Bodonyi János Antal: „Férfi-hűség!”

Tavasz van. A természet kezdi felölteni ünnepi köntösét. A rétet és mezőt nemsokára virágok tarkítják, az erdőben pedig bús fülemile csattogás és gerlebúgás hallatszik.

Lelkem elszáll a messze távolba, ama kis faluba, hol a jó testvér síri álmát alussza és emlékezetem visszavarázsolja a boldog gyermekkor eltűnt édenét.

Előttem áll a falut körülövedző szép erdő, melynek zöld pázsitján vidám társaság heverész. Kacaj, víg tréfa és pohárcsengéstől visszhangzik az erdő, melynek néma csendjét máskor csak a kis patak habjainak csobogása szokta zavarni.

Mint valami hópihe egy koszorúban, úgy tűnik ki a társaság közül a szép Selymes Etelka fehér ruhájával, melyhez a haragos föld pázsit oly szép árnyalatot képezett.

Fekete éj sötét szemei ragyogtak és szikráztak, mint kezében a pezsgő, melyet éppen most pajzán kedvvel nyújtott koccintásra egy fiatal hadnagynak.

Nem messze tőlük elvonultan ül Bényei Béla, a község fiatal tanítója, kinek szemei gyakran pihennek meg a szép Etelka arcán, aki mindannyiszor kissé elpirult, valahányszor tekintete a tanítóéval találkozott.

De vajon miért is néz a tanító m oly komolyan rá? Mintha nem is tudná, hogy az ifjú tanító kimondhatatlanul szerelmes a szép jegyző kisasszonyba.

Ozsonna után a társaság fölkelt és vidám dalolás között elszéledt az erdőben. Csupán az ifjú tanító sétálgatott magánosan a tó partján.

- Ugyan tanító úr, mi a neve azon virágnak, mit kezében tart és oly figyelmesen szemlél? - hallatszott mögötte váratlanul egy incselkedő hang, mely nem volt másé, mint Etelkáé.

Az ifjú hirtelen hátrafordult és a virágot odatartva így szólt:

- Hogy e virágnak mi a tudományos neve, az kegyedet úgysem fogja érdekelni. A köznép azonban „Férfi-hűség”-nek hívja.

Az ifjú leány telve negéddel gyorsan elkapta a virágot és hihetetlen kapkodással szertetépve annak szirmait, egy sokat jelentő kézmozdulattal a szirmak nélküli virágot visszaadta.

A tanító megdöbbenve nézett a leányra, aki ily pajkosan viselkedett, - és mit sem szólva tova távozott. Ijedten tekintett utána Etelka, mert érezte jól, hogy most mélyen megsértette azt, aki mindig oly előzékeny volt iránta.

A pajkosság csakhamar eltűnt és az őszinte megbánás sugárzott azon szemekből, melyek a távozó ifjút kísérték, aki egy korosabb nőhöz csatlakozva őt többé figyelemre sem méltatta.

- Eh! De mit törődöm vele -, szólt a szép Etelka -, hiszen vannak még elegen, akik boldogok, ha lábaimhoz rakhatják hódolatukat.

*-*

Tél van. Mindenütt, ahol még csak nemrég virágok illatoztak és madarak csicseregtek, hólepel fedi a természetet.

A grófi kastély ablakánál halványan áll a szép Etelka, könnyes szemekkel tekint a lomboktól megfosztott erdőségre és elgondolkozik az édes otthonról és az életsors változandóságáról.

Még csak nemrég oly boldog volt, udvarlók rajongták körül. És most oly elhagyatott.

Édesatyja, ki egyik barátjáért jót állván, a hivatalos pénzekhez nyúlt, a szégyent elkerülendő világgá ment, leányát pedig minden vagyon és támasz nélkül hagyta hátra.

Etelka egy ideig várt, hogy talán udvarlóinak egyike el fogja őt venni, de eltűnvén a vagyon, eltűntek az udvarlók is.

- Óh atyám! Drága jó atyám! Miért tevéd oly szerencsétlenné egyetlen gyermekedet? – tört elő zokogó kebléből a panasz, miközben görcsösen kapaszkodott az ablak párkányába.

Alig másfél év múlt el ama tavaszi erdei mulatság óta és mennyire megváltozott minden! Ma messze az édes szülőföldtől, idegen emberek közt, mint nevelőnő kénytelen magát fönntartani. Még nevét is letette s helyette a teljesen másképp hangzó Karsai Izabella nevet vette fel.

A fájdalmas megrengésből az ebédre hívó csengettyű éles szava ijeszté fel. Gyorsan megtörlé kisírt szemeit és az étterembe sietett, ahonnan kardcsörgés hangjait vélte hallani. Úgy is volt, mert a kastélyba aznap délelőtt tisztek lettek beszállásolva. Legutolsónak érkezett az étterembe, hogy növendékei között helyet foglaljon.

Mint máskor, úgy most is könnyed főhajtással akarta viszonozni a futólagos bemutatásokat, midőn egy ismerős név hangzott fel.

- Hajdú Albert hadnagy, - Karsai Izabella kisasszony.

Örömében, hogy régi ismerősre talál, egy lépést akart tenni Hajdú Albert hadnagy felé, de midőn annak kimért és fagyos tekintetét látta, ajkába harapott és csak nehezen bírta a kebléből már-már előtört jajhangot elfojtani.

Mindezt senki sem vette észre. Hiszen mióta elszegényedett, azóta dacára szépségének és műveltségének, vajmi kevés figyelemre méltatták őt.

Étkezés után fáradtan és megtört szívvel távozott kis szobájába, ahol aztán szabad folyást engedett könnyeinek.

- Mindenki elhagy és mindenki megvet! S eszébe jutott Bényei Béla is, ki azóta a fővárosba tanárnak lett megválasztva, akit ő egykor oly mélyen megsértett, akinek szívérzelmeivel könnyelmű játékot űzött.

Sokáig zokogott és panaszkodott magában, míg az enyhet adó álom le nem zárta kisírt szemeit.

*-*

Napok, hetek múltak el a fenti eset óta, és ezen idő alatt az ifjú leány csupán teendőinek pontos végzésében találta egyedüli örömét.

Eljött a szép nyár is, amikor mindenki, aki tehette, üdülni sietett, fürdőkbe avagy más nyári szórakozásra. Csak Bella nem tudta, hogy hová és kihez menjen, pedig szívében kiolthatatlanul égett a vágy az édes otthon után.

Kínos tépelődéséből egy levél ragadta ki, amely özvegy Bényeinétől, anyja egykori barátnéjától érkezett. Ezen levélben a jólelkű asszonyság meghívta őt magához, hogy töltene nála egy pár hetet, míg fia tanulmányúton leend.

Hevesen dobogó szívvel sietett fáradságos utazás után az őt már váró nő karjai közé, s ki a gyakorta siránkozó leányt mindenképp felvidítani és vigasztalni iparkodott, mert látta, hogy halvány vonásai szívfájdalomról és mély bánatról tanúskodnak.

S úgy látszott, hogy lassan-lassan az igazi öröm és boldogság napjai közelegnek. Az ifjú vendég mindinkább visszanyerte arcának elvesztett üde színét és régi jó kedvét, amit leginkább anyai barátnője szeretetteljes gondoskodásának és jóságának köszönhetett.

Fájdalom azonban, e boldogságból csak még néhány nap volt hátra és ismét vissza kelle térnie a családhoz. A szünidő végéhez közeledett.

Lassan, gondolataiba elmerülve sétálgatott a lenyugvó nap fénye mellett a kert lombos fái alatt, amidőn siető léptek zaja ijeszté fel merengéséből.

- Adj’ Isten, Bella kisasszony! – hangzott szívélyesen és örvendezve feléje.

De a meglepetés oly váratlan és hirtelen jött, hogy első zavarában halványan és remegve bámult majd maga elé, majd Bényeire s percek múltakel,míg teljesen magához tért. Aztán bánatosan felsóhajtott s keservesen zokogott.

- Bella kisasszony – még mindig szeretett Bellám! Ugyebár megijesztettem? – szólt halkan a zokogó leányhoz.

- Bocsásson meg, bocsásson meg, hogy úgy megbántottam -, dadogta szakadozott hangon és kezét nyújtotta Bényei felé. Együtt mentek haza, Bényeiék lakására.

Bella kisasszony útközben részletesen elbeszélte árvaságának szomorú történetét, mely Bényeit annyira meghatotta, hogy egész életére fölajánlotta neki védelmét és szívét, mely telve a legőszintébb vonzalommal úgyis mindig érte dobogott.

Forrás: Váczi Közlöny XVI. évf. 13. sz. Vácz, 1894. április 1.