Péterfy Jenő (1850-1899): Jókai V.

Jókai mint pszichológus. Jókai fejlődése. A jövő regénye. Befejezés.

(Részlet)

Láttuk, mennyire gonosz fátuma Jókai alakjainak a gyönge pszichológia. Nem volna teljes a kép, ha néhány vonással meg nem mutatnók, hogy a fátum magára a költőre is kiterjed. Jókai hősei a részletekben össze nem függő, lélektani egység hiányával levő alakok. Ez a költőre vonatkoztatva annyit tesz, hogy Jókai tulajdonképpen improvizálja alakjait, helyzetről helyzetre. Bizonyos tekintetben e rögtönzés bélyegét látni meséin is; nála a mese nem fejlődik költői következetességgel, hanem szeszélyesen csapong s hatásokat keres, melyeket csak a pillanat rögtönözhet az egész rovására. E szempontból Jókai költészetét csakugyan improvizált hatások költészetének lehetne neveznünk¹ és éppen nem csodálkozhatunk, ha néha valami kedvenc eszme, tetszetős ötlet, meglepő humoros vagy tragikai fordulat kedvéért áldozatul esik a mese valószínűsége, az alakok belső egysége. Mondanunk sem kell, hogy ily körülmények között maga az egész regény is csak hevenyészett dolog benyomását teszi, hol a részek aránya, egymástól függése egészen az író kényén fordul meg. Pedig a regény olvasásánál a legkiválóbb élvezetekhez tartozik, ha a véletlen játékában is ott látjuk a szükségszerűséget, amint az események szálait fonja s végül csomóra köti. Ez élvezetről Jókainál le kell mondanunk; regényei fejlődését inkább kötetszám szerint mérhetjük, s újabban rendesen a hatodik kötet jelöli a vég kezdetét. Miért nem a harmadik vagy a tizenkettedik? – Ki tudja! Valószínűleg, mert hat – több a háromnál; a hetediktől pedig már elijedne az olvasó. Szabad-e itt a gyakorlati emberre is utalnom? A vátesz mellett egy kissé az augurra, a divatos íróra, aki tudja, hogy hat kötete úgy elkel, mint három? Meg sem közelíteném a dolgot, de maga Jókai jogosít föl rá, midőn például elmeséli nyilvános ülésen² a bámuló ellenzéknek, mennyi regényt kell neki évenkint megírnia, hogy csak lefizethesse adóját. A rosszakaratú kritikus ilyenkor azonnal a kötelességtudó honpolgárt dicséri, és mód nélkül sajnálja, hogy a jeles író kötelezettségének nem aranybányákból, hanem képzelme robotjával tesz eleget.

Különben aki oly könnyen ír, mint Jókai! Aki lelkét pihenteti,³ mikor regényen dolgozik! És mégis! A mesés termékenység átka Jókain is beteljesül; regényein a gépszerűség bélyege mindinkább kinyomódik, s a költő úgy tűnik elénk, mintha a múzsák fizetett hivatalnoka volna, kinek akták helyett évenkint bizonyos kötetszám regényt kell földolgoznia. Mert végre a leggazdagabb erű rögtönző is kimerül; már ismételt dolgokat újra ismétel, meséibe észrevétlenül régi alakjait csúsztatja, sőt mesét is más csak előbbi meséi szálaiból sző. Ilyenkor azután a költő intuíció helyébe a körmönfont számítás, a természetes könnyűség helyébe a virtuóz puszta ügyessége lép. Ez ügyességgel nem ritkán lépést tart az író becsvágya; azt hiszi, halad, mert minduntalan maga magán túltenni törekszik. S az eredmény? Csak az eredeti hibák nőnek arányban a költő becsvágyával és gyorskezűségével. Pedig újabban a virtuóz mellett a filozófus is kifejlődött Jókaiban. Ma regényeibe, többi rögtönzései mellé társadalmi, etikai problémákat is rögtönöz, és szeszélyes alkotásainak, mint mondani szokás, mélyebb alapot vetni törekszik. Ó ezek a regényekbe belefújt problémák! Mintha a gyönge pszichológia már eleve képzeletivé nem tenne minden megoldást! S mintha a társadalmi diót törő regényíróból nem a könnyed és ez esetben könnyelmű fabulator rína ki legerősebben! Sőt problémás költőnkben, kihez a „gondolat halványsága” oly kevéssé illik, még a mesemondó is veszt eredetiségéből.

Ha a kabinetek titkait, bankárok műveleteit, politikai imposztorok cselszövényeit, a nagyravágyó klérus fondorkodásait, a hadsereg szállítói szörnyű gazemberségeit regényesíti; ha szép géniusza a Cagliari hercegekkel, Caldarive márkinőkkel érintkezik⁴: jó szelleme, eredetisége egészen elhagyja, és Jókai, igen, Jókai regénye a legszebb intenciók dacára tőszomszédja lesz a „Sensations-roman”-nak, és lehet benne olvasni a korszerű társadalom nagy imposztorainak rútságait, mint akár valami colporteur-hozta olcsó füzetben. Természetesen kevésbé borsozott kiadásban, mert Jókai mindig gondol arra, hogy énekesnői, rouée-i viselt dolgait tizenöt éves lánykák is olvashassák.

Jókai legalábbis akar olyan nagy moralista lenni, mint amilyen mesélő. Újabban írónknál a filozófussal egész természetesen a problémafejtő is föltámad. Az Egy az Isten végszavában egy csomó történeti jegyzet után a következő sorok állanak: „Igazolnom kellett (a jegyzetekkel!), hogy az eseményeket nem a véletlen, nem a vakeset, de valóban egymással küzdött erkölcsi ellentétek következetes harca idézte elő; mely erkölcsi tusa érezhető volt a családi tűzhely magányától elkezdve egész a csatatérig, s kiterjedt a kormányzat magaslatáig, mindenütt követelte áldozatait, romokat hagyott maga után, s végződött az egyik fél teljes bukásával; s amely bukás annál nagyobb volt, mert a hatalom korlátlan birtokában levő eszme vezetőit rántotta le a porba.” Nemde szépen fejtegeti Jókai regénye alapeszméjét? S mégis mit bizonyítanak e sorok? Csak azt, hogy az író műve „valószínűségét” nem a regénnyel, hanem az odabiggyesztett semmitmondó jegyzetekkel akarja bizonyítani; s végül azt, hogy a korszerű „Cultur- und Sittengemälde” zsargonja már Jókai regényébe is behatott.⁵

A problémákon kívül Jókai újabban nagyon megszerette Verne természettudományát is, és amint regényeiben találkoztunk – szerencsére ritkán – titkos ajtókkal, süllyesztőkkel és a regényromantika egyéb bútorzatával; pozitív korunk ízlésének megfelelőleg most természeti titkok süllyesztői nyílnak meg előttünk; képzelődésünk öröme nem többé a lovagvár, hanem az ichor lesz és a repülőgép. Jókai a pszichológia terén kezdettől csodatevő volt: most már a természetben is mágus; s így nincs mit bámulnunk rajta, ha képzelmével a jövő században csakugyan megteremti a millenniumot. A prózai embert csak az bántja, hogy mindez a költészet nevében, a költői szabadság nevében történik. – Különben nem érdektelen megfigyelnünk, hogy már Jókai első nagyobb művében⁶ föllelhetjük azon természettudósok típusát, kik újabb regényeiben a világot átalakítják. Csakhogy ott még ironizálja Jókai Rónayt, ki örökké égő lámpáson, repülőgépen töri a fejét; ma már trónusra ülteti. Hanem igaz! azóta a természettudományok nagyot haladtak és – az író is!

De nem tudom, hol kalandosabb Jókai, ha új csillagot keresni a mindenségbe röpül, vagy ha történetét nyomozni idegen országokba száll? Különösen e ponton mutatkozik az, mit, még Jókainál is, erőltetettségnek, túlzásnak lehetne neveznünk. Azért szinte sajnálom, hogy Jókai Turgenyev hazájába tévedt⁷, Puskint vette regénye hőséül. A mesés Oroszország! mily hatkötetes mesévé válik még Jókainál! Anyrgin költője – a szokásos történeti jegyzetek dacára – groteszk, félelmesen komikus, opera-balettszerű történet középpontja lesz. Csakugyan mintha zenétlen operát hallanánk, s fantasztikus bábok táncolnának előttünk. A „költő” egyebet sem, tesz, mint görögtüzet gyújt, a színpadi világítást eszközli, s díszleteket fest. Csakhogy a görögtüzet Jókai már sokszor meggyújtotta, e világítást sokszor használta, s a díszleteken is csak a rikító színek az újak. Ha meg is haragszanak, ki kell mondani: Jókai a kölcsönkönyvtár számára írta orosz rajzait. Azért nem állítjuk, hogy könnyen utánozni lehetne, hanem a genre, az mégis sokat levon ily féle művei értékéből. Ugyan e regényében az író Puskint, valamelyik őse puszta neve után a karthágói Hannibáltól származtatja le. A „jegyzetekben” ugyan elmondja, hogy ez nem igaz, hanem mégis: „regényben szebben hangzik”. A regény csupa ilyen hamis, operai „szebben, félelmesebben, csodálatosabban hangzik” gyűjteménye. Igazán szerencse, hogy Jókai romantikája rendesen csak külsőségekben puffog el; rikító színű, de nem mérges.

Hanem a rikító szín újabban annál jobban elömlik az író stílusán, leírásain. A hiperbola szelleme, mely Jókai hőseiben kísért, amott is mutatja erejét. Hogyan pompázik például az a leírás, mellyel orosz regényében a Néva átadását rajzolja! Mintha a finom árnyalatok, az egyszerű részlet iránt egészen érzékét vesztette volna: képzelme csak a vörös színre hevül. Mily más képet ad az Új földesúrban a Tisza kiöntéséről. Az igaz, a Tisza nem a Néva, hanem az író mai modora sem az akkori. Az új földesúr leírása mellett a részletek elevenségére, tiszta kirajzolására nézve hamarjában csak Stendhal „Waterlooi csatáját” (mesteri leírás!) említhetném. És mily nyugodt a rajzoló keze, mily finom számítással fűzi a részleteket egésszé! A számító Jókaiban ma talán még nagyobb, hanem a hatásvadászó is. Ma egészen a „nagyszerű” rajzára adta magát: épp azért virtuóz képein mindig a műhely bélyegét látom; megérzik rajtik a „parti pris”⁸.

És érezni lehet azt az írón, valahányszor nagyon messze kalandozik a múltba, vagy idegen országokba, távol hazájától. Jókain újra bebizonyul Antacus meséje: ő is akkor legerősebb, ha „itthon” marad. Midőn regényében valami közelmúlt esemény képezi az eszmei középpontot, melynek rajzában a genre-szerű mellett a hazafi pátosza és humora is szabad tért nyithat magának: akkor Jókai igazán eredeti, sokkal eredetibb, mint mikor problémákat megold, vagy egy kissé Vernét utánozza. Ilyenkor még hiányos pszichológiája is érdeket nyer a kutató előtt. Amint az öreg Dumas könnyű regényei a francia „naturel”-t elevenen tükrözik: úgy mutatják Jókai művei is élénk színekben a magyar típus vonásait. Jókai irodalomtörténeti fontosságát, úgy hiszem, nem kis részben e ponton kell keresnünk.

S innen talán rövid áttekintést vethetünk a viszonyokra, melyeken Jókai írói pályája áthaladt. A kiindulónál Jósika romantikája és a népies irány behatása áll; a kalandos hajszája és a költészetben a magyar eredetiség zseniális ébredése. Jókai első regénye (Hétköznapok, 1846) mint a kélt behatást élénken bizonyítja. A forradalom tüzében a romantikus és népies elem Jókaiban mintha összeforrott volna. A forradalommal szembe4n költőnk a „lelkesülőkhöz” tartozott; azon ifjakhoz, kik az eszményt azonnal átvették az életben, kik legalább percekre, azt hivék, hogy történetet csinálnak, ha a francia forradalom jeleneteiért lelkesülnek, s akik előtt a politika csak a költészet egy alfaja volt, az élet pedig szónoklat, lelkesülés, önfeláldozás, a hősiség bravúrja. Az ilyen idők emberei nem csoda, ha mindenért lelkesednek, csak az egzakt pszichológiáért nem. S ha még regényírók is, kik kezdettől a romantika befolyása alatt állottak, soha többé jeles pszichológusok nem lesznek.

Majd meg azon idők következtek, hol „elbuktunk és aludhattunk”. Jókai azok közé sorakozott, kik az alvó álmait szövék a nemzeti múltról, a magyar faj erejéről: mulattató, bátorító, búfelejtő álmokat. Regényeiből a bizalom, a remény, az erő érzetéből fakadó humor beszélt. Az olvasó mesét kért, s Jókai tudott elevenen mesélni. Szigorúbb pszichológia szükségét se az író, se olvasói nem érezték.

Megint fordult a kocka, s miért nemzedékek reménykedtek, amiért szenvedtek: az most előttünk áll, nem álom többé, hanem valóság. Az utóbbinak nincs olyan mutatós külseje, mint az álomnak; az ébredés után jön a kiábrándulás. Az élet iskolájában nem röpülhetünk, még a járást is tanulnunk kell. Jókai e fordulatot is tükrözni akarja regényeiben, s bányászai, gyárosai nagy szóval s még nagyobb tettekkel hirdetik a komoly munka, a férfias meggondoltság, a lassú művelődés hatalmát. Hanem megtagadhatja-e Jókai eredeti irányát? Kissé ideológus, s nagyon romantikus marad, ha még úgy adja az Országházban az „öreget” s pszichológiája báró De Manx módjára kúszik a fellegekhez, ha a költő még úgy az életbe tekint. Irányának hőse most is csak renommista nagyember, kinek minden tagja külön mozog: s az író sem tehet róla, hogy ilyen hőssel a regény valósága végre is csak félig humoros, félig patetikus tréfasággá lesz. Egy kis gyanúm van, hogy ezt maga az író is jól tudja.

Hanem, most már, úgy gondolom, másféle pszichológia ideje is elérkezett. A magyar regény ne csak a „délibábot” tükrözze, hanem igazán jelen társadalmunkat. A regény ne csak az író játéka legyen, hanem tanulmány is: „étude”, mondaná a francia. Várjuk azt a regényírót, ki a magyar embernek, a nemzet törekvéseinek, társadalmunk fejlődésének realisztikus mértékét veszi. Ez nem fogja a magyart oly nagy természettudóssá tenni, mint Jókai, s nem fogja megengedni neki, hogy egy csapásra egész földrészből virágos kerteket varázsoljon; ennek hőse se dicső apostollá, se nagy fölfedezővé nem lesz, hanem megtanulja jobban becsülni az akadályokat, melyek az életben a törekvések elé gördülnek. Ez a regényíró nem szuperlatívuszokból, költői ötletekből fogja megalkotni jellemeit, hanem a valóság szövetéből; föltünteti bennök az eredeti természet hatalmát, az indulatok játékát, a viszonyok befolyását. Különösen mélyebben fogja rajzolni a rosszat, s fölmutatja azt a csodálatos összefonódást, mely azt az életben a jó tőszomszédjává teszi. Élesebben fogja látni a különcségeket, a kinövéseket, a lélek elvadulásait. – A magyar regénynek „új embere” így nem lesz többé a genre sujtásaival földíszített hiperbola, nem lesz ezermester és vívómester, hanem lesz – sokkal művészibb tárgy. Ily fölfogás mellett megmarad humorunk, csakhogy mélyebb lesz; szatíránk, csakhogy élesebb lesz; pátoszunk, csakhogy valódibb lesz. Folyton ez a hős bántja képzelmemet; s ezt okozza az olvasó, ha Jókaival szemben talán egyoldalú valék.

*

Láttuk Jókaiban a pszichológust. De hol marad, kérdezhetik, a kitűnő elbeszélő, a népies nyelv mestere, a jeles festő, kinek néhány rajza a legkiválóbb írókéval versenyezhet? S nem érdemel-e külön fejezetet Jókai humora? Egész külön dolgozatot. Hanem most az egyszer úgy voltam Jókaival, mint botanikus valami növénnyel; megfosztja a szép virágkelyhet minden ékességétől, hogy jobban megláthassa egy-egy rejtett szálát. Barbár munka, de nem érdektelen, legalább rám nézve nem. S épp azért bocsássa meg az olvasó, ha szinte feledők, hogy egyik élő költőnkkel van dolgunk; néhány pillanatra Jókai Mór nem volt előttem egyéb, mint az a hetven-nyolcvan kötet regény, melyet tőle olvastam.

1) Csakhogy az improvizátor mellett nem szabad felednünk Jókaiban az ügyes számítót sem. Ő kezdettől tiszta tudatával bír a hatásnak, melyet előidézni akar, s kitűnően ismeri annak eszközeit is, annál gondtalanabbul játszhatnak azután ötletei. Hogy számításaiban gyakran naiv, nem változtat a dolgon.

2) 1880. decemberi beszéde

3) Az Eppur si muoveban Jenőfi mondja ezt a költő helyett. Az ilyen véletlenül ejtett kis szavak néha nagyon jellemzőek. Kiváló regényírókat lehetne idéznünk, kiknél az írás igazi kényszerűség, fájdalmas munka volt. Flaubert igazán beleizzadt, hányta, veté magát szobájában, ide-oda futkosott, mielőtt gyakran két-három sort is le tudott írni. Néha egy szóért éjjel ágyából felszökkent. Balzac alakjaitól szabadulni alig bírt. Az utcán nem is emberekkel, hanem regénye alakjaival találkozott. Nálunk Kemény is fizikuma egész megrázkódásával dolgozott. Egy kicsit mindig életökből is adtak regényeiknek. Ez esetben a munka nem pihentetett, hanem emésztett. Az alakok könnyű kihámlása az író képzelméből gyakran csak azt mutatja, hogy nem kellett érettök mélyre leszállani. Jókait leghamarabb az öreg Dumas-sal lehetne összevetni, ki mindenesetre nyugtalanabb volt, ha jó omlettet kelle készítenie, mint mikor hőseit párbajra bocsátá. Artagnanról tudta, hogy az úgy táncol, amint ő fütyül, hanem az omlett könnyen elromolhatott volna.

4) Egy az Isten

5) Mellesleg megemlíthetjük, hogy írónkra egyáltalán veszélyes dolog, ha regényeit elő- vagy utószóval ellátja. A kritika ilyenkor sokszor elhagyja, mintegy bosszút áll, hogy az író különben is nem egyszer ötödik keréknek tekinti. Például keresve nem mondhatnánk hibásabbat Jókai költészetéről, mint ő maga az Elátkozott család végszavában. Az Egy az Isten epilógusában pedig a történet és költészet viszonyáról elmélkedik, s az a bátorsága van, hogy elmélkedése eredménye gyanánt a történet komoly múzsáját a „Venus vulgivaga”-hoz hasonlítja. Nem tudom, mit szólna pl. egy Kemény Zsigmond ilyen hasonlathoz, bizonyos, sehogy sem tetszenék neki.

6) Hétköznapok

7) Szabadság a hó alatt

8) A modorosság bélyegét újabban Jókai stílusa is mutatja. Néha hosszú lapokat tarkáz a sok terminus technicus, a sok csodás idegen szó. Az ember hamarjában nem tudja, meglepni vagy megtréfálni akarja-e velök az író az olvasót. A jövő század regényét gyakran „Lexicon” nélkül érteni sem lehet. Az is sajátsága Jókai stílusának, hogy néha egyetlen egy gondolat egy sereg hasonlatot, történeti reminiszcenciát, adomát kerget maga előtt. Oly valamit érzünk, mintha soká forgatnánk kaleidoszkópot.

*

Péterfy Jenő (1850-1899)

Középiskolai tanár, kritikus, esztéta. Fel nem derített okból öngyilkossággal vetett véget életének. Nagy világirodalmi és filozófiai műveltségű s zene és festészet iránt is fogékony elme, ragyogóan színes és ötletes stiliszta.

Legértékesebb művei a Dante-ról, Kemény Zsigmondról, Eötvös Józsefről, Jókairól szóló irodalmi, valamint a tragédiáról és a tragikumról írott esztétikai esszéi (a tragikai vétség elmélete ellen). Nem szárazon „tudományos” értekezések, hanem átérzett és művészien csillogó esszék ezek, fájdalmasan éreztetik, hogy kivételes szellemű írójuk csak töredékes művet hagyott maga után.

Évekig dolgozott egy nagy görög irodalomtörténeten, de ebből csak részletek készültek el, köztük a szép Aristophanes-tanulmány.

Összegyűjtött munkáit a Kisfaludy Társaság adta ki három kötetben, majd színházi és irodalmi bírálatai újabb három kötetben a Magyar Irodalmi Ritkaságok sorozatban jelentek meg.

(Forrás: A magyar irodalom a századfordulón 162-177. old. – Tankönyvkiadó Bp., 1962.)