Varga József: A szerető szívek

 

- Elbeszélés a középkorból –

A Gondviselés a szabad természet terén mutatja kit mindenható művészetét, felékesítvén azt a szépségek és kellemek számtalan nemeivel, melyeket emberi tehetség, szellem és fáradság elő nem varázsolhat.

A szép és bájoló oly kellemes harmóniában sehol sem élvezhető, mint a szabad természet ölén. A madárdal, a csörgedező patak suhogása oly kellemesen olvadnak a falombok titkos zúgásába, hogy a legridegebb kedély is éledni kezd a természet bájos zenészeinek kedves melódiájára.

Régi idők kedves emléke gyanánt újul fel emlékezetemben egy töredéke azon elbeszélésnek, melyre egy ősi kastély düledező romjai s közelében egy bérctető magányos zárdája emlékeztetnek.

Ősi kastély s düledező romok! Ti a régi büszkeségnek néma tanúi!

Kígyó sziszeg ma büszke falaitok kőtörmelékei között, futkározó gyík zörgeti meg a fáknak lehullott leveleit, egykor fénylő, de ma homályos ablakaitok alatt s csendes éjjeleken a hold fénysugara jár el hozzátok játszadozni a harmat fénylő gyöngycseppjeiben. A halál néma képét a távol csaló látszata s a képzelet varázsolja benned széppé, mintha figyelmeztetne közös sorsunkra: a mulandóságra.

Egykor büszkén lengeté az alkony fuvalma ormaidon a családi zászlót; szerelem és vigalom tombolt termeidben s most az elhagyatottság és magány ég felé meredező emlékoszlopa vagy.

Régi fényes kastély romjai! Csak ti tűntök fel előttem s bármennyire iparkodjék is bennem az utazó kíváncsisága uralomra jutni, révedező szemeim ismételten csak reád irányulnak.

Utazásaimban láttam meg a Kőhegyi család ősi fészkét a Kárpátok egyik magas csúcsának lábánál.

Mit Istennek áldást osztó keze a jóból és kellemesből adni képes, első tekintetre úgy tűni fel, mintha egyedül csak e helyre akarta volna kiosztani. Lent a völgyben patakocska csörgedez s úgy látszik, mintha a sík zöld pázsitját egy kígyózó tükör futná át; a víz sima tükrén halacskák játszadoznak fel-felcsapván a vizet, mely ezüst cseppekben hull vissza a mederbe.

Fűzek hajladoznak a patak partján, s mélyen lehajló lombjaik között madárkák csiripelve étetik pelyhedző kicsinyeiket. Távolabb vízi malom zakatolása hallatszik, s a lecsurgó víz hullámos vonásokban karikáz.

Fennebb a Kőhegyi család romokban fekvő kastélya áll ódon mohlepte falaival. ma már csak madarak járnak oda fészkelni s a régi vigalmak zaját az ég haragjának és a zivataroknak dübörgése helyettesíti.

Összeomlott a vígság kastélya s a régi fényt kioltotta az enyészet s mulandóság szele.

Hajdan boldogságot rejtettek a kőfalak; a családi boldogság és béke volt e hajléknak állandó vendége; a szeretet oltárán áldoztak itt a nap minden szakában s a nemes család serdülő tagjai vidíták fel a szülők napjait.

Sárika, a ház kisasszonya éltének legszebb korában, fürge, virgonc természete, szépsége és kellemes társalgása által tette vonzóvá a Kőhegyi család kastélyát. Azért nem is csoda, ha a környék nemes ifjai versengve iparkodtak ott tiszteletüket tehetni s a család örömnapjain részt venni.

Vigalmi zaj, vonzó dal hangjaitól visszhangzának egykor e kastély termei, melyre most már a magány homálya ereszkedék.

Nemcsak vigalmi, de politikai s szellemi központja is volt e hajlék a felvidék nemes értelmiségének.

Kőhegyi, a család feje azon felül, hogy mint kiforrott jellem volt ismeretes, sokoldalú képzettségével mintegy szellemi fölényt gyakorolt kortársai felett; felesége pedig, egy legrégibb magyar nemes család sarja, tulajdonosa volt igen sok szép tulajdonnak s a szorgoskodó háziasszonyok s gondos családanyák példányképe.

Mindezen szép tulajdonok mellett azonban, mintegy árnyképpen elmondhatjuk, hogy nemes származásuk tudata mélyen szívükbe volt vésve, azért az embert csak ott kezdék számítani, ha névjegyét ötágú korona ékesíté. Ez érzékenyen vonult át a család szellemén s mintegy büszkévé látszott tenni; ami különösen abban nyilvánult, hogy csak a születés előkelősége számíthatott a család baráti vonzalmára.

Nem csoda, ha Sárikában is ily érzelmeket iparkodtak a szülők, már zsenge korában ápolni, hisz ő volt egyedüli örömük, egyedüli büszkeségök.

A szívnek érzelmeit azonban azon távolság nem akadályozza, melyet a születés von egyesek között, egymáshoz jutásában, ha a keblekben az egymáshoz való vonzalom pengeti a szeretet húrjait.

Hogy ez mennyire igaz: arról beszél a hegy magaslatán épült magányos zárda története, mely a Kőhegyi család kastélya felett alig néhány száz lépésnyire visszavonult szerzetes atyáknak ad manapság lakóhelyet.

*-*

A nemzet küzdelmes napjaiban országunk erős támaszát bírta a nemességben, mely a felvidék kies helyein elszórva nemzeti birtokain éldegélt.

Ezen családok egyike volt a Kőhegyi család is, melynek öröm s vígsági zaját a harcok riadalmai olykor egy-egy időre elnémíták.

Ilyenkor Sárika idejét a kies vidék erdeiben sétálgatva, erdei virágokat gyűjtve töltötte.

Fel-felzendült ajakán a kellemes dal s az erdő magánya által lehangolt szívének érzelmeit dalban panaszolá el a susogó lomboknak

Sokszor a szellő szárnyain a visszhang felelt dalára, de az is épp oly szomorú volt, mint az ő dala.

Szívében már régebben felébredt az érzelem, melyet csak a vigalmak zaja némított el, de nem mindenkorra, mert íme, a szeretet csak magányra várt s már a hatalmába kerített gyenge szíven érvényre akarja emelni jogait.

Sárika szíve régen dobogott Sándorért, egy pórnak gyermekéért, kivel már gyermek játékait együtt játszadozá s a zsenge kor szív érzelmeit az elszigetelés csak érlelé, erősíté. S ezen érzelem uralja most szívét. Előtte lebeg deli alakja, nyájas, szelíd arcával ott áll képzelete előtt, előtte a képe a nap sugarában, a kék levegőben; őt látja ülni a rózsalevélen, csillagként fényleni a csendes éjjelen s mintha a szellő ajka mindig Sándor nevét sóhajtaná, leül hallgatózva egy, a vihar által kicsavart fának törzsére. Gallyat tör s remegve számlálgatja levelein a szeret, - nem szeret, - jósló igéket… S mikor a jóslat azt mondja, hogy szeret, szíve örömtől kezd éledni, arca vígságra; öröme azonban csakhamar búra, bánatra változik azon tudat miatt, hogy ők egymáséi sohasem lehetnek.

Szép, enyhe alkony van? A nap búcsúzó sugarait hinti szét a tájon. Sárika napi sétáját ismét az erdő magányában végzi.

Az alkonyi fuvalom gyengéden susog a fák rezgő leveleivel, a bokrokban madárkák zengedezik búcsúzó dalaikat, mintha háladalt csicseregnének a Mindenhatónak a napi táplálékért; a távolban fürge gyíkocskák zörgeti a lehullt sárga leveleket.

Megszólal a pásztor furulyája s a pásztortüzek füstfellege széltében ellepi az erdőt.

A nap megtéve pályafutását a láthatárról aláhanyatlik, s a nyájas hold halvány alakja kezd feltűnni a fák lombjai fölött.

Sárika is hazatart.

A természet szépségei elbájolják mélabús lelkét s úgy érzi, mintha titkos gyógyír enyhítené szívének sajgó sebeit. A remény s balsejtelem ölelkeznek szívében s ma a szokottnál izgatottabb. Igaz, hogy nyugtalanító hírek jönnek a háború kimeneteléről, amitől pedig nemcsak egyes családok, de az édes haza boldogsága és jóléte is függ. S ez a magány is oly kétségbeejtő, mintha a korábbi vígságok örömeiért kellene most bűnhődnie. Anyja csak az otthont kedveli, s csendes visszavonultságából egyetlen leánya sem tudja kicsalni; társ és barátnői távol vannak, ilyen zavargós időben hozzájuk sem mehet. Azután a jó atyja talán már nem is él, mert már napok óta nem adott hírt magáról.

Ilyen gondolatok foglalkoztatták Sárikát, míg lassú léptekkel a kastélyuk felé közeledett.

De íme! Kit vesz észre, amint a kastély ablakaira irányítja szemeit?! Szokatlan fényben úsznak a termek s az égő csillárok fényárt lövellnek ki a nyitott ablakokon.

Benn a sürgölődő cselédség asztalok felterítésével foglalatoskodik; künn pedig katonai egyenruhás legénység felnyergelt lovakat vezetget fel- és alá. A tágas folyosó vendégnép zsibong, néha-néha erős hahotában ad tetszésének kifejezést a tréfás elbeszélések és ötletek felett.

Az esi homályban kivehető volt, hogy a kastély tornyán zászló lebeg, s ez elárulá Sárikának, hogy bent öröm van.

- Jaj! Bizonyára atyám jött haza! – így kiált fel Sárika, s megkettőztetett sietséggel iparkodik elérni a kastélyt.

A főkapunál csakugyan atyjával találkozott, ki már aggódva leánya keresésére indult.

- Ugyan hol voltál édes gyermekem az est homályában oly sokáig? Nem is gondolsz haza, s házunk örömére, ha beveheted magadat az erdő sűrűségébe?! Igaz, azt mondotta anyácskád, nagy pontosan haza szoktál jönni a rendes időre, de mégis oly nehéz volt atyai szívemnek téged csak egy percig is nélkülözni.

- Bocsáss meg jó atyám! Nem is gondoltam arra, hogy ma még téged láthassalak, s hidd meg, nekem ma már csak a magány ad örömet.

 - Miért, gyermekem? Korai még neked a magány szeretete. Ezután jönnek reád az igazi öröm napjai. Tudd meg, hogy harcainkat vitézül vívtuk s ma örömnap van házamnál.

- S én csakis annak örvendek, hogy téged láthatlak. Talán vendégeink is vannak?

- Igen, gyermekem! Hoztam vendégeket, hogy akik velem együtt küzdöttek,v elem vigadjanak. Jöjj velem, s lásd a díszes vendégsereget.

Ezzel Sárikát karján fogva felvezeté atyja a tágas lépcsőkön, s bemutatván neki vendégeit, megkezdődött a társalgás.

A hadfiak harci dicsőségeikről, Sárika az unalmas napokról beszélt.

Habár Sárika nemigen kedveltette magát, szépsége mégis egymás után hódítá meg a jelen volt ifjak szívét, kik versengve igyekvének Sárika közelébe juthatni s vele társalogni.

Inas lépett be a tágas terembe, hová már előbb bevonult a társaság, s a ház úrnője előtt meghajtva magát jelenti, hogy az étkező terembe vonulhatnak, mire egy másik terembe mennek át, hol ezüst étkező eszközök s felhalmozott pompás ételek és italok alatt roskadozó asztal mellett foglaltak helyet.

Az arcokon öröm ült, s a kedélyek víg hangulatát elősegíté a serlegekben gyöngyöző bor, a felszolgált étkeket fűszerezé a háziasszony szívélyessége. Csak Sárika volt még mindig szótalan. Mivel nem akarta elárulni, hogy lelkén emésztő érzelmek vívják csatájukat, s elméjét más gondolatok tartják elfoglalva, végtelen nehezére esett neki a jókedv színlelése, mint az világosan kitűnt sajátos magaviseletéből.

Némelyek azt gondolták, hogy talán rosszul érzi magát,m ások pedig visszavonult természetének tulajdoníták csendes magaviseletét.

Egy szerény ifjú ült az asztal szegletén. Sárikától távol, édes atyjának jobbján, ki mint házigazda az utolsó helyet foglalta el. Sárika szemei ezen ifjún függtek s oly jól esett, ha tekintete annak szerény tekintetével találkozhatott.

Régen látta Sándort, de ezen ifjú vonásai oly nagyon hasonlítottak Sándoréihoz s szerény magatartása is oly nagyon emlékezteté őt egykori játszótársára.

Szólni nem mert, félénk viselkedése elárulta, hogy csakis valami jutalmazás juttatá azon szerencséhez, hogy Kőhegyi uram asztalánál, mint vendég megjelenhessen. Félénk tekintetét csak ritkán merte a vendégek díszes során körüljártatni, s ha ilyenkor szemei egy percre Sárikánál megakadtak, azonnal pír futotta el arcát.

A serlegek csillogó tartalma lassanként felmelegíté a kedélyeket, a társalgás mindinkább zajossá lőn, míg nem a házigazdának ünnepélyes felemelkedése s néhány „halljuk-halljuk” elhangzása egy időre meg nem szakítá a zajos társalgást.

Kőhegyi uram poharát tartva kezében komoly hangon szólítá meg vendégeit, s hozzájuk a lezajlott harcok dicsősége s érdemeiről beszélt. Vendégei állva hallgatták. Könnyek csillogtak egyes gyengébb szívűek szemeiben, könnyek magának a szólónak arcán is. Beszédének vége volt különösen megható, midőn az asztal végén, mellette ülő szerény ifjúhoz fordulva, azt, mint életének megmentőjét mutatá be vendégeinek és családjának.

- Isten kezében van, úgymond, életünk, mit ha ő tőlünk kíván, e legkedvesebb kincsünket is neki kell hódolva ajándékoznunk, de szent rendelése szerint a vészben azt megóvnunk is kötelességünk. A harc vihara azonban egyéni küzdelmem s legelszántabb önvédelmem dacára is kioltja éltemet, ha ez ifjú saját élte veszélyeztetésével vissza nem tartja az ellenségnek halálos csapásra felemelt kardját. Most tehát, midőn neki, mint hűséges jobbágyomnak, elismerésemmel adózom, őt vitézsége s feláldozásáért azzal akarom jutalmazni, hogy amit kér, tőlem telhetőleg teljesíteni ígérem. Kérj tőlem bármit derék ifjú, bizonyára megkapod!

- Uram - felel az ifjú elérzékenyülve -, kívánságom nagyon egyszerű, de te azt mégsem teljesítheted. Földi boldogságom volna az, amit tőled kérnék, ezt pedig csak leányod bírhatása szerezhetné meg nekem. Tudva azonban, hogy én csak szegény pórfiú vagyok, leányod pedig nagy család sarja, az ő bírhatásáról régen lemondottam. Midőn e kedves vidéket, hol a felkelő napot először láttam s anyám bölcsőmet ringatá, pár évvel előbb elhagytam, nem vittem mást magammal, mint leányodnak szívembe örök betűkkel vésett emlékét. Most azonban, midőn váratlanul úri hajlékodba jutottam, a gyermekkornak emlékei szívemben hangosan felszólalnak, s azt kérik, add nekem leányodat, add nekem őt, ki engem meg a gyermekkorból szeret. Ne adj mást, csak atyai áldásodat, s én akkor a legboldogabb leszek, mert a föld legnagyobb kincsét fogom bírni leányodban!

Az ifjú szavai villámként sújtottak, s a kedélyekben különböző változást idézve elő, az arcokra is különféle kifejezéseket varázsoltak.

Az atya, ki e kérésre éppen nem számított, felháborodásának az ifjúra vetett komoly tekintetben adott kifejezést. A jelenlevők egymásra mosolyogva az ifjú fellépését műveletlenségnek tulajdonítván, azt sugdosák egymás között, hogy miért is ültet asztalához ilyen közönséges embert. Az anya pedig, ki leginkább büszke volt leányának nemesi származására, leányához fordulva gúnyos kérdésekben akarta leányának örömét kifürkészni a „szerencse” felett. Csak Sárikán nem volt semmi változás észlelhető. Komoly magatartása s az, hogy a gúnyolódók megjegyzésein még csak el sem mosolyodott, azt látszott bizonyítani, hogy az ifjúnak kérése legkevésbé sem annyira merész, hogy az teljesíthet ne volna.

A zavarból Kőhegyi bontakozott ki leghamarább, s folytatni kezdé a beszédet.

- Atyai szívem legdrágább kincsét rabolnád el fiam, azért ezen óhajodról tégy le. Nemesi birtokom teendő örököséül, s családom büszkeségének: Sárikának férjeül szégyen s pirulás nélkül el nem ismerhetlek.  Általános megvetés s örökös szégyen volna e tettemért nemesi családom büntetése. S te ifjú bajnok, ki életemet már egyszer megmentéd, most ments meg a fenyegető erkölcsi halálról!

- Kívánságom csak hajtás uram, de élted megmentőjének életét mented meg te is, ha leányodat nekem adod s ezzel legnemesebben jutalmazod meg vitézségemet.

- De te ifjú arra nem is gondolsz, hogy Sárika vajon szeret-e téged? Hiszen neki magasabb műveltsége s finomabb ízlése van, hogy sem egy szegény pór fiúval megelégednék; ő bizonyára szépséget, gazdaságot s ezen felül még dicső családi múltat fog majd annál keresni, kit kezével valamikor boldogítanod.

- Atyám! – szól erre Sárika -, a szépség és gazdagság a lélekben van, s fényes családi múltja az iparkodó s becsületes földmunkásának épp úgy legyen, mint azoknak, kiket a sors jóléttel bőven elhalmozott.

Sárika elmés megjegyzése kivette az eddig csendben ülő anyát is türelméből, s igyekezett is hamarosan rosszallásának ily módon kifejezést adni.

- No ugyan, éretted is törhettük magunkat leányom, ilyen szerencsét ugyan magas származásod és műveltséged nélkül is találhattál volna. Ilyen gondolkozás csak szomorúságunkra lehet! Talán bizony te is szerelmes vagy a pórfiúba?

- Igen anyám, én szeretem ez ifjút, kiben Sándorra, egykori játszótársamra ismerek.

- Az vagyok kisasszony! Sándor vagyok a pórfiú, önnek igaz tisztelője.

- Leányom nem leszen a tied, ifjú barátom! Ő úri leány, te pedig pór fiú; köztetek nagy különbség van. Nem gondolám, hogy egy pórfiú ily érzelmeket is táplálhat szívében, azért ígéretem teljesítését, mivel már kimondtam, vissza nem vonom; de ha a harc mezején vitéz feláldozó voltál, mondd meg, visszariadsz-e, ha feladatul azt szabom, hogy leányomat csakis áldozat árán bírhatod – így folytatá Kőhegyi beszédét.

- Nincs áldozat, mit meg nem hoznék leányodért – mondá az ifjú, miközben nemes elszántság tüze sugárzott szemeiből.

- No jó! Bajtársak! Halljátok ez ifjút? Legyetek találékonyak. Mondjatok lehetetlent, hogy szavamat megtarthassam, de leányomat is megmenthessem.

 - Mondjanak bármit! Vagy élve bírom szívem választottját, vagy éltemet áldozom bírásáért. Lehozom érte az ég legfényesebb csillagát, megállítom a folyó rohanó hullámait s a napból sugarakat lopok, hogy azzal felmelegítsem rideg kebleiteket.

- Ifjú lelkesültséged igen nagy, s annyira elragad, hogy szavaid nevetésre ösztönöznek. Ne légy oly merész és vállalkozó, hisz lehetetlent mi kívánni nem akarunk tőled. Fogd leányomat, s vidd fel a hegytetőre, ha ezt megteszed, úgy leányom keze a tied.

- Helyes! – kiáltának a jelenlevők. No, ez elmés feladat, hisz a hegytetőre jutni magányos embernek is majdnem lehetetlen. Itt az alkalom ifjú barátunk, kitüntetheted magadat, s érdemet szerezhetsz választottad kezének bírhatására!

- E feladat teljesítése a legkedvesebb leend nekem, s ha csak ettől függ óhajom teljesedése, teljesítem.

A víg vendégsereg örömittasan tért nyugalomra a víg lakoma után. A szemekre nemsokára álom nehezedett, az éj sötétje fedé a lecsendesült kastélyt. Csak Sándornak volt nyugtalan éje, lázasan várta a nap virradatát, hogy feladatát teljesítse s kincsét a hegy csúcsára felvigye.

*-*

Utazásaimban  Kárpátokban egy magas hegycsúcsán lepett meg az alkony.

Nem volt tanácsos a korán beállt sötét miatt utamat tovább folytatni a lépten-nyomon felmerülhet veszélyek miatt. De meg az út is teljesen ismeretlen volt előttem.

Az egész hegycsúcson csak egy szerzetes zárda volt, melyben éjjeli szállást remélhettem nyerni.

Visszaemlékezvén mindazokra, amiket a szeretett atyák szívessége és vendégszeretetéről hallottam, szorult helyzetemben egy percig sem haboztam. Elhatároztam, hogy bezörgetek a jó páterekhez éjjeli szállásra, no meg az igazat megvallva, gondoltam magamban, egy kis barátságos vacsorára is. Mert az utazónak, különösen, ha naphosszat hegyeket mászkál, jól esik a vacsora.

A zárda ajtaja zárva volt. Csengettem. Csakhamar lépteket hallottam. Az ajtó elnyílt, s egy durva szőrcsuhába öltözött férfi állott előttem, ki kilétem felől tudakozódott, s midőn kérdésére röviden előadtam szorult helyzetemet, bebocsátott. Karonfogva vezetett, a kezébe égő gyertya szerény világánál, egy szűk folyosón az ebédlőbe, hol már a zárda lakói vacsorára valának összegyűlve.

Az ebédlőbe lépve egy öreg ősz szerzetes lépett elém nyájas üdvözléssel, aki miután meg is neveztem magamat, örömmel mondá, hogy éppen a legjobb pillanatban jöttem, vacsorához készülnek, s azt együtt költhetjük el.

Oly jól esett látnom s tapasztalnom a szerzetes atyák szíves nyájasságát; oly mély benyomást tett lelkemre az öröm, mellyel engem, mint idegent fogadtak, hogy azoknak, kik a szeretetnek ezen elvonult fiait a szerzeteseket manapság maró nyelveikkel rágalmazzák, bízvást tanácsolnám, hogy csak egyszer menjenek közéjük, s tapasztalják szívességüket, élvezzék barátságukat s tanulmányozzák azon szeretet áthatotta szellemet, mely közöttük uralkodik, úgy bizonyára el fog rágalmazó nyelvök örökre némulni.

Rövid imádság után asztalhoz ültünk. Az ősz házfőnök jobbján, maga mellett jelölte ki helyemet, s miután néhány szakaszt felolvastak a szentírásból, társalgásra nyíltak meg ajkaink.

Kérdést kérdésre halmoztak a jó atyák, s szíves kíváncsiságukkal már-már terhemre voltak.

S midőn a tanulmányútra tett fáradalmaimat versengve dicsérték, hogy én is adós ne maradjak,majd ritka szívességük és vendégszeretetükről beszéltem, majd meg az ebédlő freskóit bámulva magasztaltam, közben-közben a házfőnök felvilágosító magyarázataiból egyes jegyzeteket téve úti naplómba.

Kíváncsi voltam a zárda eredetére, de különösen arra, vajon honnan származtatja a szerzetház azon nevét, melyen ismeretes, t. i. „a szerető szívek zárdája”.

Ez irányban tett kérdésemre az ősz házfőnök arca egy kissé elkomorult, s következőleg szólt:

- Egy fiatal pór fiú beleszeretett egy kisasszonyba, Kőhegyi büszke nemesnek leányába. Ez úr csak oly feltétel alatt volt hajlandó leányát a szegény pórnak - ki a háborúban életének megmentője volt – adni, ha aráját fel bírja vinni a hegytetőre. A pór fiú beleegyezett, s fel is vitte. De midőn a csúcsra ért, kimerülve összerogyott és meghalt. Jegyese bánatában csakhamar utána ment. A szülők mindkettőt e helyen temették el, a sírjuk fölé ezen zárdát alapították.

Másnap reggel miután megköszöntem a szíves vendéglátást, a zárda kápolnájába mentem, hogy egy röpke fohász után folytassam utamat. A oltár közelében egy fehér márvány keresztet pillantottam meg, melyre arany betűkkel csak e két név vala vésve: „Sándor és Sári”.

Forrás: Váczi Közlöny XVI. évf. 14-15-16. sz. Vácz, 1894. április 8., 15.,22.