Mintha
némi melankólia vetne árnyat a tavaszi jókedvemre most, hogy ím a légátusra
gondolok – a mulandóság, a pusztulás melankóliája… Mert úgy látom,
pusztulófélben ez is, akárcsak régebben a futóbetyár és a szegénylegény.
Ebben
a cinikus, hideg és jókedv nélkül való reális világban egy darab üde, nevető
romantika a légátus, maradéka patriarkális szép időknek, talán legutolsó szelíd
fényű sugára, azért kell immár kilobbannia… Édes testvére, a szupplikáns, pár
évvel ezelőtt már letette piros táskáját és országjáró vándorbotját, most hát
őrajta a sor, hűséges kis csatlósával, a mendikáns-gyerekkel egyetemben.
Mert
innen-onnan nem kerül már egy nyomorult fillér sem, sátoros ünnepek reggelén
kenetesen csengő rigmusokért a kályhavállára; azt a két pengőt is, ami egy-egy
prédikációért dukál, felire szállítja le az eklézsia s elteszi maga a
tiszteletes, mivelhogy őrá is nagyon ráfér. Mert hajh, rossz időket élünk, nem
boldog a magyar!
*
Szomorú,
hogy így lészen ez nemsokára.
De
imhol, ma még ott megyen a légátus a pázsitos dűlőúton! Kétfelül az ébredő
mezőségen, zsendülő vetések fölött, virágillattól, napfénytől ittas pillangók
karikáznak, feje fölött, a sugaras magasságban az ég mezejét szántogató
pacsirták üde, tiszta szava cseng… Csak egyedül ballag most, a mendikáns már
előre sietett. Neki pihenésre van szüksége: három faluban éppen
nyolcszáztizenötször kell elzengedeznie holnap a Mi Urunk Jézus Krisztus
gyászos haláláról szóló szomorú éneket…
A
légátus ünneplője kissé vén és kopottas, a hosszú ferencjózsef-kabát nem is az
övé, de –bizakodik – annál fiatalabb, szebb lesz a szava, s a hívek előtt ez a
fő.
Próbálgatja
útközben, mondogatja a prédikációját elülről hátra, azután visszafelé… megy
mindenképpen, mint a karikacsapás! A súlyosabb mondatokat belekiabálja a
távolabb rügyező erdőbe, a hangja érces, tisztán csengő… Fogadni merne, hogy
lészen sűrű könnyhullatás ott a hátulsó padokban, a nagy zsoltáros, okulárés
anyókák között!
*
A
tavaszi napfényben most megcsillan a szentegyház sugár bádogtornya.
és
a jókedvű vándornak hirtelen eszébe villan, hogy ejnye, ott a templomban aligha
csak hátulsó padok és pápaszemes anyókák vannak; lesznek ott bizonyosan szép,
faragott s talán kék bársonnyal bevont első székek is, mindjárt szemközt és
veszedelmesen közel a szószékhez.
A
tiszteletes – úgy tudja – fiatal ember, s nem lehetetlen, hogy valami aranyos
kis felesége van. A tanítóék, jegyzőék kertjében talán egy bokrétára való feslő
virágszál… valami kastélyféle is látszik amott… ejnye, ejnye… S azoknak a
pajkos kis falusi libáknak olyan ritkán van szerencséjük egy-egy magafajta szép
beszédű fiatal emberhez és azok nem tudnak sírni, ha még olyan érzékeny is a
prédikáció, dehogy tudnak; nevetni tudnak ők csak, kacagni szívből, édesen – ha
rájok jön, még a szentegyházban is – mint a kis ezüstcsengettyűk…
Igen
– mintha hallaná most csendült el a
harmadik harangszó; kezében a bibliával s az imádságos könyvvel (hátul benn van
a Miatyánk és a prédikáció is leírva), ott megy ő komoly méltósággal a tisztelendő
úr oldalán. A templom zsúfolva. A pápaszemes anyókák, akik majd sírni fognak,
már buzgón mondják a zsoltárt… de ni-ni: azok a bizonyos első székek üresek,
senki sem ül bennük. Nagy kő esik le a szívéről. Nem jönnek el, bizonyosan nem,
már csak kíméletből sem. Igazán szép tőlük.
Már
a „felállót” éneklik, az utolsó verset; ő izeg-mozog, köszörüli a torkát…
készülődik föl a katedrára.
Most
hirtelen csikorogva nyílik a nehéz tölgyfa-ajtó… Gyöngyvirágos kalap… piros
napernyő… ibolyás kalap… rózsaszín blúz… karton zizeg… selyem suhog és
kering-forog az egész templom, mint valami túlzsúfolt óriási körhinta…
Valahogy
följut a szószékre, lesüti a szemét… az imádságot kiolvassa, jó szerencse, hogy
borsónyi betűkkel van nyomtatva. A teksztust is megtalálja, s no most – kezdi
az orációt: „Keresztyén Atyámfiai!...” Több egy betű sem jut eszébe, sem elül,
sem hátul. Kicseni az imakönyvből az írott szöveget s olvasni kezdi.
Minden
jól megy, míg föl nem tekint.
Ekkor
meglátja a jegyzőék Sárikájának a bolyhos szöszke fejét, a mosolygásra álló
piros ajkát s azt a huncut két kis gödröcskét az édes, gömbölyű arcán… Az írott
betűk összegabalyodnak szemei előtt, fölkerekednek s őrült vágtatással kergetik
egymást a fehér papíroson… Most hogy fogdossa el őket? Zsebkendőt vesz elő,
törülgeti a homlokát… a torkát… Félelmetes csend…
A
tiszteletes úr végre felsúg: Ámen!
-
Ámen! – mondja utána ő hangosan és rábúg az orgona és rázsong a zsoltár…
*
A
fényes magasságban pacsirtadal cseng, csattog… a légátus szorongó szívvel ballag
a falu felé…
Forrás: Pápai Hírlap I.
évf. 11. sz. Pápa, 1904. márc. 12.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése