- A piarista-sírbolt lakóiról –
Csörögve rezdül odakint
A megfakult avar,
Amit az ősz bitang szele
Koronkint felkavar. –
Nem zsémbelés e vijjogás,
De, - altató dana,...
Miként-ha a természetnek
Egy „jóéjt” mondana.
Mivel szunyadni tér minden,
Kiben lüktet a lét...
S lehajtja méla álomra,
Küzdés után fejét.
Míg odakint csak télen van
Merőben nyugalom: -
Emitt örök-békét hirdet:
Fagally, fűszál a halom...
E kőfal, itt, a kánaánt
Karolja, im’! körül...
ahol az elcsigázott „én”
Uj létre szenderül.
A sejt rezgése megszünik,
A sziv is megszakad...
S egy szép, derengő hajnalon
Másnak látod maga...
S e „más”-nak szörnyü tudata
Fáj, - mert tudattalan,
Mert véges-ész nem éri fel,
Kutassa untalan!...
... És a való mindenoron
sebejtő tőr vala...
a büszke ész, s hiu negéd
Sérült meg általa...
S e zord helyet, az avatá
Szentté talán csupán,
Hogy itt a vég; se nem is sejted,
Mi jó e vég után...,
A végnek itt a kezdete,
S a kezdet vége is;
Hol szárnyaszegve hódol meg
Az elme, végre is...
Szentelt legyen e föld röge!
Habár már ezerek
Bünös agyavelőivel
Fertőzött e berek!...
S deritsen fényt e rideg sir
Mogorva éjiben,
A kegyelet szövétneke
Hahogy itt meglibben...
A többinél szentebb e sir,
Amelynek boltj’ alatt,
Hős vértanuk porhüvelyét
Emészti pudróhad
Mulandó szer a hus, a csont,
Elposhadt is talán,
De fáradalmuk hajt, rügyest,
Bő termés volt a fán...
A Gond tövise elfonyadt,
S a Hála is megholt...
Amazt megölte a halál,
S kizárta ezt – e bolt...
De martiroknak földi kincs
Kevés; s érte a bér –
Mi volna más: rut feledés,
Szomoru egy babér!...
De nem vágyott babérra, nem!
Közülök egyik sem,
Hiszen a pompa, csillogás
Ma, holnap elveszen... - -
- De kik feledni nem tudnak, -
S van bennünk kegyelet:
Cseppentsünk e hideg sirra
Egy forró könyszemet...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése