- Elbeszélés a középkorból –
A
Gondviselés a szabad természet terén mutatja kit mindenható művészetét,
felékesítvén azt a szépségek és kellemek számtalan nemeivel, melyeket emberi
tehetség, szellem és fáradság elő nem varázsolhat.
A
szép és bájoló oly kellemes harmóniában sehol sem élvezhető, mint a szabad
természet ölén. A madárdal, a csörgedező patak suhogása oly kellemesen olvadnak
a falombok titkos zúgásába, hogy a legridegebb kedély is éledni kezd a
természet bájos zenészeinek kedves melódiájára.
Régi
idők kedves emléke gyanánt újul fel emlékezetemben egy töredéke azon
elbeszélésnek, melyre egy ősi kastély düledező romjai s közelében egy bérctető
magányos zárdája emlékeztetnek.
Ősi
kastély s düledező romok! Ti a régi büszkeségnek néma tanúi!
Kígyó
sziszeg ma büszke falaitok kőtörmelékei között, futkározó gyík zörgeti meg a
fáknak lehullott leveleit, egykor fénylő, de ma homályos ablakaitok alatt s
csendes éjjeleken a hold fénysugara jár el hozzátok játszadozni a harmat fénylő
gyöngycseppjeiben. A halál néma képét a távol csaló látszata s a képzelet
varázsolja benned széppé, mintha figyelmeztetne közös sorsunkra: a mulandóságra.
Egykor
büszkén lengeté az alkony fuvalma ormaidon a családi zászlót; szerelem és
vigalom tombolt termeidben s most az elhagyatottság és magány ég felé meredező
emlékoszlopa vagy.
Régi fényes kastély romjai! Csak ti tűntök fel előttem s bármennyire iparkodjék
is bennem az utazó kíváncsisága uralomra jutni, révedező szemeim ismételten
csak reád irányulnak.
Utazásaimban
láttam meg a Kőhegyi család ősi fészkét a Kárpátok egyik magas csúcsának
lábánál.
Mit
Istennek áldást osztó keze a jóból és kellemesből adni képes, első tekintetre
úgy tűni fel, mintha egyedül csak e helyre akarta volna kiosztani. Lent a
völgyben patakocska csörgedez s úgy látszik, mintha a sík zöld pázsitját egy
kígyózó tükör futná át; a víz sima tükrén halacskák játszadoznak fel-felcsapván
a vizet, mely ezüst cseppekben hull vissza a mederbe.
Fűzek
hajladoznak a patak partján, s mélyen lehajló lombjaik között madárkák
csiripelve étetik pelyhedző kicsinyeiket. Távolabb vízi malom zakatolása
hallatszik, s a lecsurgó víz hullámos vonásokban karikáz.
Fennebb
a Kőhegyi család romokban fekvő kastélya áll ódon mohlepte falaival. ma már
csak madarak járnak oda fészkelni s a régi vigalmak zaját az ég haragjának és a
zivataroknak dübörgése helyettesíti.
Összeomlott
a vígság kastélya s a régi fényt kioltotta az enyészet s mulandóság szele.
Hajdan
boldogságot rejtettek a kőfalak; a családi boldogság és béke volt e hajléknak
állandó vendége; a szeretet oltárán áldoztak itt a nap minden szakában s a
nemes család serdülő tagjai vidíták fel a szülők napjait.
Sárika,
a ház kisasszonya éltének legszebb korában, fürge, virgonc természete, szépsége
és kellemes társalgása által tette vonzóvá a Kőhegyi család kastélyát. Azért
nem is csoda, ha a környék nemes ifjai versengve iparkodtak ott tiszteletüket
tehetni s a család örömnapjain részt venni.
Vigalmi
zaj, vonzó dal hangjaitól visszhangzának egykor e kastély termei, melyre most
már a magány homálya ereszkedék.
Nemcsak
vigalmi, de politikai s szellemi központja is volt e hajlék a felvidék nemes
értelmiségének.
Kőhegyi,
a család feje azon felül, hogy mint kiforrott jellem volt ismeretes, sokoldalú
képzettségével mintegy szellemi fölényt gyakorolt kortársai felett; felesége
pedig, egy legrégibb magyar nemes család sarja, tulajdonosa volt igen sok szép
tulajdonnak s a szorgoskodó háziasszonyok s gondos családanyák példányképe.
Mindezen
szép tulajdonok mellett azonban, mintegy árnyképpen elmondhatjuk, hogy nemes
származásuk tudata mélyen szívükbe volt vésve, azért az embert csak ott kezdék
számítani, ha névjegyét ötágú korona ékesíté. Ez érzékenyen vonult át a család
szellemén s mintegy büszkévé látszott tenni; ami különösen abban nyilvánult,
hogy csak a születés előkelősége számíthatott a család baráti vonzalmára.
Nem
csoda, ha Sárikában is ily érzelmeket iparkodtak a szülők, már zsenge korában
ápolni, hisz ő volt egyedüli örömük, egyedüli büszkeségök.
A
szívnek érzelmeit azonban azon távolság nem akadályozza, melyet a születés von
egyesek között, egymáshoz jutásában, ha a keblekben az egymáshoz való vonzalom
pengeti a szeretet húrjait.
Hogy
ez mennyire igaz: arról beszél a hegy magaslatán épült magányos zárda
története, mely a Kőhegyi család kastélya felett alig néhány száz lépésnyire
visszavonult szerzetes atyáknak ad manapság lakóhelyet.
*-*
A
nemzet küzdelmes napjaiban országunk erős támaszát bírta a nemességben, mely a
felvidék kies helyein elszórva nemzeti birtokain éldegélt.
Ezen
családok egyike volt a Kőhegyi család is, melynek öröm s vígsági zaját a harcok
riadalmai olykor egy-egy időre elnémíták.
Ilyenkor
Sárika idejét a kies vidék erdeiben sétálgatva, erdei virágokat gyűjtve
töltötte.
Fel-felzendült
ajakán a kellemes dal s az erdő magánya által lehangolt szívének érzelmeit
dalban panaszolá el a susogó lomboknak
Sokszor
a szellő szárnyain a visszhang felelt dalára, de az is épp oly szomorú volt,
mint az ő dala.
Szívében
már régebben felébredt az érzelem, melyet csak a vigalmak zaja némított el, de
nem mindenkorra, mert íme, a szeretet csak magányra várt s már a hatalmába
kerített gyenge szíven érvényre akarja emelni jogait.
Sárika
szíve régen dobogott Sándorért, egy pórnak gyermekéért, kivel már gyermek
játékait együtt játszadozá s a zsenge kor szív érzelmeit az elszigetelés csak
érlelé, erősíté. S ezen érzelem uralja most szívét. Előtte lebeg deli alakja, nyájas,
szelíd arcával ott áll képzelete előtt, előtte a képe a nap sugarában, a kék
levegőben; őt látja ülni a rózsalevélen, csillagként fényleni a csendes éjjelen
s mintha a szellő ajka mindig Sándor nevét sóhajtaná, leül hallgatózva egy, a
vihar által kicsavart fának törzsére. Gallyat tör s remegve számlálgatja
levelein a szeret, - nem szeret, - jósló igéket… S mikor a jóslat azt mondja,
hogy szeret, szíve örömtől kezd éledni, arca vígságra; öröme azonban csakhamar
búra, bánatra változik azon tudat miatt, hogy ők egymáséi sohasem lehetnek.
Szép,
enyhe alkony van? A nap búcsúzó sugarait hinti szét a tájon. Sárika napi
sétáját ismét az erdő magányában végzi.
Az
alkonyi fuvalom gyengéden susog a fák rezgő leveleivel, a bokrokban madárkák
zengedezik búcsúzó dalaikat, mintha háladalt csicseregnének a Mindenhatónak a
napi táplálékért; a távolban fürge gyíkocskák zörgeti a lehullt sárga
leveleket.
Megszólal
a pásztor furulyája s a pásztortüzek füstfellege széltében ellepi az erdőt.
A
nap megtéve pályafutását a láthatárról aláhanyatlik, s a nyájas hold halvány
alakja kezd feltűnni a fák lombjai fölött.
Sárika
is hazatart.
A
természet szépségei elbájolják mélabús lelkét s úgy érzi, mintha titkos gyógyír
enyhítené szívének sajgó sebeit. A remény s balsejtelem ölelkeznek szívében s
ma a szokottnál izgatottabb. Igaz, hogy nyugtalanító hírek jönnek a háború
kimeneteléről, amitől pedig nemcsak egyes családok, de az édes haza boldogsága
és jóléte is függ. S ez a magány is oly kétségbeejtő, mintha a korábbi vígságok
örömeiért kellene most bűnhődnie. Anyja csak az otthont kedveli, s csendes
visszavonultságából egyetlen leánya sem tudja kicsalni; társ és barátnői távol
vannak, ilyen zavargós időben hozzájuk sem mehet. Azután a jó atyja talán már
nem is él, mert már napok óta nem adott hírt magáról.
Ilyen
gondolatok foglalkoztatták Sárikát, míg lassú léptekkel a kastélyuk felé
közeledett.
De
íme! Kit vesz észre, amint a kastély ablakaira irányítja szemeit?! Szokatlan
fényben úsznak a termek s az égő csillárok fényárt lövellnek ki a nyitott
ablakokon.
Benn
a sürgölődő cselédség asztalok felterítésével foglalatoskodik; künn pedig
katonai egyenruhás legénység felnyergelt lovakat vezetget fel- és alá. A tágas
folyosó vendégnép zsibong, néha-néha erős hahotában ad tetszésének kifejezést a
tréfás elbeszélések és ötletek felett.
Az
esi homályban kivehető volt, hogy a kastély tornyán zászló lebeg, s ez elárulá
Sárikának, hogy bent öröm van.
-
Jaj! Bizonyára atyám jött haza! – így kiált fel Sárika, s megkettőztetett
sietséggel iparkodik elérni a kastélyt.
A
főkapunál csakugyan atyjával találkozott, ki már aggódva leánya keresésére
indult.
-
Ugyan hol voltál édes gyermekem az est homályában oly sokáig? Nem is gondolsz
haza, s házunk örömére, ha beveheted magadat az erdő sűrűségébe?! Igaz, azt
mondotta anyácskád, nagy pontosan haza szoktál jönni a rendes időre, de mégis
oly nehéz volt atyai szívemnek téged csak egy percig is nélkülözni.
-
Bocsáss meg jó atyám! Nem is gondoltam arra, hogy ma még téged láthassalak, s
hidd meg, nekem ma már csak a magány ad örömet.
- Miért, gyermekem? Korai még neked a magány
szeretete. Ezután jönnek reád az igazi öröm napjai. Tudd meg, hogy harcainkat
vitézül vívtuk s ma örömnap van házamnál.
-
S én csakis annak örvendek, hogy téged láthatlak. Talán vendégeink is vannak?
-
Igen, gyermekem! Hoztam vendégeket, hogy akik velem együtt küzdöttek,v elem
vigadjanak. Jöjj velem, s lásd a díszes vendégsereget.
Ezzel
Sárikát karján fogva felvezeté atyja a tágas lépcsőkön, s bemutatván neki
vendégeit, megkezdődött a társalgás.
A
hadfiak harci dicsőségeikről, Sárika az unalmas napokról beszélt.
Habár
Sárika nemigen kedveltette magát, szépsége mégis egymás után hódítá meg a jelen
volt ifjak szívét, kik versengve igyekvének Sárika közelébe juthatni s vele
társalogni.
Inas
lépett be a tágas terembe, hová már előbb bevonult a társaság, s a ház úrnője
előtt meghajtva magát jelenti, hogy az étkező terembe vonulhatnak, mire egy
másik terembe mennek át, hol ezüst étkező eszközök s felhalmozott pompás ételek
és italok alatt roskadozó asztal mellett foglaltak helyet.
Az
arcokon öröm ült, s a kedélyek víg hangulatát elősegíté a serlegekben gyöngyöző
bor, a felszolgált étkeket fűszerezé a háziasszony szívélyessége. Csak Sárika
volt még mindig szótalan. Mivel nem akarta elárulni, hogy lelkén emésztő
érzelmek vívják csatájukat, s elméjét más gondolatok tartják elfoglalva,
végtelen nehezére esett neki a jókedv színlelése, mint az világosan kitűnt
sajátos magaviseletéből.
Némelyek
azt gondolták, hogy talán rosszul érzi magát,m ások pedig visszavonult
természetének tulajdoníták csendes magaviseletét.
Egy
szerény ifjú ült az asztal szegletén. Sárikától távol, édes atyjának jobbján,
ki mint házigazda az utolsó helyet foglalta el. Sárika szemei ezen ifjún
függtek s oly jól esett, ha tekintete annak szerény tekintetével
találkozhatott.
Régen
látta Sándort, de ezen ifjú vonásai oly nagyon hasonlítottak Sándoréihoz s
szerény magatartása is oly nagyon emlékezteté őt egykori játszótársára.
