Balog István közösködött,
árnyék lapult háta mögött,
földig hajolt, - görnyedt, kapált,
csak gyom verte föl a határt.
ha szót emelt, nem okosan –
közösködött gyalogosan.
- „Sok ez a föld, mi kevesen,
nyomnak, élni se lehessen…”
Közösködni nem volt kedve,
elment volna valamerre,
elment volna, jaj hiába,
hová menne a világba..?!
Biztatta őt Kajta Sándor:
- „Gyere, szomszéd a határból,
menjünk, menjünk valamerre,
vagy nyugatra, vagy keletre…!”
Ment is volna, jaj, hiába
hová menne a világba…?!
Föl szivéig futott vére,
nagy-nehéz kő hullt szivére,
homály fogta le a szemét.
- „Sándor, Sándor, hová mennék!
vétettem e föld porából –„
úgy kiáltott a homályból.
Kajta Sándort vitte lába,
beleveszett a világba,
úgy akarta tán az élet –
családja is szerteszéledt.
Balog István csak ittmaradt;
kapál, kapál az ég alatt.
Nyomán a mag szárba szökken,
elboldogul a közösben.
Ha szót emel, csak okosan,
közösködik gyalogosan.
Olykor homály fogja szemét:
„Ittmaradok, hová mennék…?”
- kiáltozik a homályból -;
vétetett e föld porából.
Forrás: Irodalmi Szemle
– A Szlovákiai Írók Szövetségének irodalmi folyóirata 1958. 1. sz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése