A nagy magyar költők
legtöbbször korán haltak, szerencsés kivétel nem sok van. Illyés Gyula közéjük
tartozik. S mi minden fért bele ebbe a bő nyolcvan esztendőbe! Tizenhét évesen
már ott van a Tanácsköztársaság egyik utolsó védelmi csatájában Szolnoknál, nem
sokkal később politikai okokból börtönbe zárt volt tanárának megszöktetésén
mesterkedik, majd félve a várható letartóztatástól, Franciaországba megy.
Könyvkötéssel keresi a pénzt, közben egyetemre jár, és alig húszévesen szinte
mindennapos tagja a legnevesebb párizsi írók, költők és művészek
asztaltársaságának. Sokat tanult tőlük, egy életre hálás is nekik: 1926-ban,
amikor az amnesztiarendelet eltörli a forradalmi „vétségek” büntetését, mégis
hazajön, céljai közt soha nem is volt ott a kintmaradás. Hazajött, mert számára
ez a világ legtermészetesebb dolga volt: a hűség a rokonsághoz, a pusztaiakhoz,
ahonnét származott, Petőfihez s egyáltalán a magyar irodalomhoz, a magyar
nyelvhez, és a magyar néphez, ami sohasem lett frázis az ő írásaiban. Emlékezzünk
csak: már második kötetében, az 1930-ban megjelent Sarjúrendek-ben ott van az Elégia c. költemény, amely
nagyon érzékletesen festi, hogy milyen szegény, kiszolgáltatott és magára
hagyott ez az úgynevezett „nép”, mert bár „Nevükben suhan a miniszter / halk
gépkocsiján”, és még sokan mások is
mennyi szép szólamot mondanak róluk, valójában senki se törődik velük. 1945
után, amikor egy fölvillanásnyi időre úgy látszott, hogy új világ jött el,
belekóstolt a hivatásos politikába is, országgyűlési képviselő lett, és
vezetőségi tag a Nemzeti Parasztpárban, de csakhamar belátta, legtöbbet azzal
használ, hogyha ír.
Bölcs döntés volt, igaza
lett. A szépirodalomnak nincs is, az irodalomhoz tágabban kapcsolódón pedig
alig van olyan műfaja, amelyben maradandót ne alkotott volna. Ő személyesen
elsősorban költőnek tartotta magát, ebbéli teljesítményére volt a
legérzékenyebb és a legbüszkébb – már amennyire ő nagyon szerény és
különlegesen természetes viselkedésével érzékeny és büszke tudott lenni. Az
irodalomtörténészek azonban vitatkoznak és polemizálhatnak is arról, hogy a
költő, a regényíró, netán a drámaíró Illyés olt-e nagyobb. Számunkra az az
igazán lényeges, hogy az életmű egésze
monumentális, mennyiségileg és minőségileg egyaránt. Mert még nem is szóltunk a
szociografikus művekről, az esszékről, tanulmányokról, kritikákról, a
publicisztikáról, a nyelvművelő írásokról és a határon túli magyarság érdekében
való bátor kiállásról, amit akkoriban a benti és a kinti hivatalos politika is
rendkívül rossz néven vett. És még nem szóltunk a szerkesztőről, a Magyar Csillag-gal és a Válasz-szal a Nyugat hagyományait folytatni
kívánó törekvésekről, a széles horizontú műfordítói munkásságról és a
naplóíróról, leveleinek dokumentáris fontosságáról.
Maradjunk kötetünk
témájánál, a verseknél. Az Illyés-líra legerőteljesebb vonulata egy sajátos –
Petőfihez és a fiatal Arany Jánoshoz kapcsolódó – tárgyiasság: verseiben
legtöbbször valóságos tárgyak és személyek valóságos funkciókkal,
összefüggésekkel, viszonyokkal, cselekvésekkel valóságos térben és időben
jelennek meg; minden úgy van a helyén, ahogyan a tapasztalati valóságban, a
vers minden atomja a valóság logikája szerint kapcsolódik egymáshoz, s áll
össze végül. Költeményeit azonban sohasem hagyja meg ebben a szák tapasztalati
keretben, hanem mindig kitágítja egyetemes mondandók felé, így simulhatnak
össze költészetében a hagyományos és a modern költői eszközökkel élő és a
tárgyias alapú, de az elvont fogalmakat is a legtermészetesebb költői módon
összeötvöző művészi eljárások.
Illyés Gyula a magyar gondolati líra egyik legnagyobb művelője, s – első pillantásra
paradox módon – a tárgyias költészeté
is. Pedig a kettő közt egyáltalán nincs ellentmondás: nála mindig a tényleges
és fontos valóságélmények párlatából lettek költői élmények, úgy, hogy a
legátfogóbb, szinte történetfilozófiai összefüggésekben is végiggondolta
mindezt, ha a tárgy úgy kívánta. Sok minden más mellett ezért is nagy költő.
NEM MENEKÜLHETSZ
Lenéztünk a hajógépházba,
ahol a dugattyúk között
a fűtők futkostak pucéran
s vörösen, mint az ördögök;
a forró lég mintha valóban
pokolból zúdult volna ki –
Micsoda munka!... „Megszokták már”,
szólt könnyedén mellettem valaki.
Nyugszéken ültem a hajón már,
csukott könyvemmel térdemen;
kétfelől kéklő hegyek úsztak,
ápolták megfáradt szemem.
Dombok és felhők… megiratlan
vers volt ez is, az utazás,
futó képeit lágy ütembe
fonta a lenti tompa dohogás.
Úsztam a vízen, fönt a fényen,
boldogan, hogy felül vagyok,
költői szintjén a világnak,
amely alattam békétlen dohog,
izzad és köpköd fuldokolva –
- Megszokták…- nyugtattam magam –
Megszokták? – nyilallt belém ekkor
a múlt fagyasztó éllel, gúnyosan.
Megszokták? – Meg tudtad te szokni
- (volt benne részed) – a kapát?
Emlékszel? Emlékezz apádra!
mit szokott ő meg? A halált!
Sorsa derekán mit szokik meg
mind-mind – (hisz tudod) – a szegény?
Kínlódva jártam föl-alá már
a hajó lüktető födélzetén.
- Bolond vagy – sziszegtem magamban.
- Áruló! az vagy, semmi más!
csattan egy másik hang szívemben
s tagolta egyre rá a dohogás.
- Áruló! Hazug! Nyomorult vagy!
Lapuló bérend!... – Ha megint
alul kerülnél, a fűtőkhöz:
megszoknád azt a fojtást, azt a kínt?...
A korlátnak dőlve vívódtam
s úgy éreztem, mintha apám
fűtene lent, mint rég fűtött is
napszámra a gróf birtokán.
Mintha apám és minden ősöm
dohogott volna ott alant,
jajongott volna föl a sírból –
Verte a rengő padló talpamat.
Néztem kapkodva a vizet, a
futó tájat, mintha velem
már nem is ez a hajó futna,
hanem a dohogó történelem.
Mintha dühöngve, hányingerlőn
az rázna, könyörtelenül
tagolva a szót: nem feledhetsz,
nem menekülhetsz, - bárhová kerülj!
A
vers először a Népszava 1933. október
23-i számában jelent meg Nem feledhetsz
címen, egy év múlva az Erdélyi Helikon-ban
Nem szabadulhatsz címváltozattal,
végleges címével 1937-ben a Híd c.
folyóiratban és ugyanabban az esztendőben a Rend a romokban c. kötetben is. A vershez legjobban illő valóban
a „nem menekülhetsz”; a „feledhetsz”
kifejezőereje jóval gyengébb, tompább, a „szabadulhatsz” inkább passzivitást,
objektív megkötöttséget sugall, a „menekülhetsz” ellenben nagyon szép
összhangban van a mű vívódó jellegével, azzal, hogy a lírai hősnek kizárólagos
személyes döntési lehetősége van az útválasztásban.
A
költemény – amely négyes-ötödfeles jambusokban, félrímes, nyolcsoros szakaszokban
(x a x a x b x b ) íródott – az Illyés-lírára
oly jellemző konkrét, tapasztalati, tárgyias képpel indul, egy valóságos
hajóúton szerzett élmény látványával. A lenti kép csupa mozgalmasság, kín és
rútság: futkostak, zúdult, forró lég,
pucéran, vörösen, ördögök, pokol. A fenti állapot csupa idill, nyugalom,
kényelem, szépség: nyugszék,
varázslatosan gyönyörű táj, kétfelől
kéklő hegyek, dombok felhők, ápolták. E két teljesen eltérő világ közt a hajópadló
közvetít, amelyen átszűrődik a lenti munka hangja, a tompa dohogás, de úgy,
hogy ez is átesztetizálódik, megszépül, a megíratlan versnek és a felüllét
kellemes érzésének rendelődik alá: lágy ütemmé fonódik.
A
versmenet, amely eddig döntően a külső látványok és események szférájában
mozgott, a harmadik versszaktól egyre inkább a belsőbe helyeződik át, a
költemény fő színtere fokozatosan a költői bensőség lesz. Az eddig külső
nézőpontból leírt és érzékeltetett ellentét a lent és a fent világa közt a
lírai hősben ütközik össze, s vívja meg csatáját. Mert az előbb még lágy ütembe
fonódó, tompa dohogás nem akar szánni, sőt inkább erősödik: itt már békétlen dohog. Illyés nagyszerűen
használja ki a szó kettős jelentésében rejlő lehetőségeket. A Magyar értelmező kéziszótár szerint: „dohog:
1. (Gép) ütemes, tompa, fújtató hangot ad… 2. Csöndesen morgolódik, zsörtölődik.”
A tompa dohogás előbb még egyértelműen a
gépé volt, a békétlen dohogástól kezdve azonban már átvált a költő az emberi
jelentéstartalomra, a sorsukkal való elégedetlenség és a társadalmi
igazságtalanságok miatti zúgolódás kifejezésére.
Az
idillnek és a nyugalomnak ezzel vége is, visszatér a verskezdés mozgalmassága,
de most már nem a külvilágban, hanem a lírai hős lelkében. Az eddig nyugodt,
kiegyensúlyozott mondatszerkezet is fölbolydul, élesen csattannak az egymást
váltogató rövid kérdések és válaszok a negyedik strófában. A forma is jelzi a
lélek zaklatottságát: elkezdődik a költői küldetéstudat és a társadalmi
programvállalás szenvedélyes, heves belső vitája, a lent-tel való azonosulás vagy a fent
kellemességeibe zárkózás lelki tusája. Az összecsapás olyan indulatos, hogy
nyugszéken ülve nem lehet végigélni, a lelki mozgalmassághoz fizikai is társul,
a kínlódva föl-alá járás azon a födélzeten, amely most már egyenesen „lüktető”
a lírai hős számára, mert rávetíti lelkiállapotát, miközben föltolulnak
személyes, életrajzi emlékei is.
Az
indulati csúcspont az ötödik strófában van. Az elzárkózáshoz húzó egyik én azt
vágja a másik fejéhez, hogy bolond,
az azonosulni, vállalni kívánó pedig árulónak
bélyegzi a másik én-t. Az önmagával lefolytatott drámai dialógus Illyés egyik
kedvelt költői fogása azon az alapon, amit Bátrabb
igazságokért! c. versében így fogalmazott meg: „Ezt mondhatom, / holt anya
eleven fia, / ki egy igen-re mindig
konokon / egy nemet ütő szivemtől
tudom / mi a / forradalom.” Vagyis: sohasem szabad egyetlen nézőpontból ítélni,
mindig meg kell vizsgálni a dolgok másik oldalát is, összeütköztetve érveket és
ellenérveket. (Nagyon szép példája ennek a módszernek Illyés egyik legnagyobb
költeménye, A reformáció genfi emlékműve előtt, amelyben „kondult bennem is,
ahogy várható volt, / a tulsó torony az innen valóra / (és attól fogva mind a
kettő bongott.” /)
Itt,
az ötödik versszakban szintén „csattan egy másik hang szivemben”, a vállaló én
vádja a menekülni kívánóhoz; s a vívódásból ő kerül ki győztesen. Rövid,
fölkiáltójeles, önnyomatékosító mondatokkal végül már csak ő beszél, s amikor
kérdez, akkor is vádol, és a dohogás is az ő szavait erősíti, azt tagolja
egyre. Az a dohogás, amely korábban még lágy ütembe fonódva átesztétizálódott,
alárendelődött a versnek, a világ költői szintjének, itt pontosan ellentétes
funkciót tölt be: segít eldönteni a belső harcot, és végül ő állítja az alul
lévők szolgálatába a költőt és a verset.
Meg
a múlt, a származástudat, az emlékek,
apja és rokonsága sorsa, élete. Illyésnek mindvégig meghatározó élménye a táj, „ősei
hona”, a „százados szelíd szegénység” sorsvállalása, „testvér összetartásra”
nevelő ereje, a kétkezi munka teremtő hatalma – ezt mind múltjából,
származásából hozta, elég csak utalni a szintén a harmincas évek legelején írt
elbeszélő költeményeinek sorára (Három
öreg, 1931; Ifjúság, 1932; Hősökről beszélek, 1933). A hajófűtők kínjaival
az ő keserves életük is egybecsengett, a tanulságok fölerősítették egymást, és
döntő szavuk volt a vállalás vagy elutasítás viadalában.
A
hatodik versszakban a mondatszerkezet ismét megnyugszik, a kérdő- és
felkiáltójelek eltűnnek, kijelentő mondatok vannak csupán; bár az első sorban
még szó van vívódásról, az utolsóban pedig „verte a rengő padló talpamat”, ez
már az előbbi csúcsponthoz képest enyhülés, érzelmi utórezgés. A harc eldőlt. A
tét kezdetben látszólag mindössze annyi, belenyugszik-e valaki könnyedén, egy „Megszokták
már” kézlegyintésével a látottakba, vagy nem. A költemény innét emelkedik a
külső és belső konfliktusok során keresztül nagyon művészi, többirányú, még
pontosabban többrétegű általánosítással jóval magasabb és tágabb régiókba. A
konkrét és tárgyias látvány nyomán vívódással, de így igazán megharcoltam s egy
életre szóló érvénnyel először kibomlik egy közösségi küldetéstudatú költői ars
poetica; ezzel egyidejűleg a lírai tér az egyszeri látvány szűk helyétől a történelemmé tágul, s még tovább
menve, a személyes életrajzi mozzanatoktól egyetemes emberi mondandóig jut el,
súlyos és átfogó tartalmú gondolati költeménnyé éppen így válik.
Az
általánosítás a záró strófában tetőződik, ott teljesedik ki: a hajó azonosul a „dohogó
történelem”-mel. Illyés ezt az élményt évtizedekkel később prózában is megírta,
Beatrice apródjai (1979) című,
önéletrajzi elemekkel át- meg átszőtt regényében (a Zivataros tavaszidő c. fejezetben). 1921-ben gyakran járt át hajón
Vácra, mert ott raboskodott a Tanácsköztársaság bukása után letartóztatott és
elítélt egykori történelemtanára, akinek megszöktetésére a fiatal Illyés
terveket szőtt. Csak a legfontosabb részt idézve: „Ha egy kicsit bár azok közé
a kezdő versíráshoz értők közé tartozom, akik hisznek magukban, máris
szedhettem volna elő a ceruzát. Hogy rímek keretébe foglaljak egy költői képet:
ahogy itt a nagy Dunán, akként utazom a történelem nevezetes folyamán! A hegyek
vonulata, akár az események láncolata. S szemközt megyünk!”
A
záró strófában és éppen a befejező sorokban – felkiáltójellel! – emeli legfőbb
költői hitvallását: amíg a lenti és a fönti világ ilyen mérhetetlenül
elkülönül, addig erkölcsi parancs számára a kisemberek, a szegények, egyszóval
az alul lévők pártfogolása, a „nem menekülhetsz, - bárhová kerülj!” emberi és
költői magatartása. Említettük, hogy a származástudat mindvégig meghatározó
volt életében, a dolog mégsem ilyen egyszerű. Illyést sokáig mélyen
foglalkoztatta az a problémakör, hogy a szegénységből, a kétkezi munkából magas
szellemi-értelmiségi szintre emelkedett ember hogyan maradhat leghűbb a néphez,
amelyből származik. Térjen vissza hozzájuk, és éljen közöttük
népfelvilágosítóként? Vagy a távolból legyen népboldogító, úgy, hogy magából a
népből esetleg senki se ismeri műveit? Jellemző, hogy élete első drámáját (A fű foka, 1944) éppen e témának
szenteli.
Másfelől
nem könnyű a helyzet azért sem, mert 1933-ban se a világpolitika, se a magyar
politika nem kedvez a nép ügyét fölkarolni kívánkozóknak. Nálunk semmi jele
sincs sem a kedvező, sem a gyors változásoknak, tartós forradalmi apály van,
Németországban meg már Hitler van hatalmon. Ilyen körülménye közt hitet tenni
az alul lévők mellett valóban bátor és nagy-nagy erkölcsi tartást igénylő tett.
Illyés Gyula mindezeket a gondokat mélyen átélte, végigvívódta és költőileg
földolgozta, véglegesen a néphűséghez szegődve. Az eredmény: a Nem menekülhetsz megnyitotta nagy
gondolati költeményeinek hosszú sorát.
EGY MONDAT A
ZSARNOKSÁGRÓL
Hol zsarnokság van,
ott zsarnokság van,
nemcsak a puskacsőben,
nemcsak a börtönökben,
nemcsak a vallatószobákban,
nemcsak az éjszakában
kiáltó őr szavában,
ott zsarnokság van
nemcsak a füst-sötéten
gomolygó vádbeszédben,
beismerésben,
rabok fal-morse-jében,
nemcsak a bíró hűsör
ítéletében: bűnös! –
ott zsarnokság van,
nemcsak a katonásan
pattogtatott „vigyázz!”-ban,
„tűz!”-ben, a dobolásban
s abban, ahogy a hullát
gödörbe húzzák,
nemcsak a titkon
félig nyílt ajtón
ijedten
besuttogott hírekben,
a száj elé kapott ujj
„pszt!”-jében, hogy ne
mozdulj,
hol zsarnokság van,
ott zsarnokság van
nemcsak a rács-szilárdasn
fölrakott arcvonásban
s e rácsban már szótlan
vergődő jajsikolyban,
a csöndet
növelő néma könnyek
zuhatagában,
táguló szembogárban,
az van az éjben halkan
sikló gépkocsizajban,
meg abban,
megállt a kapualjban;
abban, ahogy a „halló”
közben – érzed – a kagyló
csöndjén keresztül
figyel egy idegen fül;
nemcsak a telefondrót
közt vergődő Laokoon-mód;
vonat, repülő, sínpár,
gúzsbog, kötélszár,
mert zsarnokság van,
nemcsak a talpra álltan
harsogott éljenekben,
hurrákban, énekekben,
az ernyedetlen
tapsoló tenyerekben,
az operában,
a trombitában,
ott van az utca sarkán
az éppoly harsány –
vígan vagy kongó zordan
feszülő kőszoborban,
az van a derűtelten
tarkálló képteremben,
külön minden keretben,
már az ecsetben;
mert zsarnokság ott van
jelenvalóan
mindenekben,
ahogy a régi istened sem;
mert zsarnokság van
az óvodákban,
az apai tanácsban,
az anya mosolyában,
abban, ahogy a gyermek
dadog az idegennek,
ahogy, mielőtt súgtál,
hátrafordultál,
nemcsak a szögesdrótban,
nemcsak a könyvsorokban
szögesdrótnál is jobban
bénító szólamokban;
az ott van
a búcsúcsókban,
ahogy így szól a hitves:
mikor jössz haza, kedves,
az utcán oly szokottan
ismételt hogy-vagy-okban,
a hirtelen puhábban
szorított kézfogásban,
ahogy egyszercsak
szerelmed arca megfagy,
mert ott van
a légyottban,
nemcsak a vallatásban,
ott van a vallomásban,
az édes szómámorban,
mint légydög a borodban,
mert álmaidban
sem vagy magadban,
ott van a nászi ágyban,
előtte már a vágyban,
mert szépnek csak azt véled,
mi egyszer már övé lett;
vele hevertél,
ha azt hitted, szerettél,
tányérban és pohárban,
az van az orrban-szájban,
világban és homályban,
szabadban és szobádban,
mintha nyitva az ablak
s bedől a dögszag,
mintha a házban
valahol gázfolyás van,
ha magadban beszélgetsz,
ő, a zsarnokság kérdez,
képzeletedben
se vagy független,
fönt a tejút is már más;
határsáv, hol fény pásztáz,
aknamező; a csillag:
kémlelő ablak,
a nyüzsgő égi sátor
egyetlen munkatábor;
mert a zsarnokság szól
lázból, harangozásból,
a papból, kinek gyónol,
a prédikációkból,
templom, parlament, kínpad,
megannyi színpad;
hunyod-nyitod a pillád,
mind az tekint rád;
mint a betegség,
veled megy, mint az emlék,
vonat kereke, hallod,
rab vagy, erre kattog;
hegyen és tavak mellett
be ezt lehelled;
cikáz a villám, az van
minden váratlan
zörejben, fényben,
szív-hökkenésben;
a nyugalomban
a bilincs-unalomban,
a záporzuhogásban,
ez égig érő rácsban,
a cellafal-fehéren
bezáró hóesésben;
az néz rád
kutyád szemén át,
s mert minden célban ott van,
ott van a holnapodban,
gondolatodban,
minden mozdualtodban;
mint víz a medret,
követed és teremted;
kémlelődsz ki e körből?
ő néz rád a tükörből,
ő les, hiába futnál,
fogoly vagy s egyben foglár;
dohányod zamatába,
ruháid anyagába
beivódik, evődik
velődig;
töprengenél, de eszmét
tőle fogan csak elméd,
néznél, de csak azt látod,
amit ő eléd varázsolt,
s már körben lángol
erdőtűz gyufaszálból,
mert mikor ledobtad;
el nem tapodtad;
így rád is ő vigyáz már
gyárban, mezőn, a háznál;
s nem érzed már, mi élni,
hús és kenyér mi,
mi szeretni, kívánni,
karod kitárni,
bilincseit a szolga
maga így gyártja s hordja;
ha eszel, őt növeszted,
fiad neki nemzed,
hol zsarnokság van:
mindenki szem a láncban;
belőled bűzlik, árad,
magas is zsarnokság vagy;
mert már miattad dermed
dacba a gyermek,
s lesz az öledben ringó
feleség ringyó;
vakondként napsütésben
így járunk vaksötétben
s feszengünk kamarában
futva bár Szaharában;
mert ahol zsarnokság van,
minden hiában,
e dal is, az ilyen hű,
akármilyen mű,
mert ott áll
eleve sírodnál,
ő mondja meg, ki voltál,
porod is neki szolgál.
A
költemény 1950-ben íródott, tehát a valóban zsarnoki időszaknak mindjárt az
elején. Természetesen maga a költő is jól tudta, hogy ezt egyelőre az
asztalfiókba kell rejteni. Első megjelenésére az 1956-os forradalom idején,
nov. 2-án kerülhetett sor az Irodalmi
Újság-ban; ugyanez a szöveg van benne a Menet a ködben (1986) c.
kötetben is. Közben a Zágrábban 1971-ben
Poezija címmel kiadott kétnyelvű
Illyés-versválogatásban a költeménynek 17 sorral bővebb változata található. Az
eredeti kéziratra nemrégiben bukkant rá édesapja hagyatékában Szabó Lőrinc fia,
s tette közzé hasonmás kiadásban az Élet
és Irodalom 1992. október 30-i számában; ebből kiderül, hogy az alapszöveg
sem az 56-os, sem a 71-es variánssal nem teljesen azonos. A három változat
külön-külön is megáll a maga lábán, közöttük elég kicsi, a lényeget nem érintő
eltérések vannak; a legteljesebb kétség kívül az időben legutolsó, a zágrábi szöveg,
ami elemzésünk előtt olvasható.
Illyés
Gyula legkedvesebb költője a „szabadság, szerelem” poétája, a szabadságot a
mindenekfölött való emberi értéknek tartó Petőfi volt, akiről nagyon szép
könyvet írt már 1936-ban. Pusztán ebből is érthető lenne, hogy a
szabadság-zsarnokság párbajának állása és harcának kimenetele nagyon érzékenyen
érintette. Ráadásul – származásához híven – ő mindig azon az alapon mérlegelte
az éppen adott társadalmi rend elfogadhatóságát vagy elutasítását, hogy a kisemberek,
a kétkezi dolgozók jól érzik-e magukat benne, vagy nem. S még tovább menve:
legszemélyesebb életében is sokszor tapasztalhatta 1945 előtt a szabadság
korlátozását. 1950-ben minden szempontból vigasztalan a kép. Ez érlelte meg
benne a zsarnokságról írt verset, hozzávéve egy fontos konkrét irodalmi
ösztönzést és példát is: régi barátjának, Paul
Eluard-nak Szabadság (eredetileg Egyetlen gondolat, 1941) c. versét,
amelyet Illyés jól ismert. Ez a költemény is 5-8 szótagos rövid sorokból
,négysoros strófákból épül föl (a legutolsó csattanó egysorost leszámítva),
egyetlen hömpölygő mondat az egész – a szabadságról.
Illyés ennek tanulságaival is, de teljesen szuverén módon mintegy az „ellenverset”
írja meg a zsarnokságról.
Az
Egy mondat a zsarnokságról a
monotónia és a változatosság művészi egységének költeménye, éppen tárgyához
illően. Kell az egyhangúság – ez az
egyébként veszélyesen kétélű, könnyen unalomba fulladó eszköz -, mert itt azt fejezi ki nagyon művészien, hogy
a lényeg egy és ugyanaz mindenben,
bárhova nézünk: a zsarnokság. Ám a monotónia mellett mindjárt ott van a művészi
változatosság is abban, hogy hol és hogyan van jelen, miképpen járja át az élet
minden szeletét, legrejtettebb zugait, még a lélek legtitkosabb rezdüléseit is
ez a mindent meghatározó, a maga uralma alá rendelő központi erő. Ez az
ellentét-egység viszi előre roppant dinamikusan a verset, sodró költői
indulattal telítve. A litániák formai megoldásaiból és érzelmi átfűtöttségéből
is sokat átvett itt – akarva-akaratlan – Illyés, csakhogy ebben is újított,
mintegy anti-litániát írt: nem könyörgést, hanem vádiratot.
Fontos
azonban már itt hangsúlyozni, hogy bár Illyés verse közvetlenül a korabeli
magyar tapasztalatok indíttatásából ered, egyetlen konkrét említése sincs a
magyar viszonyoknak, költőileg tudatosan és eltökélten, mert a mű mindenféle zsarnokság ellen szól.
Indul
a költemény a külső formát tekintve egy nyomatékosító önismétléssel, ezután jön
– kihagyásokkal – a „nemcsak” kezdetű sorok halmozása (13), amikor ezek
megszűnnek, követik a „mert” kezdetűek (11), és mindvégig ott vannak a ragrímek
(70) az összsorok több mint egyharmadában. A rímképlet vagy aabb, vagy aaaa, tehát a lehető legegyszerűbb – elméletileg. A
mondatszerkesztésben sincs smemi bonyolult, a szókészlet szintén többnyire
köznapi, a képi réteg hasonlóképpen (kivéve néhány olyan részletet, mint pl. „a
bilincs-unalomban, / a záporzuhogásban, / az égig érő rácsban, / / a
cellafal-fehéren / bezáró hóesésben”). Mindez együttesen ebben a műegészben az uniformizáltság, a szabványéletek iránti
igény, a lefokozottság érzetét kelti, a megbéklyózottságét, a korlátozottságét:
a zsarnokság szükségképpeni velejáróit, a „csak egyféleképp szabad” kényszerét,
a másféleség nem ismerését. A verssorok is rövidek, pattogóak, sokszor szinte
vezényszószerűen hat gyors egymásutánjuk, az ellentmondást nem tűrést sugallva
(a legrövidebbek 3 szótagosak, a leghosszabb 9 szótagos; legtöbbjük 6-7
szótagos).
A
monotónia fontos és gazdag művészi funkcióval átjárja az egész verset, ám
ellenpólusként mindjárt ott van mellette a sokszínűség is. Egy olyan
költeményben, amelyben végső soron arról van szó, hogy egy alaperő, a
zsarnokság mindenható és mindent átfogó, a költői képzelet eléggé kötetlenül
csaponghat, mert elvileg majdnem mindegy, hogy milyen konkrét kép jön egymás
mellé és egymás után, ha a nagy egészből a totális
diktatúra képe áll elő. Illyés él is a viszonylag szabad csapongás
lehetőségével, de itt is a nehezebb, ám a művészileg gyümölcsözőbb megoldást választja: a távolabbi és a
szorosabb kötődésű képzettársítások sorozatában szép megkomponáltság, nagyon
hatásos művészi elrendezettség van, mégpedig több szempontból is.
Egy
részről azzal, ahogy a zsarnokság közvetlen
megjelenési módjaitól az áttételesebbekig
halad az árnyalatok finom során keresztül. Indul a költemény a zsarnokság
legeslegbrutálisabb megnyilvánulásaival: az első versszakokban ott van a
börtön, a rabok, a vádbeszéd, a bírói ítélet és a kivégzés képe, sőt „ahogy a
hullát /gödörbe húzzák”. A „rács-szilárdan fölrakott arcvonás” már átvezetés a
börtön és a kinti világ közt, jelezvén azonban e nagyon tartalmas képpel is,
hogy a végső lényeg kint se más, legföljebb a módszerek rafináltabbak: mert a
lehallgatott telefonok, a harsogó éljenzés, a művészeti alkotások ugyanazt a
szellemet testesítik meg finomabb formában; és ez így megy tovább az óvodai
életen, a szülő-gyermek viszonyon keresztül a baráti kapcsolatokig, a
legintimebb szerelmi együttlétig, és egyáltalán, a természetes hétköznapi élet
minden apró mozzanatáig, mert a zsarnokságnak az az alaptermészete, hogy
mindent megmételyez, akár tudunk róla, akár nem.
Ezzel
párhuzamosan, pontosabban vele összeszövődve a külső történések helyét
mindinkább a belsők, a lélekben zajlók veszik át. Nagyjából a költemény feléig
a külső események a meghatározók, attól kezdve nyomul be egyre jobban az emberi
benső teljes tartományába is a zsarnokság – még ha lopva, rejtetten: az álomba,
a képzeletbe (kitűnő kozmikus természeti képekkel érzékelteti ezt Illyés a
tejútról és a csillagokról), az emlékekbe, a gyónásba, az eszmékbe, a jövőbeli
célokba. Költői szóval: „töprengenél, de eszmét / tőle fogan csak elméd, /
néznél, de csak azt látod, / amit ő eléd varázsolt”. Ám még itt sincsen
megállás. A remek művű versben is a költő egyik legzseniálisabb fogása annak
bemutatása, ahogy a zsarnokság mechanizmusa ezen túl is működik: tudattalanul
és akaratlanul mindenki – a teljesen ártatlan és a kiszolgáltatott szintén –
folytonos újratermelője a zsarnokságnak,
annyira átitatódott vele egész valója, hogy ösztönösen már ő is ezt árasztja.
Azt
hihetnénk, ezzel teljesedik ki igazán a zsarnokság kártékonysága, de Illyés ezt
még megtetézi a múlt-jelen-jövő nézőpontjával: ezáltal nemcsak térben, hanem
időben is teljes a kör. Az, hogy a zsarnokság átírja a múltat, ott van a „vádbeszédben,
beismerésben”, a jelen részletesen kitárul a költeményben, a jövőt illetően
pedig kormányozza a zsarnokság élő „holnapodat”, majd a csattanószerű utolsó
versszakban holtod utáni megítélésedet, híredet, utóéleted.
Ennek
a viszonylagos csapongásában is nagyon szépen rendben tartott kompozíciónak
köszönhető, hogy a zsarnokság térhódításának veszélyét a valóság minden fontos
övezetében elemi erővel tudja érzékeltetni a költő, a tágabb és szűkebb
közösségi kapcsolatokban, az individuumokban és minden tér- és időbeli
dimenzióban. S ami nem kevésbé fontos: formailag ennek köszönhető, hogy Illyés
a kereken 200 soron át mindvégig tartani tudja a tempót, a versére jellemző
szenvedélyes hevületet. Egy pillanatig sem lankad, amilyen emelt hangon kezdi a
verset, ugyanúgy fejezi be, ezért is méltán és joggal Egy mondat…, egyetlen hatalmas érzelmi és gondolati mondatáradat a
költemény.
Egy
nagy költő csodákat tud művelni, a formális logikát is visszájára tudja
fordítani a versek különleges, öntörvényű világában, az egyetemes és a magyar
irodalomban erre számos példa van. Illyés költeménye abba a verstípusba
tartozik, amelyben a költő a saját fegyverével veszi föl a harcot az
ellenséggel – és győzi le szellemileg. Említettük a monotóniát s azt, hogy ez a
zsarnokság formai versbeli megfelelője. Ám mindjárt lázadás és vádirat is
ellene, ugyanúgy, mint ahogy e verstípus talán legismertebb hazai
költeményében, Ady Krónikás ének
1918-ból c. művében, ahol a gépies háborús öldöklés ellen gépiesen egyhangú
rímekkel és látszólag egysíkú más formaeszközökkel tiltakozik a költő –
hatalmas erejű versben. S mint ahogy Ady verse is konkrét korhoz, sőt címében
pontos évszámhoz kötött, de mondandójában minden emberellenes erőszak ellen
szól, ugyanúgy Illyés Gyula költeménye is közvetlen élményvilágában a
magyarországi személyi kultuszhoz kötődik, de a vers „leglelkét” a bárhol és
bármikor, bármilyen formában föllépő zsarnokság szenvedélyes elutasítása adja.
Többek között ezért is remekmű.
BARTÓK
„Hangzavart”? – Azt! Ha nekik az,
ami nekünk vigasz!
Azt! Földre hullt
pohár fölcsattanó
szitok-szavát, fűrész foga közé szorult
reszelő sikongató
jaját tanulja hegedű
s éneklő gége – ne legyen béke, ne legyen derű
a bearanyozott, a fennen
finom, elzárt zeneteremben,
míg nincs a jaj-sötét szivekben!
„Hangzavart”! Azt! Ha nekik az,
ami nekünk vigasz,
hogy van, van lelke még
a „nép”-nek, él a „nép”
s hangot ad! Egymásra csikoritott
vasnak s kőnek szitok-
változatait bár a zongora
s a torok fölhangolt húrjaira,
ha így adatik csak vallania
a létnek a maga zord igazát,
mert épp e „hangzavar”,
e pokolzajt zavaró harci jaj
kiált
harmóniát!
Mert éppen ez a jaj kiált
mennyi hazugul szép éneken át –
a sorshoz, hogy harmóniát,
rendet, igazit vagy belevész a világ;
belevész a világ, ha nem
a nép szólal újra – fölségesen!
Szikár, szigorú zenész, hű magyar
(mint annyi társaid közt, - „hirhedett”)
volt törvény abban, hogy éppen e nép
lelke mélyéből, ahová leszálltál,
hogy épp e mélység még szűk bányatorka
hangtölcsérén át küldted a sikolyt föl
a hideg-rideg óriás terembe,
melynek csillárjai a csillagok?
Bánatomat sérti, ki léha vigaszt
húz a fülembe;
anyánk a halott – a bucsúzót ne
kuplé-dal zengje;
hazák vesztek el – ki meri siratni
verkli futamokkal?
Van-e remény még emberi fajunkban? –
ha ez a gond s némán küzd már az ész,
te szólalj,
szigorú, szilaj, „agressziv” nagy zenész,
hogy – mégis! – okunk van
remélni s élni!
S jogunk van
- hisz halandók s életadók vagyunk –
mindazzal szembenézni,
mit elkerülni ugysem tudhatunk.
Mert növeli, ki elfödi a bajt.
Lehetett, e már nem lehet,
hogy befogott füllel és eltakart
szemmel tartsanak, ha pusztít a förgeteg
s majd szidjanak: nem segitettetek!
Te megbecsülsz azzal, hogy fölfeded,
mi neked fölfedetett,
a jót, a rosszat, az erényt, a bűnt –
te bennünket növesztel, azzal,
hogy mint egyenlőkkel beszélsz velünk.
Ez – ez vigasztal!
Beh más beszéd ez!
Emberi, nem hamis!
A joggal erőt ad a legzordabbhoz is:
a kétségbeeséshez.
Köszönet érte,
az erőért a győzelem-vevéshez
a poklon is.
Ím, a vég, mely előre visz.
Ím, a példa, hogy ki szépen kimondja
a rettenetet, azzal föl is oldja.
Ím, a nagy lélek válasza a létre
s a művészé, hogy megérte
poklot szenvednie.
Mert olyanokat éltünk meg, amire
ma sincs ige.
Picasso kétorrú hajadonai,
hatlábú ménjei
tudták volna csak eljajongani,
vágtatva kinyeríteni,
amit mi elviseltünk, emberek,
amit nem érthet, aki nem érte meg,
amire ma sincs szó s tán az nem is lehet már,
csak zene, zene, zene, olyan, mint a tietek,
példamutató nagy ikerpár,
zene csak, zene csak, zene,
a bányamély ős hevével tele,
a „nép jövő dalával” álmodó
s diadalra ápoló,
úgy szabaditó, hogy a börtön
falát is földig romboló,
az igért üdvért, itt e földön,
káromlással imádkozó,
oltárdöntéssel áldozó,
sebezve gyógyulást hozó,
jó meghallóit eleve
egy jobb világba emelő zene –
Dolgozz, jó orvos, ki nem andalítasz;
ki muzsikád ujjaival
tapintva lelkünk, mind oda tapintasz,
ahol a baj
s beh különös, beh üdvös írt adsz
azzal, hogy a jaj
siralmát, ami fakadna belőlünk,
de nem fakadhat, mi helyettünk
- kik szív-némaságra születtünk –
kizenged ideged húrjaival!
A
Magyar Dolgozók Pártja II. kongresszusán, 1951 februárjában Révai József, a
párt vezető kultúrpolitikusa hosszú fölszólalásában – amelyben nagyon
megdicsérte az új magyar operettet és a tömegdalt – többek között ezeket
mondta: „Zavarná fejlődésünket, ha nem viszonyulnánk kritikusan a magyar
kultúra olyan óriásaihoz, mint Bartók Béla, Ady Endre, Derkovits Gyula – és ide
kell bizonyos fokig sorolni még József Attila művének egy részét is.”
Közvetlenül ezután Bartókkal még külön is foglalkozik, mondván, hogy Bartók
mindössze egy zeneértő számára alkotta műveit, márpedig az igazi szocialista
művészetnek százezrekhez, sőt milliókhoz kell szólnia. Nincs tehát semmi
csodálnivaló abban, hogy az ötvenes évek első felében Bartók jóformán teljesen
kiszorult a nyilvános magyar zenei életből, rádióból, hangversenytermekből,
lemezkiadásból. Ilyen körülmények közt jött el a zeneszerző halálának 10. évfordulója
1955 őszén, Illyés Gyula erre az alakomra írta meg költeményét. A vers a Színház és Mozi c. hetilap (tehát nem
irodalmi folyóirat!) október 14-i számában jelent meg, a lapszámot elkobozták,
a szerkesztőt elbocsátották; könyvben először az 1956-os könyvhétre megjelent Kézfogások c. kötetben volt olvasható –
már változófélben levő politikai helyzetben.
Zeneszerzőről
lévén szó, Illyés mesterien vetíti át a szó, az irodalom, a vers síkjára a zene
sajátos művészi eszközeit. Tőle kissé szokatlanul mindjárt fortissimóval kezdi
a költeményt, de bizonyítja, hogy ebben is otthonosan mozog. Az erőteljes,
legemeltebb hangú egymondatos kérdésre egy szótagú felkiáltójeles – ha lehet,
még emeltebb – válasz a verskezdés, amit további nyolc, felkiáltójellel végződő
mondat követ az első két versszakban. Az alapmotívumok vissza-visszatérnek,
többnyire félig változón, ritkábban változatlanul: hangzavar (3), jaj (4), nép (3), szitok (2), harmónia (2), belevész a
világ (2), vigasz (2); aztán ilyenek is
vannak: „hegedű s éneklő gége” – „zongora s a torok”, „igazát” – „igazit”.
A fortissimóval kezdő kiáradó indualthoz
jól illik a sorok zaklatottsága: a sorhossz változó, a legrövidebb 2, a
leghosszabb 15 szótagos, ehhez társul az áthajlások halmozása (az első két
versszakban a sorok csaknem felében van enjambement), nekik köszönhetően is
átfűtött szenvedélytől vibrál a költemény. Ellentétek sokasága növeli a
feszültséget már az első két strófában is: a nekik-nekünk éles szembeállítása, a fennen finom zeneterem, a hazugul
szép ének és a lét zord igaza, a reszelő, az egymásra csikorított vas és kő
kellemetlennek tűnő hangvilága közötti kontraszt; a modern zene óriása, Bartók
a vers címzettje, de már itt, a mű elején fölidéződik a klasszikus zene magyar
zsenije is Vörösmarty Liszt Ferenchez írott ódájának parafrázisával: „van lelke
még a ’nép’-nek” – „Még van lelke Árpád nemzetének”.
A
művészi megoldások mind egy irányba mutatnak. Abba, amit József Attila így
foglalt össze tervezett Bartók-tanulmányában: „Csak disszonancia által
lehetséges alkotás. A konszonancia nem egyéb megértett disszonanciánál.” Illyés
verse is éppen így épül, Bartok szelleméhez híven. Ahhoz az alapgondolathoz
híven, hogy az élet olyan nehéz, és annyi jajjal teli, hogy hazugul szép
énekkel, aranyozott zeneteremben ezt nem lehet kifejezni, zenei szitokszó és
pokolzaj is kell, egyszóval hangzavar ahhoz, hogy megteremtődjék az igazi
harmónia. A költeményekben is előáll ez, egyelőre elég ránézni a külső formára:
bármennyire változékony a sorhosszúság, bármennyi az áthajlás, és bármilyen
zaklatott a mondatszerkezet, ellentétekkel átszőtt a mondandó, a látható forma –
aminek itt roppant fontos funkciója van! – egy gondosan és mívesen kimunkált,
szép és szilárd oszlop képét adja, a disszonanciák sorából összeálló igazi
harmóniát.
Már
az első két versszakban világosan érződik, hogy szokásához híven Illyés itt sem
tapad meg a mű konkrét témakörénél, hanem ez összemberi jelentésűvé és
érvényességűvé tágul költeményében. A szűkebbre vett indíték a magyar
kultúrpolitikának az a nagyon elhibázott, az igazi művészi értékek ellenében
működő gyakorlata, amit a Révai-beszéd egyértelműen reprezentál, személy
szerint Bartók Béla esetében is. Ennél már tágabb kör – bár az akkori esztendők
magyar kultúrpolikájához is szorosan kötődik –az optimista-pesszimista művészet
tárgya. Nálunk akkoriban hivatalosan kizárólag az idill volt támogatott – az irodalmi
„hazugul szép ének” -, Illyés azonban már 1954-ben
megírta nevezetes eszmefuttatását A
pesszimista versekről, éppen azokat az alapelveket fejtve ki benne,
amelyeket a Bartók-ban versbe
ültetett át, és amelyeket már egy évvel korábban, 1953-ban így foglalt össze
naplójában: „Pesszimista vers? Fából vaskarika. Hisz a legkétségbeesettebb vers
is… jajpanasz, segélykérés.” Ez a kérdéskör már messze túlvezet a konkrét kultúrpolitikai
adottságokon, mint ahogyan a nép
többszöri előfordulása is: először, Vörösmarty Liszt-versével társítva a magyar nép a jelentéstartalma, tehát ilyen összefüggésben
a magyar kultúrpolitika bírálata az általában vett magyar politika népellenességének
kritikájává szélesedik (a „nép” kezdeti idézőjelbe tétele is ezt a unkciót
szolgálja). A második versszak végén azonban a „belevész a világ” megismételt,
nyomatékozott szövegének szomszédságában az immár idézőjel nélküli nép az összemberi kereteket jelöli: csakis az
igazi demokrácia, a fölségesen szólaló nép teremtheti meg magának az igazi
üdvösséget, az igazi harmóniát.
Az
első és a második versszak nyomán itt fölvázolt alapképlet teljesedik ki nagyon
szépen a költemény további menetében. A harmadik versszaktól kezdve kicsit
lejjebb száll a hangnem, mondhatni, fortéba megy át. A motívumok köre mindjárt
újjal bővül, de a visszautalások is újra és újra előjönnek. Új a vers
címzettjének előszöri közvetlen megszólítása: „Szikár, szigorú zenész, hű magyar”,
ami egy strófával később a „szigorú” jelző megmaradásával új képzettársításokat
bevonó változatban tér vissza. A „hírhedett” tartalmilag bővített fölfrissítése
a Liszt-asszociációnak, ahol az idézőjel nagyon fontos, mert nemcsak a
Vörösmarty-versből való átvételt jelzi, hanem a rossz hírű értelmében Bartók akkor hivatalos megítélését is. A
versszak kulcsszava a megismételt mély
– fölidézve az előkelő „fennen finom”-képet – és a hozzá kapcsolódó óriás
terem, melynek csillárjai a csillagok, ellentétben az elzárt zeneteremmel. Beszűkültség, korlátoltság ott, a végtelenbe
hatolás, végtelenbe való kitárulkozás, kozmikus méretek itt, éppen azért, mert
mindezt a nép lelkének legmélyéből küldi föl – ha sikolyként is.
A
negyedik versszakban variálódva ismét visszajönnek a zenei-irodalmi, versbeli
motívumok: a „léha vigasz”, a „kuplé-dal” és a „verkli futam” a hazugul szép
énekre utal vissza, a bánat, a halott és a hazavesztés képe az előzőleg sokszor
ismételt jajra és sikolyra. S ez egyáltalán nem a zenei ízlés milyenségének
felületes kérdése, hanem a művészet és
az élet egyik legfontosabb ügye. A már korábban említett általánosítás itt a
szóhasználatban is tetten érhető az egyes szám első személytől a mindenkiig: bánatom, anyánk, hazák, emberi fajunk –
így húzódik a skála Illyésnél, ismét a kérdő- és felkiáltójelek egymásutánjának
zaklatottságával. Mert itt már arról van szó, hogy: „Van-e remény még emberi
fajunkban?”, s ha igen, mit tehet ezért a művészet?
A
választ azzal adja meg, amit előbb érintőlegesen a pesszimizmusról szólva már
elmondtunk: a kíméletlen igazságot kell folyton mondani, mert ez fölrázó és a
veszély ellen mozgósító, „erőt ad a legzordabbhoz is: / a kétségbeeséséhez”.
Ebből a szempontból Illyésnek ez a verse is ars poetica, mint sok más műve.
Az
ötödik strófától kezdve egyre inkább – nagyon szép, fokozatos átmenettel –
mezzofortéba megy át a költemény hangereje, s az addig uralkodó érzelem-indulat helyét a ráció, a
gondolat veszi át. A hangerő visszafogottabb lesz, olyan gondolati
bölcsességeknek adva teret, mint a „Mert növeli, ki elfödi a bajt”, vagy annak,
hogy „ki szépen kimondja / a rettenetet, azzal föl is oldja”. Az indulat és az
értelem ilyen váltásának szintén fontos funkciója van a versben: a
disszonancia-konszonancia jelzett egységébe simul azzal, hogy a költőnek teljes
emberlénye van a versben, az esze pontosan ugyanazt mondja és vallja magáénak,
mint a szíve.
Ez
az ellentét-egység ölt testet formailag abban is, hogy amikor a vers a
kilátásokat tekintve mélypontra ér – a történelmi, főleg 20. századi
tapasztalatok alapján és Picassóra hivatkozva mondja, hogy ő tudja igazán
kifejezni, „amit mi elviseltünk, emberek” -, közvetlenül ezután elkezdődik az
oldódás a kilencedik versszakban. Példázva ezzel azt, hogy miután a költő maga
kimondta a rettenetet, ezzel föl is oldotta: egymagában a „zene” szónak hatszori
ismétlődése dallamossá és fölemelővé teszi a verset ebben a részben, a
mondatszerkesztés is jóval egyenletesebb itt, mint korábban, a sorok
majdhogynem egyformák, egyensúly van ebben is. A nagyon egyszerű, jelen idejű
melléknévi igeneveket sorjázó rímeknek is fontos szerepük van: a
lehiggadtságot, megbékéltséget, az igazi értékek megingathatatlanságát
árasztják. A disszonancia itt is szinte sorról sorra átszövi a verset (szabadító – romboló, káromlással imádkozó,
oltárdöntéssel áldozó, sebezve gyógyulást hozó), de a meghatározó már a
harmónia, az ellentétekből kibontakozó szintézis. A sebezve gyógyulás
motívumvariánsa a záró strófában ismét visszatér – „Dolgozz, jó orvos” – az üdvös ír és a jaj ebben a költeményben elválaszthatatlan ikertestvériségével, ám
már lecsillapultan és megnyugodva abban a tudatban, hogy az igazi művészet
éppen így töltheti és tölti be semmi mással nem pótolható hivatását.
Illyés
Gyula költeménye egyszerre személyes vallomás, ars poetica, hazafias vers és
egyetemes emberi hitvallás a népfelség mellett. Hatása már első megjelenésének
idején is rendkívüli erejű volt, s helyét bizonyára mindvégig megőrzi a
legnagyobb magyar versek sorában.
VÖRÖS LÁSZLÓ
Forrás: 99 híres magyar
vers és értelmezése 462-487. old. – Móra Könyvkiadó 1995.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése