Mintha árnyékától félne,
lép, lépeget Benkő néne.
„Top-top! Tyap-tyap!”
- fürge lába
nyomot ver az út porába.
Lép, lépeget, el nem időz,
csodálkozik a rokkant csősz,
ümmög, bólint vén Vak Zsiga
„Így járni, ej, öreg hiba…!
Sovány volt, mint a deszkalap,
s elöl-hátul, ni megdagadt…!”
„Top-top! Tyap-tyap!
rokkant lába
nyomot ver az út porába,
s hogy eléri, tüsszent nagyot:
„Benkő néne, csak én vagyok…!”
Talpa alatt, mintha égne,
áll, motyog a fura néne:
„Nézzük csak a vén ördögöt,
ülne otthon, mit lődörög..!?”
Fölpislog a kendő alól:
„Vénségére szoknyát szagol…!”
Csodálkozik vén Vak Zsiga:
„Ejnye, ejnye, öreg hiba!
Józan ember hogyan értse -,
Benkő néne, talán mégse…?!
Sovány volt, mint a deszkalap,
s elöl-hátul, ni, megdagadt…!”
- „Hát nem mondtam!”- sir a néne,
tüskés ágat kap kezébe,
üti kalap, vagy nem kalap,
tüzeli őt, sej, nagy harag -;
fut, fut aztán, s fürge lába
nyomot ver az út porába…
Áll, tünődik vén Vak Zsiga:
„Ejnye, ejnye, öreg hiba..!
Mi ömlött a szoknya alól?”
Orrával a földig hajol:
- „Hadd lássam hát, ki itt a vak..!
Szent Habakuk, hisz heremag…!”
Forrás: Irodalmi Szemle
– A Szlovákiai Írók Szövetségének irodalmi folyóirata 1958. 1. sz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése