(Ezelőtt ezer esztendővel.)
Erdély hegyormain máglyatüzek égnek.
Láttokra megsápad orcája a népnek.
Lóra székely, lóra! Szaporán Budvárra!
Hívja az országot Erdély rabonbánja!
- Háborut hírelne?- Nem hordatott kardot.
- Házasítja talán a fitá, Apoltot?
- Tűzlánggal nem hívnak menyegzőre népet.
- Hátha a várára gyászkóját tűzének?
- A jóslat azt tartja nem fog ő elmúlni,
míg két hajnalt nem lát egyszerre pirúlni.
- No már akármi, de nagy hír űl Budváron!
Gyűlnek, gyűlekeznek fegyverben, lóháton:
a hosszú-szakáll máltóságos bánok,
nagysüvegű gyulák, bírók és horkászok,
nyalka fiatalok, vaskezü leventék,
(vállukon röpködnek farkasbőrös menték;)
aggok is eljöttek díszben és kardosan.
(Űlnek a lóháton nagyfiatalosan.)
Zászlók a tornyokon. Hát lenn a vártéren,
Zandirhám sátorán mi leng oly fehéren?
Atilla zászlója! a szent ősi zászló!
kiterjesztett szárnyu aranysassal játszó!
Vagy leszünk, vagy veszünk: itt a napok napja!
Aggodalmas kérdés susog jobbra-balra.
Mert mikor Atilla zászlaját kibontják,
Isten tenyerében érzi a nép, sorsát.
Gyűlnek, gyűlekeznek. Megtelik a térség.
Ablakon, erkélyen, tarka asszonynépség.
A fák ágait meg, mint csertes verebek,
lepik a gyerekek.
Amikor Zandirhám a trónjára lépett,
elcsittúlt a zajgás: néztek a vitézek:
két idegen ifju (követ vagy jövevény?)
állt az emelvényen, Zandirhám jobbfelén.
Süvegükön forgó, párducbőr vállukon,
aranycsattos sárga csizma a lábukon;
karcsú derekukon napkeleti kardok.
Az egyik egy összegöngyölt zászlót tartott.
- Kik ezek? Mik ezek? Honnan pottyanának?
- Mintha fonómesék hősei volnának!
- Mégiscsak követek! De honnan jövének?
Kérdésre kérdéssel így felelgetének.
Eközben a téren föllángol a máglya.
Előlép a táltos: karjait széttárja:
Isten! Isten! Isten!
fenn a napos égben!
áldd meg nemzetünket
a jövendőjében!
A szent fapoharat kezébe emelte:
imádságot vagy mit bőrbitélt felette;
loccsantott belőle a tűzre, a földre.
Tokaj színborával volt az teletöltve.
(Hej, nagy története van e fapohárnak!)
Ami benne maradt, nyujtá Zandirhámnak.
Zandirhám a bajszát kétfelé törűlte,
poharat a népre felemelintette:
„Iszom mindnyájunknak az egészségére!”
Az istentisztelet ezzel véget ére.
Most Zandirhám lép a trónpad elejére.
Kardra támaszkodva áll és néz a népre.
(Mintha volna mesék fehér Tél királya!)
Fojtott csend vár az agg rabonbán szavára.
Végre szól:
- Fiaim, vitézlő székelyek!
most az egyszer nem bajt, örömet hirdetek!
Kicsiny országunkra piros hajnal támad:
első követei, nézzétek, itt állnak!
Mint mikor szellő leng, zöld buzatáblára,
s hamvas kalászokat borzol a szél szárnya,
így fut át egy édes borzongás a népen.
Óh, mert a szerencsét feledték ők régen!
Zandirhám folytatja:
- Messze Ázsiába’
új gyümölcsöt érlelt Bendegúznak fája:
új nemzet sarjadott, velünk egyvér nemzet,
milyet a jó Isten többet nem teremtett!
Annyian vannak, mint a csillag az égen!
Útra keltek most a tavasz kezdetében:
jön-jön a csillagraj! Atilla földjére!
ennek a nemzetnek igaz örökébe!
Égett már minden arc, lángolt minden ember;
a nép öröme most fölviharzó tenger.
Süvegek röpdösnek, kardok kivillannak:
„Éljenek! éljenek! Csakhogy itten vannak!”
Szemek könnyben úsznak, szívek égi lángban,
Sohse volt ily öröm szép Erdélyországban!
A két ifju követ süvegét levéve,
mosolyogva hajlong az örömzengésre.
De int az öregebbik, hogy kíván szólani.
Légydongást is mostan lehetne hallani.
„Jó atyámfiai!”
Többet nem mondhatott.”
E szókra az öröm új lángokba csapott.
A kő is kiáltott, föld is lelkendezett:
- Atilla nyelvén szól! Testvérnép érkezett!
S percekig tartott, míg elcsittúlt az éljen,
és csak belül zajgott mindenek szívében.
Az ifju folytatta:
- Amint hallottátok:
Keletrül követül érkeztünk hozzátok.
Nemzetünk megindult, messze Ázsiából,
Atilla fészkéből: Nagy-Magyarországból.
Jöttünk, mint a vízár, minden tért elöntve,
jöttünk, mint a tüzes vihar, mennydörögve;
jöttünk, mint sebesen iramló hullámok,
jöttünk, mint paripán nyargaló villámok.
S miképpen a vihart futó szél előzi,
hírünk a népeket alázatra győzi:
hajlanak, mint fűszál; ki nem hajlik, roppan!
Igy büszke Kiev is meghevert a porban.
Már Lodomér híres fennelgő vezére,
hajadon fővel jött Árpád úr elébe;ű
Galícia önként kapuját kitárta,
s mezítláb, térdelve várt ránk a királya.
Árpád jobbot nyújtott:
- Szívem a kezemben!
Ne múljék melege a lengyel kezekben!
Arany ezüst marhád én el nem kívánom,
csupán útat engedj át a két határon”.
... Mert nem indultunk ám rongy koldus-turbával!
Gulyát se cserélnénk fél Európával!
Mégis a barátság szívességen épül:
három ezer fejszést elfogadtunk végül,
Három ezer fejszés, mintha menny dörögne,
Kárpát őserdejét irtja dübörögve.
(Széles országút kell Árpád nemzetének!)
Ott hallottuk meg, hogy testvéreink élnek.
S ideküldött Árpád üdvözlő jószóval,
S ezzel a zászlóval”.
Itt a selyemzászlót széjjellebbentette.
A ráhímzett turult szellő lebegtette.
Rokonságot vallott a turul a sasra,
mint acél a vasra.
De már a két magyart a trónról lekapták:
összeölelgették, összecsókolgatták.
Kérdezték: Hogy hínak? Van-e feleséged?
Hány éves vagy öcsém? Isten tartson téged!
S míg a két kezöket százan szorongatták,
más százan meg őket kulacscsal kinálták.
(Forrás: Gárdonyi Géza:
Fűzfalevél, nyárfalevél... – Költemények – Bp., 1904. Singer és Wolfner
kiadása)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése