Kun
és magyar! Tehát volt idő, a mikor két nemzet volt ez az egy. Beszéltek külön
nyelvet, imádtak külön Istent, laktak külön országokban?
Ki
hinné már ma ezt el?
Hogy
az a derék, daliás kun nép, melly most alföldünk sikjain a leggyökeresebb
magyar törzsököt képezi, melly a legtisztább, vegyületlenebb magyar városokat
lakja, melly a magyar név harczi dicsőségének leggazdagabb osztályossa, egykor
mint ős ellenség ronthatott be a haza határai közé és segitett fogyasztani a
testvér nemzetet?
Hogy
valaha ezt a nevet gyülölték és a gyermekeket ijesztgették vele Magyarországon
s a hozzájok futó királyt csufra elnevezték „Kun”-nak? – Be jó, hogy ez régen
elmult!
Midőn
Árbocz és Ozul kun vezérek betörtek az erdélyi határon, pusztitva, öldökölve
rohantak a védtelen hon belsejéig; feldulták a városokat, a nőket, gyermekeket
rabszijra füzve hurczolák magukkal, s ha nehány évvel későbben jőnek, midőn a
magyar nép pártokra szakadva egymást fogyasztó harczokba merült el, talán az
ország szivéig hatolnak s most Magyarországot Kunországnak hiják, a mit sokkal
könnyebb volna a német historikusoknak kimondani.
De
ám roszkor jöttek épen! Az ország kormányzata három hős Árpádfi kezében volt:
Salamon, Géza és László vezérkedtek a magyar nép felett.
Az
ifju király s az ifju herczegek felültetve hadaikat, eléje mentek az országduló
hadnak, melly akkor már a Nyirséget és Bihart végig pusztitva, zsákmánynyal
rakottan indult visszafelé, bizonytalan hazájába.
A
cserhalmi tetőnél érték őket utól.
A
kun vezérek előbb csufosan a kun gyerköczőket küldék a magyarok ellen háborúst
játszani, de az első összecsapás megtanitá őket, minő ellennel van dolguk.
Erre
seregeiket hirtelen összevonva, az erdős hegytetőre vonultak fel, ott várták be
a magyarok támadását.
A
magyar mindig legerősebb volt a rohamban. A fejedelmek három csapatra osztva
seregeiket, egyszerre támadtak az ellenségre. A hegy meredekét ostromolta meg a
a heves vérü király, Géza oldalról került az ellenségre, mig László iszonyu
erővel ütött derekukra, mindenütt elől rohanva a legsürübb tömegek közé. A két
vezér egymást kereste a harczban. Nemes szokás volt ez a régibb hadviselés
alatt, férfi férfi ellen, vezér vezér ellen. – Sok vért kellett gázolni
mindkettőnek, mig egymást megtalálták s a leghevesebb csata gomolyában
találkozának össze. Árbocz életével fizette, hogy Lászlót megismeré, az első
összecsapásnál szivén keresztülütve bukott le lováról.
Elestével
el volt döntve a harcz. A kun elhullt, vagy elfutott, vagy megadta magát. E
menekülés közben történt, hogy László meglátott egy futó kunt, a mint ölében
egy szép magyar szüzet rabolva vitt lóhátán. Fáradt lovával be nem érheté azt;
messziről kiálta a leánynak, hogy ragadja meg a kunt s rántsa le magával. A
bátor magyar szűz megkapva e szóra rablója övét, levetette magát a lórul s a
vele együtt lezuhant kun rövid tusa után halva esett el László kardja alatt.
Azóta
sok század elmult, a kun ifjaknak nem szükség a magyar hölgyeket erőszakkal
elrabolni többé, s hogy a kun honszerelme millyen meleg? arról beszélnek Petőfi
versei, ki maga is ott nevekedett köztük.
(Forrás: Vasárnapi Újság, 1859. nov.20., 47. szám)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése