mától: Magyarország!”
Örvendő
morajlás száll át a táboron,
s ezer
tekintet áll az öreg főpapon.
Folytatja
ez lassan, húnyt szemmel beszélve,
mintha a
messzeség mély ködébe nézne:
„Látom az
időnek végtelen ölében
népünket
virúlni árnyékban és fényben...
Látok a
bölcsőktől a halál partjáig...
Látom: a
gyermekből férfi s agg mint válik,
s roskadó
agg körűl új nemzedék mint kél:
gyors
nyomon követi egymást tavasz és tél...
Sátorból a
nemzet költözik kőházba...
Nyugoti
módival ruháját tarkázza...
Vezére
fején ím arany fénye reszket...
Jobbjában
tart kardot, baljában keresztet...”
Itt elállt
egy percre, elakadt a szóba,
mint az
éji szekér, ha jut zakkanóba.
Seregnek
hallatszik halk megmordulása.
Táltosok
halványan bámulnak egymásra.
A főpap
folytatja jövendő-nézését:
„Látom
városoknak fölfehéredését:
folyók
oldalán, mint egy-egy csoport gomba,
házak
sokasodnak! népük nyüzsgő hangya...
S mintha
az országot nagy zöld szőnyegekkel
terítgetné
be a földmívelő ember:
érik a
gabona; hegyek oldalába
szőlőt
pirosít az őszi nap sugára.
Látom:
királyoknak gyakor változását...
Nyugaton a
magyar sírját hogyan ássák!
Látok egy
nagy királyt: feje fényes, holdas...
Látok egy
más királyt: mindig könyvet olvas...
Látok egy
vak királyt: vezetője asszony...
S mindig
vér... mindig vér... rút testvéri harcon...
Óh, de mi
sötétlik reánk napkeletről?!
szörnyű
sáskatábor száll-e a hegyekből?!
Nem sáska:
tatárhad dúl e szép hazában...
- -
- - -
-
Földet
szánt egy király, sarkig sötét gyászban.”
Itt az
öreg táltos ismét elhallgatott:
orcáján
egy könycsepp legurult, csillogott.
Azután
folytatta fátyolozott hangon:
„Ujra élet
zöldül a vérázott hanton...
Jönnek más
királyok: barnák, idegenek...
Duna táján
erős várak kereklenek...
Most Dél
felől támad időnkint zivatar:
lófarkas
zászlókkal, földön járó vihar...
Hosszú
nagy időn át magyar áll a gáton...
Senki nem
segiti ezen a világon!
De a
magyar él! él! Mint az irtott erdő:
levágott
fatörzsből új sarjadék felnő...
Századokon
által mindig verekedve,
nem megy
fehér hajjal férfi az egekbe.”
Elhallgat
a főpap s néz soká sötéten.
Vajjon mit
néz, mit lát az idő mélyében?
Hol piros,
hol sápadt vén komor orcája.
Végre szól
keserűn, a fejét megrázva:
„Isten
urunk ott fenn, a csillagos égben,
könyörülj
e népen!
Hordjunk
kardot, ha már ez sorsunk e földön,
de a
szolgaságtól ments meg mindörökkön!”
(Forrás:
Gárdonyi Géza: Fűzfalevél, nyárfalevél... – Költemények
Bp., 1904.
Singer és Wolfner kiadása)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése