Ruzsicska

Ruzsicska ült egy padon a folyóparti sétányon és nézte a vizet. A vízen hajók úsztak, meg uszályok, madarak keringtek a víz felett és egy halász halászott oly nyugalommal, mely már nem is volt erre a világra való.

Valahol messze egy nyár szirénája búgott és villamosok csengettek a távolból.

Aznap különben is minden olyan távolinak tetszett. A feje fájt, a füle zúgott és forróság meg hideg váltakozott testén. „Úgy látszik, lázam van”, gondolta Ruzsicska, de nem csinált belőle nagy ügyet. Az október végi napsugár melegítette, mint egy anyakéz, és ez jólesett neki, noha a füle zúgott s a feje fájt.

Mások is sütkéreztek az őszi verőfényben. Egy fehérhajú öregúr kiskutyát hancúroztatott, gyerekek fiatal mamákat kínoztak, egy néni harisnyát kötögetett, de olyanok is voltak ott, akik nem csináltak semmit, csak szemeztek a nappal, élvezték, hogy világít és hogy egyáltalán van.

Ruzsicska megborzongott. „Úgy látszik, lázas vagyok” – villant át agyán másodszor is és behunyta szemét.

„Haza kellene menni, lefeküdni. Haza…” – morogta, és nem mozdult. Bár hiába is mozdult volna. Ugyanis neki, Ruzsicskának nem volt „haza”! Értve ezalatt azt a pár körülhatárolt négyzetmétert, melynek területén belül a legtöbb ember jogokat érvényesít, avagy jogtalanságokat szenved el. Előző nap például egy épülő ház gerendái között álmodott. Azelőtt egy lakatlan ház padlásablakán keresztül gyönyörködött a holdban és a következő napokon… nos, majd az is elválik…

„Haza kellene menni…” – borzongott össze Ruzsicska immár harmadszor, de nem mozdult.

Ruzsicskát tulajdonképpen nem is hívták Ruzsicskának. Erre a névre csak a papírjai szóltak, amelyek belső zsebében lapultak, s melyeket kívánatra előmutathatott. De inkább nem! Ruzsicska kerülte a kényes helyzeteket és iratai inkább csak lélektani, mint gyakorlati támaszt jelentettek. Grünberger volt a neve, s keletről szívódott fel a fővárosba a náci hódítások idején, amikor Hitlerék fonák törvényeikkel gúnyt űztek a haladásból és megcsúfolták a szelemet. Ha féreg volna Grünberger – Ruzsicska - mint ahogy nem volt az -, ha féreg volna, akkor is lázadozva tiltakoznak a porból, mielőtt eltaposnák, de ember lévén, kukacnál is különösebb jogokat formált saját életéhez.

Felállott, feltűrte gallérját – Pardon -, morogta a fehérhajú öreg úr felé, miután belebotlott kinyújtóztatott lábszárába – pardon -, morogta Ruzsicska és elindult. Az öreg úr fejét csóválva utánanézett.

A sétányon sárga falevelek hevertek a porban. Lehullott, zörgő levelek.”Csudálatos” – gondolta Ruzsiska -, „milyen messze van a lábamtól a föld. És milyen anyagtalan minden…” És újra leroskadt a legközelebbi padra.

Már előző nap rosszul érezte magát, amikor felment a Bamburák lakására és egy órácskára kölcsönkérte tőle a sezlont. Bamburák kölcsön is adta. De mivel a Ruzsicska arcán vörös rózsák mutatkoztak, Bamburák, aki szintén nem volt Bamburák és csupán szerencsés körülményeinek köszönhette, hogy ezen a néven lakást bérelhetett és ajtajára kiszegezhette a Bamburák névkártyát – szóval ez az ál-Bamburák kifejtette előtte sajátos elméletét a „végzetszerűségről”, melynek alapján senki sem tarthatja összeegyeztethetőnek a lelkiismeretével, hogy embertársa életében a „sors keze” című szerepet játssza. Ezért Ruzsicska is jól tenné, ha magába szállna és belátná, hogy mind a felebaráti szeretetnek, mind a bajtársi együttérzésnek megvan a maga határa.

A Bamburák előadásából kevésbé filozofikus embernek is meg kellett értenie, hogy nagy hiba… sőt tapintatlanság lenne a Ruzsicska részéről, ha Bamburák sezlonját fejezné be dicstelen földi pályafutását. Ruzsicska értelmes volt. Egy másik életben filozófusnak készült, vette tehát puhakalapját a fogasról és lemondott a sezlonról. „Mindenki a maga módján védi porhüvelyét” – gondolta Bamburák barátságához méltó megértéssel és betette maga mögött az ajtót. Most pedig itt ült a folyóparton. Lábánál sárga-vörös őszi levelek hevertek. A füle zúgott, s a feje fájt…

Éjszaka sokáig elmélkedett a párnául szolgál cementzsákon helyzetének csodálatos alakulásán, mely szerint neki, amennyiben a „dolgok” úgy alakulnak, nincs hol meghalnia.

Ez világos. Ami érvényes Bamburákra, az érvényes másra is. Senki sem kíván „lebukni” egy fiatalember miatt, aki zsebében hamis személyi papírokkal költözik el az árnyékvilágból.

Az ország keleti részén, fatornyos eldugott falucskában körmölt ezalatt egy íróasztalnál az igazi Ruzsicska. Kidülledt pofacsontjai voltak, széllelbélelt szürke zakót viselt, és fantasztikus álmokat rejtegetett a szíve mélyén. Sok gyereket tanított kevés pénzért, és négy testvére, anyja, apja gondját viselte.

Este volt, amikor felkereste Grünbergert.

- Menekülj – mondta -, nagy disznóságok vannak készülőben – és letette elébe a papírokat. Tizenhat évig ültek egy iskolapadban, tizenhat évig étkeztek közös menzán, tizenhat súlyos esztendő korbácsolta őket egybe. Szegények voltak mind a ketten, de a szegénységnek azt a fajsúlyát viselték, mely nem aláz meg, hanem felemel. A két ifjú ember felemelkedett egymáshoz és Grünberger elfogadta a papírokat. Ha inkább hívő lett volna, mint elmélkedő, talán még azt is mondta volna az igazi Ruzsicskának, hogy isten fizesse meg, de minthogy mindketten inkább analizálták az istent, mint elfogadták, csak kezet fogtak és elbúcsúztak  az ál-Ruzsicska az igazi Ruzsicskától.

Most itt ül a folyóparton.

Be kellene menni a kórházba. Igen! Hogy ez hamarabb nem jutott eszébe. A kórházat semmi sem kötelezi. Oda mindenki bemehet meghalni, ha akar. Hogy nem minden beteg hal meg, aki kórházban fekszik, az ebben az állapotában eszébe sem jutott. Olyan csekély volt benne az akarat, az ellenállás, az élet hite, hogy bizonyos volt felőle, ha most lefekszik, rögtön meg is hal.

Más volt a helyzet gyerekkorában. Ilyenkor herbateát főztek otthon, borogatást raktak a torkára, aszpirint etettek vele, meg miegymást. De hol van az a kéz – és az az ágy, amely minden náthaláz köré paradicsomkertet varázsolt ifjúságában? Ruzsicska huszonhat éves volt, de ifjúságára ebben az állapotban úgy gondolt vissza, mint hetven éves aggastyánok szoktak.

Ifjúság..!!?

Anyját az elmúlt hetekben vitték el testvéreivel marhavagonban… valahová! Nem tudni hová…! Ő meg most itt ül lázasan a folyóparton és úgy gondol rájuk, mint ahogy szép álomra szoktak.

Ruzsicska felállt a padról. Bemegy a kórházba. Talán meggyógyítják. És ha meggyógyul? Mi lesz aztán? Élni? Minek? Kinek? A füle már zúgott. Különös, súlyos kábulat ült az anyára és nem is érezte, hogy füle van. De a fejében szörnyű élesen hasogatott a kín. Szeme előtt zavaros színes karikák ugrándoztak és lába bizonytalanul lépegetett a semmibe.

- Leigazoltatnak! Egész biztosan le fognak igazoltatni – tört keresztül kábulatán az önfenntartás ősi ösztöne -, és én nem emlékszem, hogyan hívnak… Ruzsicska!... Igen… Ruzsicska Péter. Péter! Anyja neve Mária… született Barták, apja neve… apám neve? Bele fogok őrülni, - és a fejéhez kapott. Apró szúrásokat érzett a halántéka körül és nyilallások vágták az agyát kétfelé.

- Bele kell ebbe dögleni…! –

A kórház elé ért.

Apja neve… anyja neve… született…??!!

Nem mert belépni.

Az igazi Ruzsicska most ott ül az iskolában és magyaráz a gyerekeknek. Jön az írás. Ruzsicska, maga meghalt! Fenn a fővárosban. Nyugaton. Itt van róla az írás! Ez nem én vagyok kérem – nyögi falfehéren az igazi Ruzsicska. Hát kicsoda…!?

Az ál-Ruzsicska nekidűlt a falnak. Mellében hatalmas fújtatók dolgoztak. Nincsen hol meghalnom! Emberek!! Nincsen hol meghalnom! Itt a lábaitoknál fordulnék fel, mint a döglődő kutya… de az igazi Ruzsicska… ott a falujában… keleten… gyerekeket tanít… álmokat sző és küldetést teljesít! Az igazi Ruzsicskának élni kell! Jaj, nem bírom tovább!

Az ál-Ruzsicska azt hitte, hogy ordít. Azt hitte, hogy mindenki őt figyeli. Pedig dehogyis! Nagyvárosban az emberek dolga sietős. És Ruzsicska ekkor már nem bírt beszélni sem..

Gépiesen menetelt vissza a folyópartra. Léptei nagyok voltak és bizonytalanok. Agya már nem lüktetett és füle sem zúgott. Egyáltalán nem tudott semmiről, csak ment, ment, mert a félelem felülmúlt benne mindent.

A folyóparton benyúlt a zsebébe és elővette a Ruzsicska papírjait. Szép szabályos darabokra tépte és kifújta tenyeréből a folyó felé. A papírdarabkák repültek, mint ezernyi könnyű lepke és lustán kényelmesen elterültek a víz színén.

Ruzsicska nagyot lélegzett, megfordult és elindult a kórház felé. Érzéketlenül, gépiesen nyújtotta ólomsúlyú lábait és nem érzett már semmit.

A víz vitte lassan, lomhán a papírszeletkéket lefelé.

Forrás: Irodalmi Szemle – A Szlovákiai Írók Szövetségének irodalmi folyóirata 1958. 1. sz.