Szabó István: Gyermekek között

A Mátra hegység közepén, távol minden várostól, vasúttól, forgalmi úttól – mint zöld vetésben a pacsirta fészke – egy völgykatlanban, gyönyörű erdők között volt elrejtőzve a kis falu, fehér házikóval, sáros utcájával. Ott kezdtem tanítói működésem. Máig is sajnálom, hogy az csak két hétig tartott!...

Este érkeztem a faluba. Egy nagyobb épület előtt – melynek, mint a többinek is deszkából volt csúcsfala – állott meg a kétkerekű járművet húzó öszvér

- Ez az iskola! – mutatott reá a kocsis az előttünk lévő épületre. Majd bekiáltott az ajtón. – Meghoztam az új tanítót!

… A kolléga tőle telhető barátsággal fogadott.

- Hozta Isten öcsém!... Jöjjön, megmutatom a szobáját! Hozzánk, megbocsásson, nem vezethetem be, mert beteg a feleségem.

Sajnálkozásom kifejezése után hamarosan áttértem az iskolai és helyi viszonyok puhatolására. – Úgy látom, nagyon szeretik a gyermekek az iskolát. Most is egy csomó játszik az udvaron.

- Oh, azok az én gyermekeim.

- Hányan vannak?...

- Mindössze tizenketten.

- A jó Isten tartsa meg őket erőben, egészségben!... Ehhez gratulálok. – Igazi lelkesedéssel szorongattam meg kezét.

- Köszönöm. Hál’ Isten semmi bajuk!... csak szegény feleségem ne volna beteg!

Hamarosan megtudtam, hogy kettőnkön kívül nincs nadrágos ember a faluban. a falu 60 házikójából 200 gyermek jár az iskolába. Ezek közül 120-ban én leszek hivatva plántálni hitet, tudást, szeretetet.

Másnap magasan járt a nap, midőn felébredtem. Vidám gyermekkacagás, majd nyomban haragos kiabálás ütődött füleimhez

- Átkozott kölykök!... Már megint szegény kis cicáim bántottátok?... Csak kerüljetek a szemem elé!...Tudom Isten, letépem a fületeket!... Ci, ci, eiiie!... Poli, Kedvenc, Basa, Lédi, Muci, Vitéz, Hajnalka,… jertek ide!..

Mindezek a léckerítés mögül a szomszéd udvarról hallatszottak, hol egy magas, fekete ruhás hölgy egyik kezével fenyegetett az iskolaudvaron kacagó 3 gyermekre, a másikkal pedig egy szétfutott cicahadnak integetett. Hívó szavára gyanakvó ábrázatú cicák sompolyogtak köréje. Félő pillantásokat vetettek a kerítés felé. Lehettek vagy tizenketten… Hízelegve dörgölőztek gazdájukhoz jobbról-balról. Mindegyikhez volt egy-egy szép szava, egy-egy simogatása. Mikor valamennyit sorba cirógatta, látszott, hogy a szemle nem elégíti ki, még hiányzik a macskahadból.

Csakugyan, az iskolaudvaron levő hatalmas eperfán keserves miákolás, csörgőcsöngés, ágrecsegés ment végbe. Egy hófehér cica eszeveszetten ugrált egyik ágról a másikra. Minden ugrást csörgő csöngés kísért. Ez a csörgés vadíthatta, mert mindegyre feljebb-feljebb s elkeseredettebben ugrált, míg végre a a csúcsánál is magasabbra akart jutni, de aláfordult, s tompa nyekkenéssel – melyet szintén csörgő csöngés kísért – terült el a kemény földön

Erre az eshetőségre Urambátyám fiai bizonyára nem voltak elkészülve, mert egyszerre lecsendesült csapongó kedvük hulláma. Az egyik odaszaladt az élettelen cicához s leoldta a farkán levő csöngőt, melyet ők kötötték rája. Azután gyorsan elsompolyogtak a kertek felé.

Eközben felöltöztem s kimentem az udvarra. A kerítésnél látott hölgy sietve jött az utca felől. Hangos jajgatása, siránkozása felzavarta az egész házat.

- Drága, aranyos, egyetlen kedvencem!... Kezébe fogta, simogatta, csókolgatta a kis fehér cica tetemét.

- Oh Istenem!... Vége!... Megdöglött!... Hol vannak azok a macska piszterek?... Valóságos isten csapása ez a sok gyerek!... – Majd odafordult Urambátyámhoz, ki többi fiaitól környezve szintén megjelent a színtéren.

- De édes Mester uram büntesse meg azokat a rossz fiúkat! A Miska, Pali, meg a Jenő kergették halálba szegény kedvencemet… Az Isten mentsen meg mindenkit a maga sok rossz gyermekeitől!...

- Soh’se sokallja Tercsi kisasszony! Nekem nem sok… Éppen elég… Majd megbüntetem őket, hogy máskor ne bántsák a másét s ne bántsák az állatokat. Ha kártérítést kíván, megfizetem.

- Azt megfizetni?... Nincs annyi pénze, amennyiért odaadtam volna! Az egész megyében sem találni olyan kedves macskát, mint az én kedvencem volt.

- Maradt még, amint látom, Nagysádnak e nemes fajtából egypár darab – szólottam közbe önkéntelenül. Hiszen csak macska volt. Kár érte siránkozni…

- Hát maga kicsoda?... Ja… az új tanító?...

- Igen, az volnék. Bocsánat közbeszólásomért! De hisz nem akarták a fiúk a cicát halálra mulattatni. Ne tessék neheztelni rájok!

- Persze… maga is ezeknek a pártját fogja! De csak ismerné őket!... Én rájuk nézni sem tudok már. Az alsó szomszédomban is van 6 gyermek, azok is mindig galibát csinálnak. Igazán, gyűlölöm a gyermekeket.

Ezzel sarkon fordult s a kínszenvedett cica tetemét karjaiban víve, könnyes szemekkel, haragos arccal, szó nélkül távozott.

Urambátyám megköszörülte torkát, nagyot szippantott öblös tajtékpipájából s kérdésem nem várva, részletesen bemutatta a cicák tulajdonosát: a mi szomszédunkat.

- Ilyen teremtést aligha alkotott a jó Isten még egyet!... Kiüldözne minden gyermeket, ha rajta állana. Egyébként Domoszlai Teréz a neve, de a faluban csak Tercsi kisasszonynak ismerik. Az apja valamikor gazdag ember, híres dohánytermelő földbirtokos volt Verpeléten. De minden vagyona elfüstölgött a sok dáridóban. Halála után Tercsi semmi nélkül maradt. Egy távoli rokona, az én régi jó szomszédasszonyom vette magához. Ennek oldala mellett, ebben a kis faluban élte le legszebb éveit. A nagyvilággal nem érintkezett. Nénje halála után – kitől ezt a házat s némi tőkét örökölt – annyi változáson ment át, hogy a boldogult helyett is ő gyűlölte a világot. Mert azelőtt ketten gyűlölték s különösen a gyermekeket.

A hallottak szeget ütöttek fejembe. Hogy gyűlölheti valaki a gyermekeket?... Mi lehet ennek a természetellenes dolognak az oka?... Elhatároztam, hogy kikutatom azt az okot.

Ebéd után sétálni indultam a kertek végénél kezdődő erdőcskébe. Egyszer csak egy hatalmas tölgy árnyékában Tercsi kisasszonyt pillantottam meg. Észrevétlenül háta mögé kerültem. Egyik virágot a másik mellé gyöngéden gondosan helyezte egy kis fekete halomra. Köszöntésemre ijedten kapta fel a fejét.

- Maga az, tanító úr?... Úgy megijesztett!...

- Ezer bocsánat!... Nem volt szándékomban. Virágot méltóztatik ültetni?...

- Óh nem!... Szegény kedvencemet temettem el. – Egy könny futott végig arcán, melyet most közelebbről szemügyre vehettem. Valamikor a szépek közé tartozhatott s még mindig megtartotta zománcát. Nem ítéltem többre 35 évnél. Nagy kék szemeiből mély érzelműség sugárzott. Dús fekete hajában már ősz szálak csillogtak.

- Nagyon szerethette kisasszony azt a kis állatot, hogy annyira fájlalja?... Igazán végtelenül sajnálom, hogy azok a kedves fiúk önnek oly nagy szomorúságot szereztek.

- Igen, szerettem!... Őt szerettem legjobban valamennyi között, hisz oly okos, hűséges kis cica volt. Nem is fogom soha megbocsátani azoknak a rossz fiúknak.

- De kérem,… aki ennyire tud szeretni egy állatot, annak igazán nemes szívűnek kell lenni. Az ily szívek pedig nem csak állatot tudnak szeretni, hanem mást is, és tudnak megbocsátani is. Meg aztán egy gyermekre nem is lehet haragudni…

- Én pedig azokat ki nem állhatom. Nekem nincs, mégis mennyi bosszúságom van miattuk. Hát akkor milyen kellemetlenek lehetnek az anyjukra nézve…

- Ne tessék azt gondolni!... A jól nevelt gyermek engedelmes és szereti szüleit. Nincs annál nagyobb öröm az életben.

- De mennyi nélkülözést, gondot, fáradságot szereznek a szülőknek!... Arról bölcsen hallgat!...

- Miért hallgatnék róla?... Nélkülözést csak magamfajta szegény embernél találhatunk gyermek miatt gondból, fáradtságból is nekünk jut bővebben. De minek van igazi nagy becse?... Nem annak-e, ami sok küzdésünkbe, gondunkba vagy fáradságunkba került?... Így vagyunk a gyermekekkel is és szeretjük, szeretjük, mert benne újra látjuk elmúlt ifjúságunk, mert ártatlan lelkének gondtalan, édes mosolyával feledteti velünk legnagyobb keserűségünk is. Higgye el, igazán örülni csak gyermekek között gyermekekkel lehet.

- Tanító úr csak az örömmel telt oldalát keresi a dolgoknak. Én igaz, nem voltam gyermekek között. Kerülöm őket, mert nekem mindig csak bosszúságot okoztak.

- Azon nem csodálkozom!... „Azé a gyermek, aki szereti.” Vagyis ne várjon ön szeretetet gyermektől se, ha szeretettel nem közeledett eléje. Próbálja meg kisasszony!... vegyen magához egy árva gyermeket; részesítse félannyi szeretetben, mint „Kedvenc”-nek juttatott: biztos vagyok, abban több örömöt fog találni…

- Ejnye, mily különös maga!... Mindenáron reám akarja diktálni a gyermekszeretetet s elhitetni, hogy gyermek nélkül semmit sem ér az élet?...

- Úgy van, kedves kisasszony!... Céltalan, rideg az emberi élet gyermek nélkül s a legmagasztosabb érzelem a szülői szeretet lehet. Nem is bizonyítgatom eme állításaim; eléggé igazolja őket az élet maga… Megbocsásson, hogy újdonsült ismeretségünk dacára ilyesmikről van szó, elragad ezeknek szeretete. Jelen eseten pedig kegyed gyermek iránti ellenszenvének érthetetlensége tett ily udvariatlanná.

- Hagyjuk a gyermekeket!... Beszéljünk másról! Talán majd megtudja, hogy miért gyűlölöm a gyermekeket!... Majd máskor!... Igazított egyet-mást még a „kedvenc” sírhalmára rakott virágokon, azután lassú léptekkel indultunk hazafelé a hegyoldalon.

… A magasabb régiókból elhozta a szellő füleinkhez a fenyvesek sejtelmes susogását. A levegőben fehér selyemszálak úszkáltak, melyeken megtört a napsugár kévéje. A magasból előrohanó zúgó hegyi patak elől lágyan, szomorúan hallatszott a pásztor furulyája: „Hegyen ülök, búsan nézek le róla.” Néha-néha megzavarta a nótát egy-egy vidáman ficánkoló jószág kolompja.

Negyednap már a 120 tanítvány közül 90 megjött. Velök ismerkedtem. A nevüket könnyű volt megjegyezni, mert minden család 2-3 taggal képviseltette magát. Mindannyi kedves, sőt szép arcú, őszinte, engedelmes apróság volt. Nemsokára játszani kezdtünk a tágad udvaron. A játék egyre hangulatosabb, élénkebb lett, vidám kacagástól hangzott e szomszédos hegyoldal. Én is gyermek lettem köztük: egészen megfeledkeztem urambátyám feleségének betegségéről. Szinte öntudatlanul támaszkodtam a vén eperfához, s akaratlanul pengettem a fűzfa-lantot a gyermekek közt szerzett hatásokról… Csak mikor teli lett papírom a 12 strófával, ébredtem zsibbadtságomból…

… Csodák csodája!... Mit láttam, a szomszéd kerítésnél?...

… Tercsi kisasszony egy nagy hasadéknál, ugyancsak önfeledten gyönyörködik a gyermekek játékában s néha-néha megrándul, mintha segíteni akarna nekik. Úgy odavolt szegeződve, engem nem is vett észre. Én is hasonlag cselekedtem.

Délutáni időm eltelte után sétára indultam a „Kedvenc2 nyugvóhelye elé. A síron új virágok tanúskodtak a kegyeletről. Innen a hegyi ösvényre térve a patak felé irányoztam lépteim.

A patak partján sok virág: kék virág, piros virág, fehér virág pompázott. Legtöbb volt a nefelejcsből. Épp azokat dézsmálta Tercsi kisasszony.

Egyszerre vettük észre egymást. A köszöntés után ő kezdte a társalgást.

- Nem unta meg délelőtt a gyermekek lármáját?... Annyi gyermeket egy csomóban!...

- Egy cseppet sem, sőt nagyon jól éreztem magamat. Íme, itt a bizonyság! – Mutattam a délelőtt teleírt papírost. A kíváncsiság nagyon erőt vett rajta, mert egészen mellém lépve szólt:

- Láttam a gyermekek közt írni. Mit írt?... Talán a szüleinek írt?...

- Nem, önnek írtam… Ha megengedi, elolvasom!...

- Mit írhatott nekem?... Egész kíváncsivá tett!... Olvassa!

- Kérem…

Félre rossz kedv, nehéz gondok!

Itt, hol minden derült boldog.

Felújul sok édes emlék,

Mintha… én is gyermek lennék!...

Nem a világpor zajában,

Itt van élet igazában;

Kedv s szeretet fénylő napja,

Ezt a helyet jól áthatja.

Mi csalitnak dalos madár,

Kis virágnak a napsugár,

Száraz földnek esős felleg:

Az nekem az apró gyermek.

Csak szétnézek a kis körön,

lebilincsel a nagy öröm;

Majd vágyat kelt a sok emlék:

Csak még egyszer gyermek lennék!...

Figyelemmel hallgatta. A végénél nagyot sóhajtott.

- Oh, csak lehetnék hát én is még egyszer gyermek!... De az lehetetlen!... Mily kárba veszett az én életem. Belátom, hogy hiába éltem, céltalan volt életem. Nem tehettem másként… Lássa, én nem mentem férjhez s ennek is a gyermekek az okai. Mégse!... Nem a gyermekek… nem. Most látom csak, a nevelés volt ferde irányú, amelyben környezetem részesített. Ennek vagyok áldozata!... Mindig vakon hittem a belém plántált eszmék valódiságában, s mindig elhallgattattam szívem szavát. Ma meggyőződtem arról, hogy botorság a gyermekgyűlölet. Az a derült csapat gondolkozóba ejtett. Önkénytelenül velük éreztem s nevettem pajzánságaikon. Vádoltam magamat eddigi hidegségemért, szeretetlenségemért, minek oka  ön előtt oly megfejthetetlennek tűnt fel.

- Nemcsak énelőttem, de az egész falu előtt. Urambátyámtól hallottam, hogy 20 év előtt őt is azért tetszett kikosarazni, mert a sok gyermek látása nem volt kedvére.

- Úgy van!... Igaz!...Ma elsirattam eddigi balgaságomat.

Újból nagyot sóhajtott és nehéz könnyek peregtek végig arcán. Engedte őket szabadon hullani, azután megkönnyebbülten folytatta:

- Már négy éves koromban anya nélkül maradtam. Nem éreztem az anyagi szeretet édességét. Apám csak terhet látott ennem s mulatozásai között megfeledkezett rólam. Néha hétszám nem is láttam. Ha találkoztunk ő mámoros fővel gyakran így nyilatkozott: „Csak ez a haszontalan kölyök ne volna…” Rideg volt az egész gyermekkorom. Nehezen vártam a tőle való szabadulást. Nem sokat nyertem vele! A társaság, melybe kerültem, ellenséges indulattal volt eltelve a gyermekek iránt. Az asszonyok mindig úgy beszéltek róluk, mint szépségük megrontóiról, mulatságaik akadályozóiról, gondjaik okozóiról. Akinek volt, annak is egy. Többről hallani sem akartak, mert eggyel is sok a baj… Én akkor elhittem mindent és véremmé vált az ő gondolkodásmódjuk.

Később, midőn teljes árvaságra jutottam: boldogult Mari nénimhez e faluba kerültem. Ő engesztelhetetlenül gyűlölte a gyermekeket; neki 10 évi házassága alatt nem volt, s férje amiatt vált el tőle. Ő holtáig szerette férjét s elkeseredetten haragudott a gyermeknépségre. Erre bő alkalma nyílott e falucskában, mert – az ő udvarát kivéve – minden háznál akkor is sürgött-forgott 4-5. Kesergései között együtt éreztem vele, s 15 évi együttlétünk után az ő természete bennem tovább virult. Nem figyeltem az emberek családi életét. Pedig sok alkalmam lett volna; mindjárt a legközelebbi szomszédomnál a Mester úrnál és a feleségénél. Nem volt velük soha semmi bajom, csak a gyermekeikkel. A felesége – áldott asszony – mindig szeretettel védelmezte gyermekeit. A mester úr meg büszkén szokta mondani – ha gyermekei sokagásáról szóltak -, hogy neki mindenben jó példával kell a faluban előljárni. Meg aztán: „Sok gyermek: sok vesződség, sok gond; de sok öröm ás állandó boldogság is.” – Nemde, ön is hasonlóan gondolkodik?...

- Teljesen egyetértek vele. Köszönöm kisasszony bizalmát, nagyon köszönöm…

… A nap már a Fekete hegy ormához ért. Búcsúpillantásokat lövellt a völgyben meghúzódó házikókra. A kémények magasba szálló füstoszlopai mint rózsaszín felhők foszlottak széjjel. A közeli lejtőről hazatérő nyáj kolomphangját messze hordta az esti szellő.

Ettől kezdve mindennap találkoztunk. Tercsi kisasszony kezdte megismerni a gyermekeket. Hosszasan elkérdezgetett egyikről is, másikról is. Főleg urambátyáméi iránt érdeklődött. Gyakran mondta:

- Lássa, lássa, ezek ind az enyéim lehettek volna!... Ottlétem 14. napján levelet kaptam a saját megyémből. Hívtak s én rögtön indultam. Nagy meglepetés volt a faluban. Urambátyám s Tercsi kisasszony ékesszólásuk teljes erejével igyekeztek lebeszélni elhatározásomról. Látták, hiába!... De azt megfogadtatták velem, hogy mihelyt alkalmam lesz, meglátogatom őket.

A búcsúzás teljesen elérzékenyített: együtt könnyeztem első növendékeimmel. Az induláskor körülvették a kocsit s elkísértek a falu végéig. Ott elhangzott az utolsó „Dicsértessék”…

A kocsis gyorsabb mozgásra ösztökélte sovány lovait. Aztán a köd csakhamar eltakarta a falut szemeim elől. A Mátra szele felszárította arcomról a könnyeket s én reményteli szívvel utaztam gyermekek közül gyermekek közé.

… Egy év múlva beváltottam ígéretemet. Minden értesítés nélkül megleptem őket. Hideg karácsonyi idő járta. Mélyen belehúzódtam a bundába, s így felismerés nélkül eljutottam az iskoláig. Mikor a kocsiról leszálltam, az udvaron Tercsi kisasszony jött elém. Kezén vezetett egyet urambátyám kisebb fiai közül. Egypár évvel fiatalabbnak látszott. Egy darabig merően nézett, mígnem a hangomról megismert s örömmel tessékelt befelé.

- Mindjárt jön az apjukom is. Nánára van a nagyobb gyerekekkel templomba.

Én nagyot néztem, elmosolyogtam magam. Ő nem engedett szóhoz jutni:

- Igaz, maga nem is tudta, meghalt az uramnak szegény első felesége. Már az ön ittlétekor is betegeskedett. Szegény gyerekek gondviselés nélkül maradtak… Mi lett volna velük?... Hát csak pártfogásomba vettem őket. Az uram látva, mennyire szeretem gyermekeit: másodszor is nekibátorodott. Ugye jól tettem, hogy nem kosaraztam ki ismét?...

- De valamit még nem is mutattam!... Ezzel a kályha közelében levő bölcsőhöz vezetett, melyben két gyönyörű kisbaba aludt. Büszke önérzettel mondta: lányok… az én aranyos lányaim!...

Mikor a többiek is megjöttek, annyi gonddal, szeretettel foglalkozott velük, mint a legigazibb édesanya. Oly szép családi életet láttam!... Úgy szerettem volna köztük maradni örökre!..

Az ebédnél Tercsi asszony derült hangulata – amint körülnézett – egy pillanatra megakadt, s egy könny hullott tányérjára. Ennek oka felől kérdezősködő férjének gyöngéden mondta: - a Pali gyerekre gondoltam, az az egy hiányzik még közülünk. Miért is nem jöhetett haza, hogy teljes lehetne a boldogságom!...

Forrás: Pápai Hírlap I. évf. 4. sz. Pápa, 1904. jan. 23.