Tisztelt és szeretett bölcs tanítómester,
kinek tanítványa szép Székelyországon
s ideát is majdnem minden művelt ember,
levelem jókedvben, erőben találjon.
Valahányszor képed felötlik énnékem,
a fölmagasodó havasra gondolok,
mely áll mozdulatlan, nyugodtan, fehéren,
míg lábánál jönnek-mennek az évszakok,
s lombot hoz, lombot visz az idő folyása,
csak a vén hegy, az áll, s nincsen változása.
Te születni láttad ezt az agg századot,
s térdeden ringattad öregapáinkat.
A halál azóta négy termést aratott,
s az első termésből fűszál sem maradott.
Te meg ringatod most az unokáinkat.
Egy század! Micsoda irdatlan nagy pálya!
A gondolatnak is megfárad a szárnya,
amíg átröpül rajt, s lankadatlan száll hozzád,
hogy bámulja a te agg, eleven orcád.
Egy század! Mennyi víz folyt a Tiszán, Dunán,
s mennyi vér a földön!
Te láttad, amikor Napóleon után
a hollók ezre szállt át a Székelyföldön.
Láttad nemzeteknek színe-változását,
fölemelkedését, térdre bukását.
Mikor te születtél, még e földön lépdelt
Byron, Schiller, Goethe s a mi Csokonaink;
a vidám Gvadányi verseket pöfékelt
s a nagy testőr búsan kószált jószágain;
Dugonics még akkor mondásokat gyűjtött,
s Révai éhezve írta nagy nyelvtanát;
Kölcsey gyermek volt, pillangókat űzött,
s Berzsenyi még zárva tartotta asztalát.
Erdélyben azidétt dörgött Wesselényi:
"Nem taníthatott meg József császár félni!"
Hallottad ébresztő szavát Széchenyinek,
s láttad a legelső gőzhajót a Dunán;
láttad Magyarország mi volt s aztán mi lett,
mint virágzott a föld az ő lépte nyomán.
(Pozsonynál végződött akkor Európa.
Oláhországig nyúlt határa azóta.)
Te láttad halovány arcát Kazinczynak
s olvastad az ő szent lángú leveleit;
tapsoltál te is a két Kisfaludynak,
s új könyvül lapoztad Himfy Szerelmeit;
a Szózat költője bátyámnak nevezett.
Úr korában láttad a magyar nemzetet.
Egy göndörhajú és nagyfejű legényke
járogatott hozzád akkortájt ebédre;
hóna alatt mindig egy göngyöleg kóta:
maga-csinálgatta mindenféle nóta.
Ottan próbálgatta a te zongorádon,
s te rá-rábólintál: Ez jó itt, barátom!
Már akkor ott volt az ifjú írásában
az a tiszaparti szép furulya-nóta,
amit elbájolva hallgattunk Bánk bánban.
Erkel Ferenc... - ő is érccé vált azóta.
S érc immár Kazinczy, Kölcsey, Berzsenyi...
Szobrok itt e földön, csillagok az égen.
S akit üstökösként láttál megjelenni,
s a Küküllő mellett lehullni, eltűnni,
káprázatba ejtő fényes csodaképpen,
Petőfi is immár ércszoborrá válott.
S az idő új század küszöbére hágott.
Óh mondd te, százéves időnek tanúja,m
ki emberkorában láttál egy réteg port,
vak véletlen-e a sors vagy Isten ujja?
Jobb-e így, ahogyan van vagy jobb, ahogyan volt?
Merre megy e nemzet százesztendő óta?
Fakul-e vagy virul hármas lobogója?
S ahogy egy hosszú út Nébó-hegyén állasz,
mi az, amit láthatsz?
S óh mondd, te mindenben-tudós bölcs aggastyán,
aki száz esztendőn át folyton tanultál,
s ki a földet, eget egyaránt vizsgálván,
mélyben és magasban legtovább jutottál,
érdemes-e élni?
Ha visszasiklana az időnek lába,
s Isten megkérdezne születésed előtt:
igent-e vagy nemet válaszolnál rája,
végigélnéd-e még egyszer a jövendőt,
mit felelnél neki?
Mennyi egy század, ha magad mögé nézel,
hosszú zűrzavar-e, vagy csak rövid álom?
S megmondhatod-e már százesztendős ésszel,
miért él az ember ezen a világon?
S melyik él hát bölcsen itt: a hangya-lelkű,
vagy pedig a másik: a pillangó-lelkű,
a szent vagy az állat, a búvó, a bátor,
a gaz, vagy a jámbor?
Melyik ér többet: az arany vagy a rózsa,
a paloták terme vagy a füves róna,
a mosolygó lány vagy a mosolygó király,
dicsőség vagy a tavaszi napsugár?
Melyiknek jobb itt: a bölcsnek vagy butának?
Kinek higgyünk jobban: Jézusnak, Buddhának?
Mózes mond-e valót vagy Darwin tanai,
Állatok vagyunk-e, vagy Isten fiai?
Mi jobb: tudni mindent és nem hinni semmit,
avagy: hinni mindent és nem tudni semmit?
S megtudjuk-e vajon, ha vénségbe estürik:
testünké-e lelkünk vagy lelkünké testünk?
Mi a legszebb, amit életedben láttál:
a csillagos ég, a nap kelte és szállta,
a szerelmesére mélázó virágszál,
a megbocsátó arc, a boldog kis árva
vagy az anya képe,
mikor rámosolyog a csecsemőjére?
S mondd: mindétig nyiló virág-e a remény,
ez az örökké zöld, ritkán termő növény,
vagy ez is a korral - gondolom, szomorú -
emlékké szárad, mint a nászi koszorú?
De te még máig se tetted le a könyvet.
Mi az, mit még nem tudsz? Mit tanulhatsz többet?
Mit kutatsz-keresel? Tudni mit kívánsz még?
Micsoda homályok oszlására vársz még?
Óh mondd: ki megéri a századik évet,
hajnalt érez-e vagy közeledő éjet?
S ahogy útja végén lassabbodik lépte,
hová néz az ember: a földre, az égre?
Óh mondd: úgy vagyunk-e, mint az erdő fája,
mely aggon visszadől a földnek porába;
vagy úgy, mint ama nagy égitestnek fénye:
remegve szállongók, minden sötétségbe;
s nem tudva: mi élet, mi halál, mi álom,
csak csüggünk a hiten, mint a pók a szálon?
*
*) Brassai Sámuel
Torockó-Szentgyörgy, 1797 - Kolozsvár, 1897
A mester épp
százesztendős volt, mikor e levél íródott. Azt mondják, felelt is rá valamelyik
kolozsvári lapban
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése