2019. okt. 24.

Lampérth Géza: A légátus



Mintha némi melankólia vetne árnyat a tavaszi jókedvemre most, hogy ím a légátusra gondolok – a mulandóság, a pusztulás melankóliája… Mert úgy látom, pusztulófélben ez is, akárcsak régebben a futóbetyár és a szegénylegény.

Ebben a cinikus, hideg és jókedv nélkül való reális világban egy darab üde, nevető romantika a légátus, maradéka patriarkális szép időknek, talán legutolsó szelíd fényű sugára, azért kell immár kilobbannia… Édes testvére, a szupplikáns, pár évvel ezelőtt már letette piros táskáját és országjáró vándorbotját, most hát őrajta a sor, hűséges kis csatlósával, a mendikáns-gyerekkel egyetemben.

Mert innen-onnan nem kerül már egy nyomorult fillér sem, sátoros ünnepek reggelén kenetesen csengő rigmusokért a kályhavállára; azt a két pengőt is, ami egy-egy prédikációért dukál, felire szállítja le az eklézsia s elteszi maga a tiszteletes, mivelhogy őrá is nagyon ráfér. Mert hajh, rossz időket élünk, nem boldog a magyar!

*

Szomorú, hogy így lészen ez nemsokára.

De imhol, ma még ott megyen a légátus a pázsitos dűlőúton! Kétfelül az ébredő mezőségen, zsendülő vetések fölött, virágillattól, napfénytől ittas pillangók karikáznak, feje fölött, a sugaras magasságban az ég mezejét szántogató pacsirták üde, tiszta szava cseng… Csak egyedül ballag most, a mendikáns már előre sietett. Neki pihenésre van szüksége: három faluban éppen nyolcszáztizenötször kell elzengedeznie holnap a Mi Urunk Jézus Krisztus gyászos haláláról szóló szomorú éneket…

A légátus ünneplője kissé vén és kopottas, a hosszú ferencjózsef-kabát nem is az övé, de –bizakodik – annál fiatalabb, szebb lesz a szava, s a hívek előtt ez a fő.

Próbálgatja útközben, mondogatja a prédikációját elülről hátra, azután visszafelé… megy mindenképpen, mint a karikacsapás! A súlyosabb mondatokat belekiabálja a távolabb rügyező erdőbe, a hangja érces, tisztán csengő… Fogadni merne, hogy lészen sűrű könnyhullatás ott a hátulsó padokban, a nagy zsoltáros, okulárés anyókák között!


*

A tavaszi napfényben most megcsillan a szentegyház sugár bádogtornya.

és a jókedvű vándornak hirtelen eszébe villan, hogy ejnye, ott a templomban aligha csak hátulsó padok és pápaszemes anyókák vannak; lesznek ott bizonyosan szép, faragott s talán kék bársonnyal bevont első székek is, mindjárt szemközt és veszedelmesen közel a szószékhez.

A tiszteletes – úgy tudja – fiatal ember, s nem lehetetlen, hogy valami aranyos kis felesége van. A tanítóék, jegyzőék kertjében talán egy bokrétára való feslő virágszál… valami kastélyféle is látszik amott… ejnye, ejnye… S azoknak a pajkos kis falusi libáknak olyan ritkán van szerencséjük egy-egy magafajta szép beszédű fiatal emberhez és azok nem tudnak sírni, ha még olyan érzékeny is a prédikáció, dehogy tudnak; nevetni tudnak ők csak, kacagni szívből, édesen – ha rájok jön, még a szentegyházban is – mint a kis ezüstcsengettyűk…

Igen – mintha hallaná  most csendült el a harmadik harangszó; kezében a bibliával s az imádságos könyvvel (hátul benn van a Miatyánk és a prédikáció is leírva), ott megy ő komoly méltósággal a tisztelendő úr oldalán. A templom zsúfolva. A pápaszemes anyókák, akik majd sírni fognak, már buzgón mondják a zsoltárt… de ni-ni: azok a bizonyos első székek üresek, senki sem ül bennük. Nagy kő esik le a szívéről. Nem jönnek el, bizonyosan nem, már csak kíméletből sem. Igazán szép tőlük.

Már a „felállót” éneklik, az utolsó verset; ő izeg-mozog, köszörüli a torkát… készülődik föl a katedrára.

Most hirtelen csikorogva nyílik a nehéz tölgyfa-ajtó… Gyöngyvirágos kalap… piros napernyő… ibolyás kalap… rózsaszín blúz… karton zizeg… selyem suhog és kering-forog az egész templom, mint valami túlzsúfolt óriási körhinta…

Valahogy följut a szószékre, lesüti a szemét… az imádságot kiolvassa, jó szerencse, hogy borsónyi betűkkel van nyomtatva. A teksztust is megtalálja, s no most – kezdi az orációt: „Keresztyén Atyámfiai!...” Több egy betű sem jut eszébe, sem elül, sem hátul. Kicseni az imakönyvből az írott szöveget s olvasni kezdi.

Minden jól megy, míg föl nem tekint.

Ekkor meglátja a jegyzőék Sárikájának a bolyhos szöszke fejét, a mosolygásra álló piros ajkát s azt a huncut két kis gödröcskét az édes, gömbölyű arcán… Az írott betűk összegabalyodnak szemei előtt, fölkerekednek s őrült vágtatással kergetik egymást a fehér papíroson… Most hogy fogdossa el őket? Zsebkendőt vesz elő, törülgeti a homlokát… a torkát… Félelmetes csend…

A tiszteletes úr végre felsúg: Ámen!

- Ámen! – mondja utána ő hangosan és rábúg az orgona és rázsong a zsoltár…

*

A fényes magasságban pacsirtadal cseng, csattog… a légátus szorongó szívvel ballag a falu felé…

Forrás: Pápai Hírlap I. évf. 11. sz. Pápa, 1904. márc. 12.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése