Sólyom Ferencz: Jancsi úr, Abellino et Comp.

Szives engedelmökkel egy kis ártatlan hunczutéria van eben a czimben.

Ha azonban őszinte vallomást teszek és nyiltan kijelentem, hogy magyar irodalmunk legnagyobb büszkeségének: Jókai Mórnak Magyar-nábob-járól van szó, rögtön be fogják látni önök is, hogy a Magyar-nábob semmiképpen sem szerepelhet czikkemnek élén, pedig nagy, erős és régi jussai hozzá, hogy ahol magyar literaturáról van szó, ott mindig legelső helyen emlitse a mi dicsérő ajkunk. Ugy áll azonban a dolog, hogy elolvasni Jókai e leghatalmasabb kompoziczióját egyképpen nagy gyönyörűség mindenkinek, ellenben czikkelyt olvasni róla, nem egyképpen gyönyörűsége mindenkinek, még ha csupa szellem, sziporka és láng is az irás. Ha viszont még azt is hozzá veszi az ember, hogy mivel nem akad nagy Magyarországon egyetlen művelt magyar elme sem, a mely irodalmunk atyamesterének e fényes alkotását, ragyogó fantáziájának e minden időkre értékes gyümölcsét legteljesebb gyönyörűséggel ne élvezte volna, mintegy komoly sértésszámba megy, ha valaki azzal a kétséges sikerű szándékkal lép eléje, hogy beszédet fog neki mondani Kárpáthy Jancsi urról, Abellino urfiról és társaikról, a Magyar-nábob halhatatlan szereplő egyéniségétől.

Nehogy tehát olvasatlanul maradjon ez a himnusz, kénytelen voltam egy kis kegyes hunczutériával megcsinálni az önök szemét. Nagyfoku kevélység bujkál természetesen ebben az őszinte vallomásban is, a mennyiben egy kis jóakarattal könnyen ki lehet hámozni belőle azt a föltevést, hogy az, kinek szeme idáig végig repült a sorokon, átpattan majd a többiek fölött is és nem fogja megbánni a reá forditott tiz másodpercznyi időt. Higyjék el, mélyen tisztelt közönsége Jókai Mór regényeinek, - hogy ez a dicsérő irás, mely egy templomi ének igaz őszinteségével pereg le tollam hegyén, minden izecskéjével ugy hozzá simul az önök meggyőződéséhez, mintha az önök lelkének házából fakadott volna. Nem arról akarok én itt beszélni, hogy mekkora hatást tett rám Jancsi urnak, e tipikus magyar oligarchának minden okossága és minde bolondsága, hanem az önök emlékezetét akarom visszaterelni arra az időre, a midőn a Magyar-nábob briliáns történetével legelső izben ismerkedtek meg.

Egyek voltunk bizony mindnyájan az elragadtatás nagy mámorában. Mohón beitta szemünk Jókai fantáziájának csillogó szineit, - szebb és állandóbb szineit, mint a mennyi szine van együtt véve erdőnek, mezőnek az Isten kegyelmes akaratából, elitélve már keletkezésükben hervadásra, - eltünődött lelkünk a magyar könnyelműség szomorú rajzán, veszendőbe került erőknek őrült pocsékolásán, mely sok szomorúságot vetett el a század elején arra, hogy mi arassuk le majd a századnak végén. – S áhitattal csodáltuk mindnyájan azt a roppant arányu, oszlopos, palotás házat, mely kirláyi háza az atyamester talentumának, fényben, hirben, dicsőségben a legelső s maradandó gyönyörűség dolgában az idők végeiglen. Nincs benne kétség, Jókai ragyogó tehetsége, mely a Magyar-nábob zseniális történetében az Uj földesur előtt legerőteljesebben nyilatkozott meg, - önnön magának szülője, mint az első ember és hozzáférhetetlen mindenkinek. A tolvaj, ha lop, becsukják, - de kiszabadulván, lophat megint. Jókai nagy zsenije nebántsvirág volt mindenkor s veszélyes mérge mindama kicsiny és középszerű irodalmi „jónevű fiatal” titánocskáknak, kik az ő palotájába sompolyogtak be szinekért, hangulatért, stilért és kaptafáért, a melynek nagy arányaira a maguk vékonyka alkotásocskáját ráhuzhassák. Persze, hogy a kaptafa túlélte a csizmát is, a csizmadiát is, - Jókai legjelentéktelenebb munkáját szives-örömest dédelgeti az önök szeretete, hol vannak azonban azok a jóvenű irodalmi csizmadiák az ő csizmáikkal, a kik a mestert utánozni próbálták s a maguk fakó portékáját az ő fényes stiljének népszerü vignettái alatt akarták a hatvanas években forgalomba hozni? Jelentse be, aki tud róluk, - hová söpörte az idő is, kik lettek légyen hát voltaképpen, mert mi bizony már egyetlen egynek se tudjuk a becses nevét.

Hogyan és miképpen ünnepli Jókait a nemzet, arról széles e hazában mindenki tud. Készül egy nagy nemzeti diszkiadás, melybe az atyamester valamennyi munkája föl an véve, - aránylag azonban csak igen kevés ember akad, aki ezért a kiadásért 200 forintot fizethessen,  - nagyon sokan vannak azonban (s gyarapszik, hála Istennek, számuk napról-napra), a kik Jókai egyik-másik kitűnő munkáját, diszes, ünnepi kiadásban szivesen megszerzik. Ezeknek a számára nyugodt lelkiismerettel ajánlhatom az Athenaeum kiadásában megjelent Magyar-nábob-ot, beállván, ha önök úgy akarják, Jókai nevének kürtölésére ünnepi reklámheroldnak is. Diszes, szép hivatal az, - ha nagyon sokan nem volnánk hozzá, rögtön magamnak pretendálnám és örökségképen testálnám törvényes utódaimra is. hirdetem és vallom, igenis, hogy Jókai munkáiból szebb magyar kiadványt nem ismerek. Pompás, színes illusztrácziók élénkitik a nagy, negyedrét nyomású diszművet, melynek fényes kiállitásával az Athenaeum, ez az előkelő műintézet is, hozzá kívánt járulni az atyamester nevének dicsőségéhez. Ez egyik oka annak, hogy a diszmű ára mindössze 7 forintra van szabva.

Soh’se kapjanak önök engem vétkezésen: eszemben sincs, hogy ékes magyar nyelvünk frázisainak felséges tömegével áraszszam el az önök szivét, midőn ezt a diszes kiadványt igaz lélekkel ajánlom megvételre. A magyar embert nem igen lehet vádolni azzal, hogy seregestől tolul a szellem templomába s majdnem elgázolja lázas sietségében egymást, midőn arról van szó, hogy legnagyobb talentumai egyikének hatalmas szellemi alkotását megszerezze; meg lehet azonban vádolni apáinktól reánk származott nagyságos erényeink miatt, melyeknek meg van az a keleti szokásuk, hogy csak akkor neszelnek föl egy kicsit, ha nagyot kiált valaki. Megmondtam tizenöt sorral fentebb, hogy a kikiáltó szerepére szivesen vállalkozom, találják tehát természetesnek, ha tulajdon magamat ismételve, ebbeli jeles készségemet nagy lelki gyönyörűséggel bocsátám a Magyar-nábob rendelkezésére. Dicsősége a mi dicsőségünk, Jókai az Isten kedvező kegyelméből a mienk. Ha elereszteném ezt az én tollamat, hogy tetszése szerint rohanjon végig a papiroson, sok idő telnék bel, míg az önök figyelme be tudná érni végét. Jókairól és az egyik legfényesebb művéről irván, a magyar ember áradó lelkesedésének teljességével hangzanék dicsérő éneke az elragadtatásnak, mely azonban még igy sem volna képes megközeliteni azt a tiszta és nemes lelki élvezetet, a mit Jókai e ragyogó alkotásának olvasása egyformán megszerez mindnyájunknak.

És most bocsánat mindama frázisokért, melyeket ebben a rövid kikiáltásban elmondtam. A ki igazabban érzi őszinteségüket, jelentkezzék és én szivesen kiáltok ő vele együtt kettesen is. A Magyar-nábob elválaszthatatlanul össze van forrva Jókai nevével, - a ki meg tudja becsülni irodalmunk e legnagyobb büszkeségét, az okvetlenül meg fogja szerezni a Magyar-nábob diszkiadását is.

Forrás: Váczi Közlöny XVI. évf. 3. sz. Vácz, 1894. január 21.