Gárdonyi Géza: Apám

Hasonlított III. Napóleonhoz, csak a bajuszát nem hordta olyan hosszúnak. A szeme szürke volt és nyájas, nyugodt nézésű; de ha akarta, oly erősen tudta rászegezni bárkire is, hogy nem lehetett kibírni. Persze csak akkor nézett így, ha valaki lóhátról beszélt vele, máskülönben az ő lelke olyan volt, mint a tavaszi napsugár.

Rendesen sötétszürke ruhát viselt vagy sötétbarnát, és gömbölyű keménykalapot, nyáron barnát, szalmából valót. Bal kezét otthon mindig hosszú szárú pipa foglalta el, amelyből szűzdohány illatozott.

A haját fölfelé fésülte és hátul kissé felbokrozta, mint ez az ötvenes években divatozott. Én már ősz hajúnak ismertem őt, mert korán őszült. Ötvenéves korában már ezüstös hajú öreg­ember volt és cvikkert viselt, noha amúgy erőt fejezett ki a magatartása.

Ősszel, tavasszal köpönyegben járt, és ha kívül volt a műhelyen, inkább tartották grófnak, mint mesterembernek.

Bizonyos méltóság és lassúság jellemezte a mozgását. Sohase sietett. Ha vasútra ment, biztos, hogy akkor csengették a harmadikat, mikor kilépett a peronra, de azért nem késett el sohase.

E lassúság nem lustaságból származott, hanem inkább a testi erő lassúsága volt az. Keveset aludt. Azt szokta mondani: Bolond az, aki többet alszik, mint amennyit muszáj.

Éjjel is fölkelt néha, és olvasott. Az olvasmányait nem válogatta meg: ami a kezébe került, azt olvasta. De amit egyszer elolvasott, nem felejtette el.

Agárdon, ahol én születtem, végigolvasta a Nádasdy gróf könyvtárát. Persze Dumas és Hugó Victor tetszett neki a legjobban. Székesfehérvárott és a Lipótmezőn is hordatott könyveket a kölcsönkönyvtárból, s fél éjszakákon át olvasgatott. Reggel aztán elmondta anyámnak, hogy mit olvasott.

Olykor az anyám kíváncsi volt a folytatására, s fölvette a regényt, tovább olvasott. Emiatt aztán lesült-főtt az ebéd, s apám is bosszankodott, hogy anyám előre megmondta, hogy mi lett a vége a regényhősnek.

Akkor aztán nem vett ki többé magyar könyvet, csak németet. Ehhez már az anyám nem értett. Akkor persze anyámnak a gyertyapazarlás is feltűnt, s egyszer ki is fejezte a gondolatát, hogy jó lenne takarékoskodni.

- Várj csak, várj - mondotta apám -, egyszer majd lesz gyetrya, és én nem leszek.

Neki magának csak öt-hat könyve volt. Ezek között - emlékszem - megvolt neki Császár Ferenc mitológiai könyve, Renan Jézus-a, egy vaskos német fizikája s egy 1773 tájban nyomott, ugyancsak német nyelvű bibliája.

Vasárnap délelőttökön és nagypénteken az evangéliumokból olvasott. Ilyenkor mély elfogó­dott­ságban ült a könyv előtt, és gyakran könnyezett.

De azért kemény ember volt, és a sorsnak semmiféle csapása nem tette aggodalmassá. Az időjárás őnála sose volt napokon át felleges.

Társaságba, látogatóba nem járt, de ha valaki jött hozzánk, őszintén boldog volt: tréfált, anekdotázott, a legjobb borát tétette az asztalra, és a konyhán az anyámnak remekelnie kellett.

Kitűnő beszélgető volt.

Azon kozőrök közé tartozott, akik nemcsak az elbeszélt tárgyat tudják érdekessé tenni, hanem a maguk gondolataiból kétannyit adnak hozzá. Elbeszéléseiben a legkomolyabb történet is humorisztikus alakot öltött. Még a szabadságharci élményeit is úgy adta elő, hogy mosolyogni kellett.

Melegszívű ember volt.

Megjelenésére jellemző, hogy egyszer Budapesten, mikor szerződés végett ment egy földbirto­koshoz, ez a szalonjába vezette be, s igen elbámult, mikor apám mondta, hogy ő az a gépész, akit ez meg ez a gyáros ajánlott.

A birtokos ránézett apámnak a kezére, és a fejét rázta:

- Nekem iparos kell, nem úr.

És nem is szerződött vele.