Egyik hirhedt névtelen utcából
a szükségből lakott viskók közül
a grátis-kocsi lassan kigördül
az utra, amely a temetőbe visz.
A rongyos kötényü kocsis mellett
csupán egy vézna gyermek könnyezett
Senki se kisérte a rettegett
kocsit, csak morc, tolongó fellegek
és a nyomukban, mint roppant fáklyák,
villámok gyultak a fülledt csöndbe.
Aztán visszhangos, mogorva röhej,
mintha ég s a föld versenyt röhögne.
Röhöghet is, mert temetéseknél
a nép ünneplőbe szokott lenni,
most egy hirtelen csokor, más senki
sem kiváncsi a megboldogultra.
Majd a röhej is hörgésre vállott:
az ég a táj mellére térdepelt.
S szakadt a jég, minden tört, recsegett,
a koporsó meg rémesen dobolt.
A lovak vadultak, a kocsis már csuf
átkokat kevert a villámlásba
s előre hajolt. A gyermek hátra,
hogy féltő kézzel fogja a csokrát.
A szörnyü dob is már igy harsogott:
tramm! trammm! emberek! adjatok szállást,
egy irgalmas, egy percnyi megállást,
a nyomoruság gyermekének...
De zárva maradtak kapuk s szivek
és nem fájt a látás senkinek,
hogy habosan fut a vihar vize,
miként borzalmas tagadó válasz
s viszi a szétcsépelt vadvirág csokrot
az árva száj hiába sikoltoz:
Édesanyám! Édesanyám!!...
(Forrás: Kelet népe 1935. október)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése