Mikor születtem, béke volt,
Fehér, nyugalmas február.
Anyám, az apró, fáradt asszony,
hogy megjöttem, hat év után,
ha megpihent a bölcsőm mellett,
tán azt dúdolta csendesen:
aludj, kicsim, hisz álmodat
már nem zavarja semmi sem.
Apád kezében ég a munka,
a vas megéled, muzsikál.
Lásd, bölcsődet is ő formálta,
hogy benne, kincsem, szundikálj.
Vérgőzös, csúf, borús esztendők
lesték őt s három gyermekét.
De béke lett s a szép örömből
egy negyedik lett – lettem én.
és negyedikként cseperedtem,
törékeny, féltett kis virág.
A kedves otthon volt számomra
a boldogító nagy világ.
Ám két év múlva jött a Palkó,
az ötödik, a kisöcsém,
s hogy őt ringatták, babusgatták
kissé már felnőtt lettem én.
*-*
Ti szépségesen kedves évek,
ti eszmélésem napjai.
A kicsi lányka, aki voltam,
még néha-néha visszaint.
A szinek, dalok, izek, hangok,
az álmodás, az ébredés,
óh mennyi új és nagyszerü,
mit akkor felfedeztem én.
Udvarunk körül vén akácfák
kócos csokrai álltak őrt,
s a szabadon burjánzó füben
gyermekláncfű és zsálya nőtt.
Darazsat, méhet, lepkét üztünk
reggeltől lankadatlanul,
s ha alkonyba pirult a jó nap,
cserebogarak zúgtak vadul.
Hajrá, a cirokseprük verték
és ha a zsákmány gazdag volt,
apától néhány fillért kaptunk –
a sarkon várt a cukrosbolt.
*-*
Az iskolára úgy emlékszem,
jó volt, bár néha bántott is,
Jakus bácsi, a vén tanitó
elvitt a gimnáziumig.
Nem ő tehetett róla, hogy
a tél hideg volt, szivtelen,
s a rossz kesztyüben, hosszú úton
megkékült vékonyka kezem.
Ő megsajnált s mint más szegényt,
a kályha mellé ültetett.
A kis leányka kis fejébe
mégis bement az egyszeregy.
Az élet nékem csak adott
s cserébe tőlem nem vett bért.
Ti fizettetek értem is,
gürcöltetek öt gyerekért,
apám s anyám, ti jók, kik oly
gazdag szegények voltatok
s mint ajándékot vártátok
a tegnapért a holnapot.
Aztán felnőtt a legidősebb.
Lány volt – igy varrni mehetett.
Reggeltől estig öltögetve
a családra is keresett.
Jó gyermeke a jó szülőknek
és testvérnek is példakép.
Sudár alakját meggörnyesztve
csak varrt, amily hosszú a hét.
Felnőtt a bátyám, Endre is,
aki zenéről álmodott.
Hegedűjén egy tiszta szív
ujjongott, szárnyalt, zokogott.
Ne kalapácsot adj kezébe –
kérte apámat az anyám,
kérges lenne a hegedűhöz –
s szegény Endre a pulthoz állt.
Köperzsinórt mért, felsepert,
de már Beethovent muzsikált,
s a komisz rendet dönteni
az ifjúmunkás körbe járt.
A harmadik- ismét leány,
furcsa bogár volt, ideges.
Te támaszom légy – igy anyám –
a háztartásban a helyed.
Így lett ő otthon házilány,
nyugtalan, szárnyrakapni kész.
éreztük, egyszer elrepül,
s ah ivó láthatárba vész.
Tanult gyorsírást, nyelveket,
rajzolt, eszmékért lobogott,
s egy szép napon betelt a sorsa –
megúnt minket és elhagyott.
Volt egy szerelme, vőlegénye –
ott maradt hős Madrid alatt.
És nénémnek, bár anya s asszony –
gyásza örökre gyász maradt.
*-*
A három testvér tíz esztendő
előnnyel nőtt fejem fölé.
S ha nyiladozó gyermekésszel
tekintettem magam köré,
láttam mosolyt és láttam sirást,
lelkes hitet s szerelmeket.
Mindent hall, lát, mindent figyel
s keveset ért egy kis gyerek.
Te csak tanulj, - becéztek mind –
csak járd ki mind az iskolát.
Ösztöndíjat is hagyott reám
egy gazdag úr – emberbarát.
Megszületett az első vers is
s elmúlt az első szerelem,
de már torkát tátotta ránk
a vérszomjas veszedelem.
A háború. Fájón belénkmart.
Szétroppant állkapcsa között
a kedves fészek, melyhez annyi
tiszta öröm és könny kötött.
Kereslek ma is, drága hajlék,
de már csak emlékemben élsz.
Eltünt a roskadt, régi ház,
az akácok, a buja rét.
Bolond dolog tán igy iratni
egy széttépte kátránytetőt.
Oh hányszor fogtuk fazekakba
a szobába csurgó esőt.
És mégis szép volt. Csodaszép.
Mert együtt voltunk mi heten.
S ezt nem adhatja vissza már
sem anyaság, sem szerelem.
*-*
Ti nem tudtátok, amit ő,
ti apám gaz hóhérai,
hogy kerge haláltáncotoknak
megszámláltattak napjai.
Ott elvittétek a halálba,
Mauthausen pokla nyelte el,
de hitte, lesz ki számonkérje
és hite, lesz, aki felel.
Csituljatok, ti tüzhányók,
ne hánykódjatok, tengerek.
Én szólok most, tetemre hivok,
az egyik megmaradt gyerek.
S ha nem nyugosztok, megnyergelem
a legvadabb hullámtarajt.
Mint Arioné, parttól partig
fog zúgni kezemben a lant.
S hol kard csörög, vérszomj hörög,
ott megfogan a tilalom,
mert ma akarjuk. Mind akarjuk.
Mert akarom. Mert akarom.
Forrás: Irodalmi Szemle
– A Szlovákiai Írók Szövetségének irodalmi folyóirata 1958. 1. sz.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése