Mikor
úgy esténkint körülvesz a némaság csendje és semmi zaj nem háborít, csak magam
vagyok ébren, olyan jól esik belebámulni a lámpa egyenletes, vöröses fényébe s
nézni a szivar gomolygó, kékes füstjét. Soká, soká elgyönyörködöm ebben a ködös
szürkeségben, amelybe egyszerre mintha élet szállna, úgy változik.
Lassan-lassan imbolygó alakok tűnnek elő, elmosódnak, mozognak, tovalebegnek,
aztán ismét újak vibrálnak előttem.
Olyan
furcsa képek ezek a mozgó, változó, ködös alakok – de mégis igazak!
-
Talán le tudom írni.
Imádkozzatok!..
*
Szörnyű
hideg is volt. Ez ellen a sivító szél ellen védekezni se lehet, átfúj a
legvastagabb ruhán is és apró tűszúrásokkal kínoz ebben a fagyos hidegben.
Dideregve
húzta összébb fakó kabátját és sietett a ropogó havon. Fázott. De ebben a nagy
városban ugyan ki törődnék most azzal, hogy ő fázik…
Irigyen
bámult be a kávéházak nagy üvegtábláin. Ott benn jó meleg van, s azok a
megelégedett arcú emberek olyan nyugodtan szürcsölgetik a forró kávét, aztán
beszélgetnek s szívják illatos szivarjaikat. Örömest betérne ő is egy kicsit,
hogy csak megmelegedjék, de nincs pénze, meg késő is van s neki még tanulni
kell sokat, nagyon sokat.
Még
jobban összehúzza vékony kabátját és siet haza. Haza?! De ott sincs meleg! Egy
kis hideg, barátságtalan szobácska az ő otthona, ahol csak könyvek várják – de
se meleg, se egy kis étel.
-
Pedig fázott és éhes volt.
Nappal
még csak megvolt valahogy. A könyvtárakban fűtenek, aztán meg ahol tanít,
mindenhol jó meleg van – de ilyenkor meg az éhség kínozta. Csak a templomban
nem fázott és nem éhezett. Pedig ott is hideg volt; de amikor vacogó ajkakkal
elkezdett imádkozni, egyszerre úgy elfelejtett mindent, a szívét mindig valami
jóleső melegség járta át. Ott nem érzett hideget, éhséget.
-
Ó, az az éhség!
Ha
legalább egyszer is jóllakhatnék, nem fáznék annyira, de drága minden, hát még
a meleg étel! Csak ritkán juthat ilyenhez, mert amit szerez keserves
tanításával, abból sokat, nagyon sokat el kell küldeni messze, egy nyomorult
kis faluba, ahol szintén hideg van, ahol a hó még jobban betemet mindent és ez
a hideg, fagyos szél még jobban süvölt. Aztán ott fűteni is kell, mert az a
szegény beteg asszony nem bírná ki ezt a nagy hideget.
Ő
még csak elviselheti, hiszen fiatal! Lám, ez a szél meg se árt neki, ha fázik
is egy kicsit. De az a gyönge testű asszony! Annak meleg étel, meleg szoba
kell. Miből szerezné meg ezt magának, mikor nincs senkije? Egyedül van, akik
elhagyták, ott feküsznek a hóborított kis halmok alatt csöndesen.
Milyen
jó is azoknak! Neki már nem kell meleg étel, nyugodtan pihenhetnek, nem
háborítja semmi, de akik itt fönn vannak, azok fáznak és éheznek. Hát még az a
szegény, tehetetlen asszony hogy fáznék – de annak nem szabad!... Ő
megelégedhetik egy kis kenyérrel, vagy ha nincs, hát ellehet anélkül is, de
annak az összeesett, beteg asszonynak nem szabd éheznie.
Ezért
kellett neki egész nap szaladgálni. Tanított itt is, ott is; csak késő este
vetődött haza, akkor meg tanulni kell, máskor nem ér rá.
Pedig
de hideg volt otthon. Az igaz, hogy kinn az utcán fúj a szél, de néha mégis
eláll, hanem itt benn folytonos egyforma hideg van; aztán nem is mozoghat, ülni
kell.
-
Borzasztó is ez a hideg tél!
Fára
nem telik, mert akkor fáznának ott abban a messze faluban.
Minden
kis papírdarabot összetett, berakta a kályhába s olyan jóleső érzéssel tartotta
föléje dermedt kezét. Csakhogy az a papír hamar elég, aztán olyan kevés meleget
ad, hogy még csak ki se enged a fagyás összegémberedett ujjaiból.
Hanem
art úgy éhesen, dideregve csak nekifogott a tanulásnak. Ilyenkor ér csak rá
ebben a hideg éjben s mg hidegebb szobában. Néha-néha odatartotta dermedt kezét
a lámpa fölé s aztán bújta a könyveket. Hisz neki kellett még az anyját is
eltartani, mert az a szegény asszony beteg, ugyan mivel segíthetné, - csak
imádkozott érte.
S
ezt meg is tette. Azokból az öregbetűs levelekből ez sugárzott ki; mindig
örömmel is tanult, mikor egy-egy ilyen szeretettől lángol levelet kapott. Majd azután magának is szerezhet j meleg
ruhát, puha kenyeret, fűtött szobát; majd akkor
nem kell a lámpa fölött melengetni fagyos kezét.
De
volt még más öröme is.
Mikor
úgy késő éjjel lefeküdt abba a hideg ágyba, olyan boldog volt. Tudta, hogy most
abban a messze faluban nem fázik, nem éhezik az a szegény asszony, az ő anyja.
Csak azért imádkozott ilyenkor, hogy gyógyuljon meg s éljen még soká. Hisz azt
a falatot olyan örömmel vonja el magától, olyan könnyen nélkülözi azt a meleg
ruhát – csak annak ne hiányozzék semmi, legyen meg mindene.
Csak
küldte hát haza kis pénzét – ő meg éhezett, fázott tovább. De azért kárpótolta
valami boldogító öntudat s az édes, nyugodt álom, amelyben mindig anyját látta
egészségesen, meggyógyulva.
*
Imádkozzatok!
A
lovak patkói csattognak az utca kövezetén s pompásabbnál pompásabb fogatok
gördülnek egymás után a fényes palotához. A kiszáll vendégek körül egész sereg
lakáj hemzseg és segíti kibontakozni prémes bundájokból, azután vezeti be őket
a pompa s a kényelem minden gazdagságában ragyogó, fényes termekbe.
A
gazdagság összehordott ide minden nagyszerűt, minden ragyogót. Az ezer fényt
lövellő csillárok mesés színekben tüntetik fel a káprázatos műkincsekkel telt
termeket. Pompás művű kandallók, a szobrászat remekei s a festők világhírű
alkotásai mind együtt vannak itt.
A
vendégsereg megbámulja a falak freskóit, a művészek alkotásait – és siet a
hatalmas miniszter üdvözlésére.
Igazi
talentum. Maga emelkedett ki a homályból, maga szerezte meg nevének az ország
bámulatát s most a király legkedvesebb embere. Nagy úr és hatalmas. Hízelegnek
is neki. Ezek a gőgös nagyurak, akik büszkék őseikre és családjuk fényes,
hosszú múltjára, meghunyászkodó alázattal köszöntik. Kezében van a hatalom, az
erő.
Az
a hatalmas miniszter meg hideg arccal fogadja bókjaikat; valami unottság,
keserűség ömlik el rajta. Nem melegszik föl akkor sem, mikor a gazdagon
terített asztalnál felköszöntőkben ünneplik a pezsgőtől kipirult arcok s
hízelegnek neki, mint akinél fényesebb csillag nem ragyogott az ország egén.
Mikor
aztán kialusznak a lángok s a fényes termek kiürülnek, azon a hatalmas emberen
még jobban erőt vesz az a kínos érzés, nyugtalanság, amely nem engedi
mosolyogni soha. Pedig azért veszi magát körül mindig, hogy ne érezze
elhagyatottságát.
Nem
tud aludni. Valami emlék üldözi…
Pedig
egyszer fázva s éhesen is olyan nyugodtan, boldogan aludt, most meg mintha
vigyorgó gnómok szállnának körülötte s zavarnák mindig. Hiába minden pompa,
hiába a hatalom, a tömjénezés, a dicsőség kábító virága, mégsem nyugodt, azok
az emlékek soha nem hagyják el.
Csak
forgolódik a szennyezetes ágyban s gondolkozik.
Az
a jó öreg asszony már régen nyugszik ott a többi mellett, most már nincs, aki
imádkozzék érte. Ő meg már rég nem tud. Elfelejtett.
De
minek is? Hiszen akik körülötte voltak, azok tanították meg arra, hogy csak
magában bízzék, mert akihez imádkozik, az csak agyrém, nem létezik. Az csak oda
a szegény kunyhókba való, ahol úgy ijeszt a nyomor s úgy kínoz a hideg meg az
éhség, a fényes palotákba nem kell az.
Elhitte,
hisz azok csakugyan nem imádkoztak. Így haladt tovább ő is velök a lejtőn. Az
élet, ez a mámorító élet, a gazdagság, a hatalom, a dicsőség, meg az a sok
hízelgő kiölt belőle minden hitet.
Már
nem tud imádkozni s ezzel együtt mintha minden nyugalma, boldogsága odaveszett
volna!
Mert
most megvan mindene, több mint amennyit álmaiban elképzelt – mégis boldogtalan…
Vagy
talán akkor volt meg mindene, amikor éhezett, fázott – és most vesztett el
mindent, amikor fény, kényelem veszi körül?
Lehet!
Mert
most, amikor egész nap a hízelgők ezre várja csak intését is, mégis olyan
egyedül van. Akkor meg abban a kis hideg szobában, mikor úgy ázott, éhezett,
sohasem érezte magát elhagyottnak… Vele volt az Isten! Most meg csak maga van
egyedül, meg ezek a hazug, hízelgő emberek.
De
miért is jut most ez mind az eszébe?
…
Eb balgaságok! Talán a pezsgő, a mámor okozza!
De
azért csak nem tud aludni…
Imádkozzatok!...
Forrás: Pápai Hírlap I.
évf. 1. sz. Pápa, 1904. jan. 2.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése