Elhagyom holnap e szomoru ágyat,
Pedig a testem beteg, gyönge még.
Vonszolom, cipelem, nem akar menni,
Csak döcög, mint egy eltörött kerék.
Ugy megyek el innen, ahogyan jöttem,
Velem jön most is hűséges párom:
Botom, ez a szótlan, néma kisérőm,
Mellyel az utcát bicegve járom.
Elhagyom holnap ezt a halálházat,
Elhagyom ezt a szomoru tanyát,
Ahol az ember kinjában föllázad
S szeretné sokszor megölni magát.
Elmegyek, s nem tudom, utam hová visz.
Csábít a csöndes, nyugalmas otthon,
Csábít egy ragyogó asszonyi szempárt
S titánok, hősök ott kint a fronton.
Elhagyom holnap e siralom völgyét
S nem hallok mást, csak a kinom jaját,
Irigylett előttem, aki még harcol
S veri a fekete muszka hadát.
Ércfalakat dönget, vérivel áldoz,
Előtte vadul rohan a csorda,
Tetteit dicső hír emeli égig,
Én meg vonaglom itt lent a porba.
Elhagyom holnap e kórházi börtönt,
Megyek a hullámzó életbe ki.
Katonaruhámat leszedik rólam
S neki az életnek, újra neki!
Beesett szemeim, nyomorék testem
Kinek kell? Kinek? Csak nyüg, semmi más,
Ki szeret, ki csókol, ki becéz engem?
Hisz a szó ajkamon csak jajgatás.
Elhagyom holnap e siralom völgyét…
Gyerünk hát remegő lábam, botom,
Kezdődjék valami, akármi, mindegy,
Kezdődjék szomoru, új robotom.
Valahol talán csak szivesen látnak,
Az ebek nem kapnak talán belém,
Egy jó szót valahol csak szólnak hozzám,
S egy falat kenyeret dobnak felém.
Forrás: Pápai Hírlap
XII. évf. 45. szám Pápa, 1915. november 6.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése