Hullanak köröttünk, egyre hullanak,
Eltűnik egy-egy ismert, hű alak.
Siratjuk őket sokat, keveset,
Azután lassan begyógyul a seb.
Szívek önzésén hosszan eltűnődöm;
Igazi bánat nincs is tán a földön?
Akkor őszinte csak a könny patakja,
Mikor az ember – önmagát siratja.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése