Jókai Mór: A mintaember

Ki volna más, mint a néptanító?!

Őrá néz a falu szeme, róla beszél a falu szája, s amit ő tesz, mindig közérdekű dolog.

Ha legényember, és úgy alattomban megöleli a menyecskét, van szörnyülködés a faluban, és a következő vasárnapon olyan prédikációt mond a pa a szószékről, hogy mindenki ráérti.

Hja! A tanító mintaember!

A tanítónak jó példával kell elöljárni!

Ha esetleg idősebb a tanító, s egy napon elfelejtve mintaságát, betér a Mózsihoz egy pohár borra, nojszen megindulnak az eleven kereplők, a vénasszonyok gyakorlott nyelvei:

- Nézzétek, ott ül a kocsmában!

- Példát ad a fiatalságnak.

- Gyönyörű példa!

Aztán mikor a tanító felhajtotta azt az egy pohár bort, és hazaindul, a gonoszok ráfogják, hogy tántorog, estére elbeszélik, hogy részeg, s másnap reggel az a hír járja a falut, hogy a tanító úr holtrészeg volt, úgy vitték haza, mint egy krumpliszsákot.

Megbosszankodik erre a jámbor pedagógus, hogy őneki már egy pohár bort sem szabad innia, s megfogadja, hogy sohasem mén többet a kocsmába.

Bizony nehéz mintaembernek lenni!

Aztán gazdaságában is mindig találnak hibát, az egyik azt tartja, hogy „ebbe a földbe é, nem lucernyát kellett vóna vetnyi, hanem rozsot”, a másik meg a „terágyát” keveselli, a harmadik azt mondja, hog cseppet sem ért a gazdálkodáshoz, pedig neki kellene mintául szolgálni a gazdáknak is.

Hát még a lakásával mennyi a baj!

Azt mondja az egyik iskolaszéki tag neki:

- Hallja-e tanító úr, vögyön mán ögy Mária-kípet a szobájába, mer mögszóják.

- Nincs nekem arra pénzem, barátom. Hanem tudja mit, ha mind behajtja a hátralékban levő fizetésemet, akkor nagyobbat veszek, mint a templomban van.

- Nöm is lösz akkor a tanító úr szobájába sö kicsi, sö nagy Mária soha.

Igaza volt a jó pedagógusnak; minek vegyen addig Máriát, míg „Krisztusa” nincsen.

De nem őgy godolkoznak a hívek. Suttogják még a gyerekek is, hogy a tanító úr nem tisztölli a Máriát, nem ád jó példát a népnek, míg végre a plebánosnak is fülébe jut a dolog, és lehozat a padlásról egy hályogos szemű, molyrágta Mária képet, s nekiadja ajándékul, de egyúttal megkéri egy kis szívességre, t.i. tisztázza le neki az anyakönyvet.

Persze ha megfizettetnék a tanító, három tucat szent képet is vehetne az árán.

No de a tanító mintaember, és a mintaembernek nem szabad fennakadni minden dolgon.

Hátha még házas emberek!!

Van akkor beszéd a „taníttóné asszonyról” is.

Milyen a konyha! Mekkora túrókat rak a rétesbe! Milyen kicsapongók a libái! És így tovább.

Ha gyermekes a tanító, akkor ezer szem nézi a nevelését.

„Hogyan tanítja a maga gyerökeit ez a mestér! Lám elnézi, hogy a jégen csúszkálnak, még olyan csúszó masinát is vett a lábukra! Hogyan tanujjon böcsületet a mi gyerökünk, mikó ojjan példát adnak neki. Osztég csak elnéztem a gyerökeit, mint a mijet a komégyiások figuráznak.”

Így kritizálnak a parasztok. Persze nem értik, hogy a tanító azért hagyja korcsolyázni a gyermekeit, mert az egyike a legegészségesebb testgyakorlatoknak, s a tornaeszközökkel azért foglalkoztatja gyermekeit, mert azt akarja, hogy erősödjenek.

El is mondja ő ezeket az atyafiaknak, de hát nem helyeslik a dolgot. Miért?

„Mer nöm úvvót a’ régön!”

No, de ezeken ne akadjunk fel; a paraszt butaság megrögzöttségét minden néptanító ismeri, és mindegyiknek volt már miatta több vagy kevesebb baja.

Menjünk az intelligens emberekhez.

A papok legszigorúbb őrei a tanítónak.

Nem engednek el semmit, hiszen oly édes annak a föllebbvalói jognak gyakorlása, mikor (kivált faluhelyen) unalom öldösi őket.

Vannak tisztelendő, tiszteletes és főtisztelendő urak és atyák, akik annyira beleélik magukat föllebbvalói helyzetükbe, hogy utóbb csaknem azt hiszik, hogy az ő rendeltetésük tanítónak nyakán ülni, őt sarkantyúzni, és tetteire felügyelni.

- Tanító úr, maga bepálinkázott!

- Kérem, sohasem szoktam inni, de az éjjel annyira fájt a fogam, hogy nem tudtam miatta aludni, hát a fogamra vettem egy kicsit.

- No tudja, vigyázzon magára, mert önnek jó példával kell elöljárni.

- Kérem, hiszen én azt igen jól tudom, három esztendeig tanultam ezt a kötelességet a pedagógiumban, de hát ilyen esetben...

- Ilyen esetben sem szabad.

- Hát főtisztelendő úr, mit csinál, ha a fogai kínozzák?

- Jajgatok barátom, aztán kihúzatom.

- Jól van plebános úr, ezentúl én is jajgatok, ha a tanítónak nem szabad pálinkát venni a fogára.

Úgy is tett a jó pedagógus. Odament a szomszédban levő pap ablaka alá, és bedugva száját a résen, jajgatott.

A tisztelendő úr azonnal átküldött egy pint borovicskát, hogy megszűnjenek a fájdalmai.

No de aztán elismerésre méltó papok is vannak, akik túlzásba nem csapnak át, hanem azt mondják, hogy együtt neveljük a népet.

- Kollegák vagyunk; te tanítasz az iskolában, én tanítok a templomban; járjunk együtt és támogassuk egymást munkáinkban.

Le a kalappal az ilyen papok előtt!

De hátravannak a nemzetes, téns, és tekintetes urak.

Ezeknek van ám sok bajok a mintaemberrel.

Egyiknek a járása nem tetszik, a másiknak a stílusa ellen van kifogása, a harmadiknak a kalapja szúr szemet.

Szegény pedagógus, tűrj békével, habár neked a türelem nem rózsákat, csak töviseket terem.

Bizony, aki a nép előtt mintául áll, mindig csak gáncsnak, kritikának van kitéve, de mindezekben csak megnyugodnánk, úgy sem változtathatunk rajtuk, csak a nyomorúság eltűrésében ne kellene mintaembernek lennünk!

De hát ezen a bajon már sem az Úristen, sem Trefort Ágoston nem segít.

(Ziegler G. aláírással)